A hibrid hadviselés korába érkeztünk

Transzgenderlobogós tüntetés március 9-én a krakkói főtéri templom előtt. A hadviselés már nem csak fegyverekkel zajlik. Fotó: AFP / Klaudia Radecka / NurPhoto

Bár alig érzékeljük, soha nem tapasztalt kihívásokkal és veszélyekkel teli világban élünk, ami indokolttá teszik hazánk biztonsági rendszerének a megerősítését. Választási években mindez hangsúlyozottan aktuális, s a kormányzat részéről elkezdődött a rákészülés.

Napjaink kihívásai nem feltétlenül hangosan és főleg nem hadüzenettel érkeznek, hanem álcázva, lopakodva. A destabilizációs törekvések számos formát ölthetnek, felhasználva a modern technika teljes eszköztárát, kihasználva a társadalmak sebezhetőségét. A hibrid hadviselés nem korlátozott érdekérvényesítési eszköz, hanem a jövő háborújának általános formája.

Ahogy Hausner Gábor fogalmaz a Honvédelmi alapismeretekben: „A hibrid hadviselés a hagyományos reguláris (lineáris, konvencionális) és az irreguláris (nem lineáris, nem konvencionális) hadviselés puha, közepes és kemény módszereinek, eljárá­sainak rugalmas alkalmazása abból a célból, hogy az ellenség államát, fegyveres erőit működésképtelenné, védtelenné tegyük, és akaratunkat rákényszeríthessük, legfőképpen azzal a stratégiai céllal, hogy az erőszak szintje a konfliktus folyamán ne haladja meg a háborús szintet.”

Szun-ce, a világhírű kínai hadvezér két és fél ezer éve úgy fogalmazott A hadviselés törvényei című írásában: „Nem is harcolni, mégis alávetni az ellenséges sereget: ez a legjobb a jók között.” A 19. században Carl von Clausewitz, a legismertebb porosz katonai teoretikus a hadtudomány egyik alapművében megállapította, hogy a háború a politika folytatása más eszközökkel. Ugyanitt előremutató megállapításokat tett, amelyek szerint az emberi dimenzió az elsődleges hadszíntér, ahol a geopolitikai célokat döntően új, indirekt módszerekkel, a célország lakossága tudatának, elméjének befolyásolásán keresztül a saját kormányuk ellen hangoló manőverekkel igyekeznek elérni.

Napjainkban az olvasó olyan kifejezésekkel találkozik, mint a pszichológiai műveletek, proxi háború, aszimmetrikus hadviselés. Nem számít újdonságnak az álhírterjesztés, a közösségi médiában való machináció, a választásokba való beavatkozás, s mindenkinek nyilvánvaló, hogy a mesterséges intelligenciával egyre jobb minőségű videó- és hangfelvételeket lehet alkotni, manipulálni. Mindezek lehetnek a hibrid hadviselés eszközei, a lényeg az ellenfél, az ellenség megtévesztése. Ez a modell a 21. századi hadviselés elméletének legújabb terméke, amely azért jelent meg, mert a nukleáris csapásmérő eszközök elértek egy olyan megsemmisítő szintet, amelynél már irracionális az alkalmazásuk.

A hadtudomány bőséges irodalommal szolgál az egyes korok és időszakok hadviseléséről, ahogy azt Simicskó István A hibrid hadviselés előzményei és aktualitásai című tanulmányában bemutatja, majd a vizsgálati szempontoktól függően kategorizálja őket. Modern kori hadviselésről az 1648-as vesztfáliai békekötés óta beszélhetünk, amikor a hűbéri kötődésen alapuló feudális államokban szerveződő magánhadseregeket felváltotta a központi hatalom által megszervezett hadviselés monopóliuma.

William S. Lind kidolgozta a négygenerációs megközelítést. Ez alapján az első generációs hadviselés korszakában a harmincéves háborút lezáró békekötés után megszülető nemzetállamok kisajátították a hadviselés jogát, ezzel jelentősen átalakítva a teljes hadi kultúrát. Ez az időszak a 19. század közepéig, végéig tartott, ekkor különültek el vizuálisan is a civilek a katonáktól, ekkor jelent meg a sorkatonaság és az alakzatokban harcoló gyalogság mint új harceljárás. Erre az időszakra esik a katonai vezetői állomány iskolarendszerű szakmai képzése, ekkor jelentek meg a katonai akadémiák. „Hazánkban 1707-ben a Nemes Ifjak Társasága keretében vette kezdetét a magyar tiszti előképzés, majd a Ludovika Akadémia alapítása (1808) után, 1872-ben az első hazai katonatiszti vezetőképző intézet is megkezdhette működését” – írja Simicskó István. Ennek a kornak a jellemzője röviden: az élőerő koncentrációja.

A második generációs hadviselés korszaka az első világháborúban csúcsosodott ki, és a legfontosabb ismertetőjegye az ipari forradalom találmányainak, a sorozatlövő fegyvereknek, a távírónak, a vasútnak, a repülőgépeknek, a harckocsiknak és a tengeralattjáróknak az alkalmazása. Újragondolták az élőerő-koncentráción alapuló harceljárások hasznosságát, és a területek elfoglalásáért vagy megtartásáért vívott küzdelemben új alapokra helyezték a fegyvernemek összehangolt alkalmazását. E korszak jellemzője a tűzerő koncentrációja.

A harmadik generációs hadviselés csúcspontja a második világháború volt, a legfontosabb ismertetőjegye az összfegyvernemi erőkoncentráció. Nőtt a hadiipar termelőképessége, fejlődött a haditechnika, ami lehetővé tette a mélységi hadműveleti szintű manővereket. Ekkor dolgozták ki tudományosan a hadviselés elméletét, és születtek az olyan művek, amelyek a háború kiterjesztését hirdették a hátországra, így demoralizálva a lakosságot. Ennek a kornak a jellemzője a totalitás.

A negyedik generációs hadviselés a nukleáris fegyverek megjelenésével kezdődött, és napjainkig tart. A nagyhatalmak tömegpusztító arze­nálja korlátokat állít az egymás közti közvetlen össze­ütközés elé, ezért ilyen körülmények között felértékelődik az indirekt hadviselés a stratégiai tervezésben. Ennek az időszaknak a jellemzője a hibrid hadviselés, amely rendszerelméleti megközelítésben nem illeszkedik az előző három logikájához. Elmosódik a háború és a béke közötti határ, és a harctér sem lesz körülhatárolható. Az is újdonság, hogy bő három és fél évszázad után megjelennek a nem állami szereplők mint hadviselő felek, így az állam elveszti a hadviselés fölötti monopóliumát. A negyedik generációs hadviselés jellemzői a puha célok, a civil lakosság, a társadalom megtámadása, az állam megdöntése, az információs forradalom eszközeinek alkalmazása a győzelemhez. A hibrid hadviselés koncepciójában meghatározó a szinkronitás, azaz hogy a különböző színtereken egy időben zajlanak a műveletek, így erősítik egymás hatását.

Vannak szakértők, akik szerint már az ötödik generációs hadviselés korszakát éljük. Ennek jellemzője lehet a tudatos irreguláris hadviselés. Isaszegi János az aszimmetrikus hadviselésről szóló tanulmányában így fogalmaz: „A következő 10–30 év a kultúrák háborúja lesz, amelyben számolni kell a megerősödő iszlámmal, a növekvő elszegényedéssel, az élettérháborúkkal, amelyek a vízért, a termőföldért folynak.” Az ötödik generációs hadviselés során valószínűleg a harcmező digitalizációja, a mesterséges intelligencia használata és a biotechnológia játszik majd kulcsfontosságú szerepet.

Nem csak a nyugati szakemberek dolgozták ki napjaink háborúinak az elméletét: már az 1999-es, Korlátlan hadviselés címet viselő kínai stratégia a nemzetközi jog rosszhiszemű használatát javasolja katonai célok eléréséhez. Sőt, a hírszerzőtiszt szerzőpáros szerint beléptünk a korlátlan hadviselés korába, amelyben nincs terület, amelyet ne lehetne támadni, nincsenek olyan eszközök, amelyeket ne lehetne használni. Ezek a nézetek nagy hatást váltottak ki azzal, hogy a háború hagyományos hadszíntereinek olyan új terekre kiterjesztéséről értekeztek, mint a pénzügy, a kereskedelem, a vallás vagy a kultúra, kitágítva ezzel a hadviselés fogalmát.

Ehhez a koncepcióhoz hasonlít az orosz megközelítés is, amelyet a szakirodalom stratégiai elrettentésként definiál. Az elmélet azért született, mert a moszkvai vezetés a nukleáris fegyverek mellett nem katonai módszereket is használni akart. Az egyik ilyen elméletet Valerij Geraszimov vezérkari főnök nevéhez kötik, amely szerint a stratégiai elrettentés katonai és nem katonai (politikai, diplomáciai, jogi, gazdasági, ideológiai, tudományos-technikai) eszközök koordinált rendszere, amelynek célja egy Oroszország elleni olyan katonai akciótól való elrettentés, amely stratégiai károkat okozna.

A hazánkat fenyegető veszélyek és kockázatok az utóbbi időben jelentősen megváltoztak, már nem lehet kivédeni őket csupán katonai eszközökkel. A világjárványok, természeti és ipari katasztrófák, tömeges és irreguláris migráció, valamint a hibrid hadviselés is megjelenik mint új biztonsági megközelítést igénylő tényező. Ezek a fenyegetések a társadalom védekezőképességét, a demokratikus intézmények létalapját veszik célba. Ahogy a NATO és az EU, úgy a magyar kormány is dolgozott ki terveket a hibrid fenyegetések visszaszorítására, amelyek lényege a társadalmi reziliencia, vagyis ellenálló képesség növelése.

A biztonságpolitika területén a reziliencia olyan képességet jelent, amely lehetővé teszi a sokkhatásokkal és a tartós strukturális változásokkal való szembenézést oly módon, hogy a társadalmi jólét megmaradjon, és ne kerüljön veszélybe a jövő nemzedékeinek öröksége sem. Magyarország időben felismerte, hogy foglalkozni kell az új kihívások gerjesztette fenyegetésekkel, és rendszerezett módon a 2020-as Nemzeti biztonsági stratégiában kitért rájuk. A védekezés természetesen így sem egyszerű feladat, sőt ahogy nem létezik abszolút biztonság, a teljes védettség kiépítése is lehetetlen. Viszont az nagy bizonysággal kijelenthető, hogy a védelem egyik legfontosabb kritériuma a társadalom megfelelő felkészítése.

***

A Magyarországra leselkedő fenyegetések

Minden országnak vannak sebezhető területei, amelyek ellen hibrid támadásokat lehet indítani külföldről. Hazánkra nagy általánosságban az alábbiak jelentenek veszélyt.

• Diplomáciai nyomásgyakorlás: ezt folyamatosan tapasztalhatjuk a szövetségi rendszereinken belülről is, valamint az európai uniós intézmények részéről, és csak erősödni fog az európai parlamenti kampány, majd az Európai Unió Tanácsának soros elnöksége alatt.
• Gazdasági nyomásgyakorlás: nemcsak szövetséges állam, de nemzetközi intézmények, cégek vagy civil szervezetek felől érkezhet, amelyek célja a magyar gazdaság vagy a forint instabilitásának és gyengítésének elősegítése, például befektetések visszatartásával, pénzpiaci manipulációval.
• Energiahordozókkal való zsarolás: olyan intézkedések, amelyek célja Magyarország energia- vagy forrásellátásának megzavarása vagy korlátozása. Láthatjuk, hogy a szomszédunkban zajló háború nyomására ezt a módszert egyre gyakrabban használják.
• Kibertámadás: célozhat magyar kormányzati rendszereket, infrastruktúrát, vállalatokat, a módszere lehet adatlopás vagy akár az államigazgatás működésének megzavarása.
• Információs hadviselés: pszichológiai műveletek, dez­információ és propaganda mind-mind előjöhet a választási kampányok vagy az Európai Unió Tanácsának soros elnöksége alatt, a cél a politikai instabilitás.
• Választásokba való beavatkozás: a fentebb felsorolt módokon, illetve bizonyos csoportok törvénytelen támogatásával is végrehajtható.
• Migrációs vagy a migráció kezelésével kapcsolatos nyomásgyakorlás: más országok, a nemzetközi sajtó vagy civil szervezetek részéről valósulhat meg.