Egyperces néma felállást, bitte schön, Németországért!

Nyitókép: Peter Zelei Images/Getty Images

Sokan hisznek a szuverén gazdaságpolitikában. Ó, be szép is az! Saját valuta, nemzeti tulajdon, magyar földbe magyar répát, minden időben Tisza cipőben, hagyd a Samsungot, kisfiam, van otthon Videoton.

Egy a gond: a mi méretosztályunkban nem nagyon van ilyen. Dönthetünk persze alacsonyabb vagy magasabb foglalkoztatás, feszesebb vagy merevebb munkaerőpiac között, csalogathatunk ide nagy sikerrel külföldi beruházásokat, dolgozhatunk erőnek erejével azon, hogy legyen végre magyar tőkésosztály erős vállalatokkal, melyek kifektetni, külpiacot szerezni, profitot hazahozni is képesek.

Mondok egy apró példát: a magyar forint (román lej, török líra, cseh korona) létének legfőbb értelme elvben az, hogy a magyar alapkamat szintje, ezáltal a hitelezés növekedést serkentő ösztönzésének vagy inflációt csökkentő fékezésének mértéke mindig pont a magyar gazdaságnak megfelelő legyen. Ez az elmélet.

ahogy a lengyel gazdaság is megköszönné az 5,75 százaléknál alacsonyabbat. Hitelezni és növekedni kellene most, nem fékezni – ezt igényelné a Magyarország. Csakhogy a jegybank nem teheti meg, hogy ennél lejjebb menjen: az amerikai Fed 5,5 százalék kamatot tart, mert a Bidenék helikopterpénzeivel túlfűtött amerikai gazdaságnak hűtésre van szüksége, s az a kis jegybank, amely a Fedhez képest nem ad kamatprémiumot, azt kockáztatja, hogy devizáját a magas amerikai kamattal erősen tartott dollár agyonveri.

Ez azonban édesmindegy, mert ha a saját szükségleteinkhez igazítjuk a kamatot, összeomlik a forint. Ennyit tehát a híres monetáris szuverenitásról – és ezzel mindenki küzd, akinek saját pénze van.

Valami hasonló van az iparban: egy Magyarországhoz hasonló, exportorientált, kis, nyitott gazdaságban mi csábíthatunk be annyi külföldi tőkét és önthetünk a magyar kkv-kra annyi támogatást, amennyit akarunk – ha a legfőbb exportpiacok gyengélkednek, nincs mit tenni. Akkor nem lesz növekedés. És itt érünk el Németországhoz.

Az IMF idénre a tavalyi recesszió után 0,2 százalék növekedést vár, az öt legnagyobb német gazdaságkutató intézet, a berlini, az esseni, a hallei, a kieli és a müncheni meg betonkemény 0,1-et. Azaz elég egy apróbb világgazdasági baleset, egy felvont kínai szemöldök, egy közepesen gyenge gázárrobanás vagy egy brilliáns ötlet a Zöldektől, és recesszió lesz megint. Nem győzöm hangsúlyozni: recessziós veszély fenyeget az első számú exportpiacunkon.

De vannak még számaim – miközben mi Magyarországon azon kesergünk, hogy az elmúlt bő tíz év bődületes foglalkoztatás-növekedése, korábban segélyen eltartott, alacsony képzettségű emberek munkaerőpiaci belépése közben évente mindössze 1 százaléknyi termelékenység-növekedést tudott átlagosan a magyar gazdaság, Németországban ez a szám 0,3 százalék volt a 2012-2022 között eltelt tíz évben. A világ legnagyobb állami befektetési alapja, a norvég nyugdíjalap 1,6 billió dollár fölött diszponáló vezére, Nicolai Tangen nemrég a Financial Timesnak jelentette be, hogy egyre kevesebb értelme van Európában befektetni, inkább Amerikába viszi a pénzt, abban van a vitamin. Mi ugyanis lusták volnánk állítólag, meg jövőképtelenek.

Úgy tűnik, Magyarországon sem mindenki érti az összefüggést a német gazdaság egyre nyilvánvalóbb hanyatlása és a saját sorsunk között. Mintha nem lenne világos, hogy akkor, amikor a magyar jobboldal a bruttó 1,7 milliós átlagkeresetet produkáló német gazdaságért aggódik, az nem terelés az itthoni gazdasági nehézségekről, és nem is valamiféle Nyugat-ellenes propaganda. Nem – a német gazdaság jövője azért ekkora téma nekünk, mert a gazdaságunk jelenlegi szerkezete mellett a magyar (szlovák, cseh) felzárkózás múlik rajta.

Ha ez nem jön össze, nem lesz közép-európai felzárkózás. Gyors legalábbis bizonyosan nem.

Egyperces néma felállást kérnék tehát, bitte schön, Németországért. Elemi érdekünk, hogy az Angela Merkel alatt tisztességgel szuperáló német gazdaságot szétverő habeckes-habókos kommunista banda mielőbb a politika nagy komposztálójába távozzék. És szintén elemi érdekünk az is, hogy elkezdjünk minél inkább leválni róluk.

Nyitni kell keletre, délre, nyugatra; exportpiacokat szerezni Kínában és Közép-Ázsiában, keresztülverni az Európai Bizottság kétoldali klíma- és gendervakságban szenvedő kereskedelempolitikai főtárgyalóin az EU-Mercosur kereskedelmi megállapodást, és rendbetenni az amerikai gazdasági kapcsolatokat is, amint befut egy olyan adminisztráció, amely lesz szíves tulajdon szövetségesei szétlövésétől eltekinteni. Ha az idei 2,5 százalékos növekedési terv ilyen minősíthetetlenül gyenge német gazdasági teljesítmény mellett is sikerül, az jelezni fogja: jó úton vagyunk. A hazánk számára elérhető legjobbon. Ezt dobta a gép.