Rendszerkritikus erők rázzák meg a német politikát

Németországnak talán a világháború óta nem kellett olyan mély, összetett, egyszerre politikai, gazdasági és társadalmi krízissel megküzdenie, mint mostanában.

A politikai válság egyértelmű: ha csak az 1945 utáni német politikatörténetet nézzük, a rendszerkritikus erők ilyen mértékű megerősödésére nem volt példa. A hetvenes-nyolcvanas évek szélső­balos terrorakciói, majd a Zöldek felemelkedése idején sem volt kérdéses, hogy a Keresztény­demokrata Unió (CDU), a Németországi Szociál­demokrata Párt (SPD) és mellettük a Szabad Demokrata Párt (FDP) hármasa megingathatatlan a centrumban. A két nagy néppárt mélyen és szélesen be volt ágyazódva a társadalomba, a háború utáni nyugatnémet közmegegyezést pedig az ország újraegyesülése előtt és után sem borította fel semmilyen társadalmi lázongás.

Gazdasági válságok Németországban is időről időre előfordultak, legutóbb az ezredfordulón lassult le és vált nehézkessé a gazdaság, amit a schröderi, majd merkeli reformok tudtak – többek között az olcsó orosz energiára építve – fellendíteni. De az Angela Merkel által elkezdett, majd Olaf Scholz szocdem–zöld–liberális kormánya által folytatott, ideológiai alapú, radikális gazdasági és energiapolitikai „forradalom” egyelőre nem új lendületet, hanem mély rendszerválságot hozott, különösen az iparban. Európa vezető gazdasági hatalmának alapjait a saját kormányzatai rendítették meg ideológiai hevülettől fűtve – hogy aztán most környezetszennyező szénbányák újranyitásával, jórészt atomerőművekből származó francia energiaimporttal és a tengerentúlról érkező folyékony gáz szintén súlyosan környezetterhelő importjával oldják meg az ipar működtetését. No meg, igen, szélkerekekkel és napelemekkel. És akkor a háztartások energiaigényéről nem beszéltünk.

A politikai és gazdasági válságból így született mostanra általános társadalmi krízis. Francia­országban, mondhatni, a rendszer, a hétköznapi ügymenet része a folyamatos tüntetés, olykor zavargás, s a magyaroknak sem kell bemutatni a kuruckodó ellenállás ethoszát, a német nemzet­karaktertől viszont meglehetősen idegen a fennálló renddel szembeni lázongás. Márpedig most ez történik: a bevándorlás miatt eddig otthon, négy fal között csendben morgó tömegek nyilvános megjelenésétől a megszorítások sújtotta gazdák tiltakozásán át a létfontosságú szektorok sztrájkjaiig egymást érik a mindennapi életet felborító események.

Az eredmény eddig: a pártrendszer radikális átalakulása. A 2024 eleji közvélemény-kutatásokból az látható, hogy minden korábbinál erősebbek a rendszerkritikus erők, és minden korábbinál gyengébb több beágyazott hagyományos párt – különösen a baloldali–liberális kormánykoalíció pártjai. És már nem csak a tíz éve kísértő és növekvő Alternatíva Németországért (AfD) van a páston. Szinte egy időben bontott zászlót a nemzeti-populista balos szólamokkal házaló Sahra Wagenknecht-szövetség – Értelem és Igazság nevű mozgalom és a konzervatív Értékunió; előbbi névadója a szélsőséges Baloldal pártot hagyta ott, utóbbi a CDU elégedetlen belső ellenzékéből formálódott önálló szervezetté.

„Akár fűtés-korszerűsítés, akár migráció, akár energiapolitika: az AfD az egyetlen politikai erő Németországban, amely a polgárok jólétével foglalkozik. Józan észt az ideológiák helyett!” – ez áll most az AfD facebookos beköszöntő szövegében, ez most a rendszerkritikus párt fő üzenete a választóknak. Hosszú utat járt be a szervezet, és még hosszú út áll előtte. Az AfD az euróval szemben kritikus konzervatív és liberális közgazdászok, professzorok értelmiségi egyleteként jött létre, majd rátelepedtek radikális elemek, hordószónokok. Utóbbiak nagyobb népszerűséget hoztak, ám sokáig be is határolták a párt lehetőségeit. 

Az AfD mérsékelt és radikális szárnya közötti versengésnek azóta sincs vége, és a mindenkori vezetésnek pengeélen kell táncolnia: nem eshet sem a mérsékelt semmitmondás, sem pedig a vállalhatatlanság csapdájába. Márpedig az utóbbi irányba rángatják egyrészt az egyre népszerűbb pártban törvényszerűen felbukkanó radikális elemek, másrészt pedig az AfD-féle jobboldaliság esküdt ellenségei, ellenfelei is. A mérsékelt és a szélsőbaloldal, illetve a progresszív sajtó minden alkalmat megragad, hogy a vállalhatatlan szélsőjobbos, már-már vagy egészen náci párt kategóriájába lökje az AfD-t a mérsékelt tömegek szemében. Ez a küzdelem az idei választások előtt most példátlan erővel zajlik: szélsőbalos és progresszív tömegtüntetésekkel, a betiltását követelő szólamokkal igyekeznek minél nehezebb helyzetbe hozni az AfD-t. A tavalyi titkos konferencia ügye – amelyen a párt egyes képviselői is jelen voltak – a migránshátterű németországi lakosok tömeges kitoloncolásáról kiváló indok volt a baloldal seregszemléihez és harci tüzének felszításához. Hogy mindez elég-e a felmérések második – sőt Kelet-­Németországban sokfelé az első – helyén álló erő meg­gyengítésére, a következő hónapokban dől el.

Az biztos, hogy a legfrissebb kutatások 2-3 százalékpontos visszaesést mutatnak az AfD-nél az előző hónapokbeli csúcsokhoz képest, amikor minden negyedik német választó vele szimpatizált. A szintén ellenzékben lévő CDU kitart az első helyen, a választók 30-31 százaléka voksolna a helyüket nem igazán találó kereszténydemokratákra. A három kormánypártból az egykor nagy néppárt szocdemeket a voksolók 16 százaléka választaná, a zöldeket 13 százalék, 
a liberálisokat 4 százalék támogatja.

A baloldal háza táján a legtöbb fejfájást most Sahra Wagenknecht okozhatja. A hangzatos kijelentéseiről, határozott fellépéséről ismert, félig iráni származású szélsőbalos politikus balról csinálja azt a saját oldalával, mint amit az AfD a jobboldalon. Népies, emberközeli üzeneteivel támadja a szerinte elitistává és életidegenné vált fősodorbeli bal­oldalt, s különösen a zöldek vannak a bögyében. Elfordulást sürget a kis egzisztenciákat megrendítő ideologikus reformoktól, fellépne a woke eszmék ellen, s persze jó baloldaliként több pénzt adna az embereknek. A lendületes politikus új mozgalmával máris kétszer olyan népszerű, mint korábbi pártja: a Baloldal nem jutna be a Bundestagba, Wagenknechték viszont akár 9 százalékot is elérhetnek. Az Európai Parlamentbe jutásuk és ezzel a német politikában való megkapaszkodásuk szinte borítékolható.

Az Értékunió évekig a CDU-n belül működött – méghozzá informálisan, mert a pártvezetés nem volt hajlandó elismerni a platformokat. A csoport azokat szólította meg, akik elégedetlenek voltak a kereszténydemokraták Angela Merkel hosszú évei alatt végrehajtott centrista fordulatával, mely során gyakorlatilag minden karakteres – és ezzel megosztó – jobboldali elvüket eldobták, s helyette a balos–liberális–zöld fősodor témáit tették magukévá. A vezetés gyanakodva figyelte a belső kritikusokat, s most, hogy párttá alakulnak, egy lendülettel el is határolódik tőlük.

A formáció elnöke Hans-Georg Maaßen, a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal titkosszolgálati szerv korábbi vezetője lett, aki évek óta nyíltan elégedetlenkedik az állapotok miatt. A lapunknak is többször nyilatkozó volt titkosszolga komolyan veendő „konzervatív-liberális” pártot akar építeni, amely nem zárkózik el az AfD-vel való együttműködéstől, de nem akar „szerencselovagok, radikálisok és bolondok” pártja lenni. Maaßen szerint a polgárok azt várják, hogy szinte minden fontos szakpolitikában teljes változás következzen be, mert a társadalmi, a család-, a gazdaság-, a jog- és a migrációs politika mögött ma már nem áll többség. Mint hangoztatta, az Értékunió erős és kreatív hang kíván lenni, amely kedvező változásokat akar elérni a politikában. Az államrend éberen figyeli a fejleményeket: Hans-Georg Maaßent máris szélsőjobboldaliként tartja számon, és már meg is figyeli az egykor általa vezetett alkotmányvédelem. Hogy a CDU és az AfD között elegendő rés tátong-e egy életképes párt részére, a következő hónapokban fog kiderülni. De az bizonyos, hogy nem csak mi, újságírók és -olvasók fogjuk őket figyelni.

Nyitóképen: „Kész a többre” – Alice Weidel AfD-elnök. Fotó: AFP / DPA / Fabian Sommer