Hogy mi a civilizálatlanság? Megkérdőjelezni a legalapvetőbb identitásokat

Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner

Nem a woke a probléma – ez valami sokkal rosszabbnak a tünete. A decivilizáció felé vezető tendencia az, ami aggaszt minket.

Nem biztos, hogy hallott már a decivilizáció kifejezésről.

Az Oxford Angol Szótár a decivilizáció fogalmát így határozza meg:

A szótárba a kifejezés a The North American Review 1878 novemberében megjelent cikke alapján került be. Azóta ritkán használják. Hogy miért? Mert sokak számára nehéz megbékélni azzal a ténnyel, hogy civilizációs igényességünk mellett a társadalom is hajlamos a decivilizáció gyengélkedésétől szenvedni.

Kenneth Clark lenyűgöző Nézeteim a civilizációról (1969) című művében a civilizációt „az állandóság érzésével” hozta összefüggésbe. Hozzátette, „a civilizált embernek éreznie kell, hogy valahová tartozik térben és időben; hogy tudatosan előre és hátra tekint”. Amint azt a Roots & Wings című könyvben többször is megjegyeztem, a nyugati kultúra mélységesen jelen idejű szemléletet vall, és sem előre, sem hátra nem tekint.

Az emberi történelem során az állandóság érzése előfeltétele volt annak, hogy az emberek álmodhassanak arról, hogy valami olyasmit hozhatnak létre, ami tartós és a jövőre épül. A közös múltra alapozva a társadalmak olyan tudatformával rendelkeztek, amely ösztönözte a jelen és a jövő közötti időbeli híd építésének kísérletét.

Az állandóság érzésének kialakulásának és reprodukálásának előfeltétele a jelen és a múlt közötti szerves kapcsolat ápolása. Ez a civilizációs teljesítmény elengedhetetlen ahhoz, hogy az emberi létezés értelmet nyerjen, és stabil társadalmi, egyéni identitások alakuljanak ki. Ezzel szemben a decivilizáció azokban a történelmi pillanatokban virágzik, amikor a közösségek küzdenek azért, hogy létüket értelemmel ruházzák fel.

A decivilizáció olyan – tudatos és tudattalan – folyamatként értelmezendő, amelynek során a jelen és a múlt közötti kapcsolat megszakad, és az állandóság érzése csökken; az idő múlásával olyannyira, hogy az állandó változás tudata elnyomja. A jelenlegi korszakban ez a tendencia lendületet vett, és közvetlenül befolyásolja a korszellemet. Ma az emberi képzeletet inkább a mulandóság és az újdonság, mint az állandóság uralja.

Az állandóság érzésének csökkenése fordítottan arányos volt a változás tudatosságának felemelkedésével. Ma gyakran úgy tűnik, hogy ha valami állandó, akkor az a változás állandósága.

Ezt a felfogást a szüntelen változás eszméjének valóságos fétissé válása támasztja alá. Több mint egy évszázadon át nemzedékről nemzedékre azt mondták és hitték, hogy az ő koruk a példátlanul gyors változások kora. A gyors változás felfogása együtt jár azzal a tendenciával, hogy a korábbi kulturális vívmányokat korszerűtlennek és elavultnak nyilvánítják.

A gyors változásra való állandó hivatkozások az elmúlt 150 évben azt jelzik, hogy ez a felfogás önálló életre kelt, és ahogy Daniel Bell szociológus rámutatott: „háttérbe szorítja a tényleges változás dimenzióit”. Az ennek az érzékenységnek megfelelő tudatosság azt feltételezi, hogy az új szükségszerűen javulást jelent a régihez képest. Ez a hozzáállás nemcsak a technológiákhoz és termékeikhez, hanem az értékekhez is kötődik. Ami ebből következik, az „egy új érzékenység szüntelen keresése”.

Ez nyugtalanító hatással van magára a kultúrára, és megfosztja azt erkölcsi mélységétől. A kultúrán belüli belső feszültségek azon keresztül törnek meg, amit Lionel Trilling társadalomkritikus úgy jellemzett, mint „az antikulturálisak akkulturációját”. A kulturális diszkontinuitás egyes esetekben a korábbi előfeltevés negligálásához vezetett.

1961-ben, amikor ezeket a szavakat írta, Trilling megjegyzései az egyetemi hallgatói körében uralkodó kritikátlan kultúrkritikára irányultak. Ma az antikulturális akkulturáció erőteljes szerepet gyakorol a nyugati társadalom képzelete felett. A kultúrát gyakran instrumentális és pragmatikus szempontok szerint fogalmazzák meg, és ritkán tekintenek úgy rá, mint az emberi életet értelemmel felruházó normarendszerre.

A politikai döntéshozói körökből rendszeresen és lazán elhangzik a „kultúra megváltoztatására” való felhívás.

A változás tudatának egyik mellékterméke magának a kultúrának az újradefiniálása volt. Leértékelődött, felszínessé vált, megfosztották normatív tartalmától. Az olyan kifejezések, mint a „megfélemlítés kultúrája”, a „negatív szervezeti kultúra”, a „mérgező munkakultúra” vagy a „menzakultúra” egyaránt elbagatellizálják és értelmetlenné teszik a kultúrát. A kultúra fogalmának ilyen típusú használata jellemzően arra ösztönöz, hogy megváltoztassuk azt például „tanulási kultúrára” vagy „befogadó munkahelyi kultúrára”.

Azok a kulturális normák és attitűdök, amelyek a múltbeli normákra és attitűdökre adott reakcióként alakultak ki, hamarosan ugyanarra a sorsra jutnak, és az ellenkultúra legújabb változata félresöpri ezeket.

Bell megfigyelte: „Ma minden új nemzedék, amely a kulturális szülei által elért ellenkultúra mércéjéből indul ki, elsöprő módon kijelenti, hogy a status quo elmaradott konzervativizmust vagy elnyomást jelent, így egy egyre szélesedő örvényben új és új támadások indulnak a társadalmi struktúra ellen”.

Ezt a tendenciát jól illusztrálja a feminizmus különböző hullámainak egymásra adott reakciója, különösen a feminizmus második és negyedik hulláma közötti feszültség.

A nyugati elitek nem érzékelik problémaként a kulturális diszkontinuitást. Az ő szótárukban az olyan kifejezések, mint a fluiditás, a rugalmasság, az újrafeltalálás, a megszakítás, teljesen pozitív jelentéssel bírnak.

Ez az oka annak is, hogy nem érzik úgy, hogy értelmes kapcsolatuk lenne egy civilizációval.

A legtöbb ember számára a kulturális elszakadás komoly egzisztenciális problémát jelent. A múlttól való elidegenedés a jelenben az emberek közötti elszakadás rendszerét segíti elő. Az anómia és az elidegenedés állapota, amelyet már a XIX. században is patológiaként azonosítottak a szakértők, mára sokkal mélyebbé vált. Ez az oka annak, hogy emberek milliói számára az értelemkeresés életük állandóan jelenlévő állapotává vált. 

A decivilizáció párhuzamosan zajlik a múlt iránti megvetés irányultságának kialakulásával. Ez az érzés gyakran visszhangzik a múlttal való szakításra való felszólításban. A decivilizáció legfőbb küldetése az emberiség történelmi vívmányainak legitimációjának elvitatása, annak minden különböző pompás formájában. Ezt az érzést éppen azok fogalmazzák meg a legszisztematikusabban, akik hagyományosan a civilizáció őrzőinek feladatával voltak megbízva; a kulturális intézményrendszer.

A nyugati kulturális elit kifejezetten kényelmetlenül érzi magát a civilizáció narratívájával kapcsolatban, és elvesztette lelkesedését a civilizáció ünneplése iránt. A kortárs kulturális tájképet olyan irodalmi alkotások töltik meg, amelyek megkérdőjelezik a civilizáció erkölcsi tekintélyét, és negatív tulajdonságokkal társítják azt. Számos befolyásos publikáció elítéli a civilizáció eszméjét, különösen annak nyugati formáját. A kommentárok a „civilizáció mítosza” kifejezést használják a civilizáció idealizálásának elutasítására. Az ilyen kommentárokat olyan tanulmányok kísérik, amelyekből a múlttal szembeni mélységes ellenségesség érzése árad. Polemikájuk közvetlenül azokat az elbeszéléseket célozza, amelyek a görög, római és európai civilizációk vívmányait pozitívan mutatják be.

A jelen és a múlt szétválasztásának projektje fontos következményekkel jár az identitás konstitúciójára nézve. Az állandóság érzése által biztosított stabilitás nélkül az identitás megvalósítása nehézségekbe ütközik, és hajlamos a politizálásra.

Egy olyan időszakban, amikor az ember és az állat közötti ősi különbségtétel megkérdőjeleződik, még arra a kérdésre adott válasz is bonyolulttá válik, hogy „mit jelent embernek lenni”.  Ilyen körülmények között – amikor a nyugati civilizáció magától értetődőnek tekintett előfeltevései elveszítik jelentőségüket – virágzik a wokeizmushoz kapcsolódó érzelmek.

Korunk legfontosabb kihívása a civilizálatlanság tendenciája által jelentett fenyegetés elhárítása.