Nem véletlen, hogy a Boratot román cigányok lakta falvakban kellett forgatni – Kazahsztán már 2006-ban se volt olyan, amilyennek a filmben látszik

Ennek nagyon ideje volt már. Mióta Magyarország és a türk országok között kiemelten jó a politikai viszony, egészen könnyen eljuthatunk Kis- és Közép-Ázsiába. Azerbajdzsán elbüszkélkedik hazánknak az örményektől visszavett Şuşa kulturális értékeivel, Kazahsztán illatos demokratizálódási folyamatokat villant, Törökország új turisztikai célpontok népszerűsítésében kéri a segítségét, csillogó-villogó rendezvényekre invitálja a Türk Államok Szervezete.

De tudtam: ha a számomra oly kedves, Magyarországnak pedig oly sok lehetőséget tartogató Közép-Ázsiát a maga valóságában szeretném megismerni, nem sajtóúttal, hanem magamtól kell odamennem. Úgyhogy irdatlan mélyen a zsebembe nyúltam, felhívtam egy barátot, és odamentem. Életem meghatározó élménye volt. Jöjjenek velem!

Nem Borat vidéke

Állhatna itt egy óda a távoli rokonságról, a párját ritkító keleti vendégszeretetről és arról, hogy miként hozom vissza a csekkolt bőröndben Bayer Zsoltnak szent Kelet vesztett varázsát. De nem fog. Kazahsztán, szívem nagy közép-ázsiai csücske olyan ország, amelytől nem egy flancos kelet-európai EU-tagállam és tagjelölt tanulhatna felzárkózni. Nem véletlen, hogy a világ Kazahsztán-képét máig meghatározó Boratot román cigányok lakta falvakban kellett forgatni, mert Kazahsztán bizony már 2006-ban sem volt olyan, amilyennek a filmben mutatják. Az egy főre jutó gazdasági össztermékben az ország 2006-ban éppen harmadával múlta felül Romániát. Azóta Románia előzött, mert ami a fejlesztéspolitika hatékonyságát illeti, az Európai Unió kohéziós programjának nincsen párja. De aki a kazah vidékre látogat, ma is látja: ez bizony minimum semmivel nem rosszabb, mint a román – a félkontinensnyi ország szíve közepéről, a nagyvárosokról nem is beszélve. Az világszínvonal.

Őszi hajnalban érkezünk Almatiba, a városba, amely minden gond nélkül ország is lehetne. Képzeljenek el egy minimálisan kelet-európaias, de sokkal tisztább és biztonságosabb New Yorkot, amely fölé a havas Mont Blanc tornyosul fölényesen, alpesi vízbázisában mintha megfürödtek volna a hupikék törpikék, de nincs tőle messze a Grand Canyon sem. Képzeljék el mindezt kétszáz forintos benzinnel, többé-kevésbé vallásos, vállalkozó szellemű lakossággal, amely gyárilag két nyelven beszél, és összetartó nagycsaládokban gondolkodik. Almati egy csoda, kevés ennyire kerek helyet hordoz a Föld a színén. A Mont Blanc a Simbulak, az alpesi tó a Nagy-Almati-tó, a Grand Canyon a Sarin-kanyon. Mindegyik magában egy-egy külön szerelem.

A kazah Ryanair, a FlyArystan fedélzetén csodálatos kaukázusi fűszerekre beállított ízlelőbimbóinkat a világ legszörnyűbb repülős plovjával sértegetik. Odafelé beiktattak minket a szívességalapú kazah kultúrába: csekkolt csomagunkban megröptettük egy kedves kazah nagypapa borotvahabját, aki eleve úgy tervezett a poggyásszal, hogy azt a habot majd valaki úgyis elviszi neki. Megérkezvén pedig lázasan keressük az internetet. Azt hisszük, meg is találtuk – e kiválóan digitalizált ország legnagyobb repterén a Tele2 működik, az egyetlen olyan telekomtársaság, amely sem bankkártyát nem fogad el, sem készpénzből nem tud visszaadni, cserébe visszakézből kihajítja a kezébe kerülő készülékekből az összes SIM-kártyát, köztük a fontos hazaiakat is. És ez nem az egyetlen baja. A méltán híres, huszonhat emeletes, gyönyörűen felújított Kazaksztan hotelben töltött fél éjszaka után – amely valamiért jónak látja huszonhat emeletnyi vendégét egyetlen iskolaaulányi kis reggelizőben, őrületes sorállás mellett kiszolgálni – rohanunk a Sarin-kanyonba, ahol rögtön három tanulsággal gazdagodunk.

Egyrészt: talán legfeljebb a mindenható Isten tudja, hogyan kell Kazahsztánban útdíjat fizetni, mert az Almatitól a kanyonig vezető, tükörsimára burkolt gyorsforgalmira bizony nem kapni se kaput, se matricát, hiába írja minden létező térkép fizetősnek. De nincs gond. Itt nem büntetnek olyasmiért, amiről nem tudhatsz. Később az autóbérlős tizennégy napot várt a kaució visszautalásával, hogy hátha jön büntetés, s a svarcban lehúzott kétszáz kilométer után azért már én is számoltam néhány ezer tengével. De nem jött. Úgyhogy nyugalom. Majd úgyis szól Kazahsztán, ha akar a pénztárcádból valamit.

Másrészt: Közép-Ázsiában egyetlen mobilszolgáltatóban lehet csak bízni – az orosz Beeline-ban. Mindenki más jó ötven kilométerrel a nagyváros határán túl elveszti a jelet. Hát, ezért nem érte meg eldobni a magyar SIM-kártyát. Nincs más út, csak az Isten útja. Ahogy útitársammal becéztük: az oroszpárti internet.

Harmadrészt: a Sarinból nézve tényleg a hanyatló Nyugat ópiumának tűnik a Grand Canyon. Ez a vidékiturizmus-építészet minden könnyűszerkezetes báját magán viselő, tökéletesen kiépített látványosság olyan, hogy az ember már keresné az „épült az Európai Unió támogatásával” táblát. Parkoló, jól kitáblázott könnyű és nehéz útvonalak, melyek egyike a meleg, ezerszín kanyonban kanyarog, a másik pedig vele végig párhuzamosan futva tökéletes rálátást kínál a csodára, egészen a kanyon végében csorgadozó Sarin-patak hupikékjéig. Talán még jobb is, hogy nem volt térerő. Helyette ereje volt a végtelen térnek. Ez az, amiért a magyarnak, de úgy összességében az európainak is nagy országokba kell mennie. Kazahsztán közel tízszer akkora, mint a Trianon előtti Magyar Királyság – nincs itt miért lökdösődni. Rázúdul az emberre a végtelen szín, a végtelen szikla, a végtelen, csípős levegő. Semminek nincs itt határa. Pedig ez csak egy nevetséges kis ficak a kazah–kirgiz–kínai hármas határon.

Kazak ili russzkij?

Vágás. Őszi este van, elmondhatatlanul meleg szívű kazah barátainktól szlalomozunk tízemeletesek és felhőkarcolók között visszaadni a bérelt kocsit, megerősítve egy olyan ötfogásos lakomával, amit valószínűleg az amerikai elnöknek szántak, és csak véletlenül kerültem a képbe én. Kedves barátom, Ajim acsicsuk salátát és lecsót főzött (ami ott egy hideg előétel nagyjából ugyanabból, amiből nálunk a meleg), plusz háromféle sós és kétféle édes süteményt. Majd következik Szakas néni, a vakcinafejlesztő állatorvos-professzorból hetvenévesen teakereskedővé avanzsáló nagymama országos hírű lovas-bárányos-marhás besbarmakja a hozzá való, innivalóként szervírozott húslevessel, a Közép-Ázsiába vándoroló kínai ajkú muszlimok, a dungánok egyik vörösszőlő-fajtája, aminél finomabbat életemben nem ettem még, plusz a legjobb teáik. Jobb lett volna itt, a csúcson abbahagyni Kazahsztánt, arra a tanulságra jutva, hogy akinek nincs kazah barátja, nem élt igazán. De nem itt hagytuk abba. Vissza kellett adni a kocsit.

Az út az utolsó háromszáz méteren egy lehetetlenül szűk panelsikátoron át vezet, egy sávnak sincs elég hely, de két irányból jönnek. Félreállok elengedni a szembeforgalmat. Mások nem állnak félre. Bedugulunk. Egy állólámpás Mercedes taxi hullarészeg utasa elveszti a türelmét, kivágja az ajtót, egyenesen neki kis bézs Hyundaiunk jobb hátuljának. Bocsánatkérően megadja a számát, de átvág vele. Nyilván. Természetesen eszköztelen vagyok; szerencsére itt még harmincezerből megcsinálnak egy telifényt, nincs tragédia. Aznapi vendéglátónk, Ajim hív, mesélem, mi volt. „Kazak ili russzkij?”, kazah volt vagy orosz – ezt kérdezi, mielőtt bármi mást kérdezne. Merthogy ilyen gazemberségre nyilván csak orosz képes, kazah nem lehetett. Nagynénjével közben a délután még tósztot mondtunk az orosz nyelvre, amely összeköt bennünket. Összeröhögünk: ha az orosz nem lenne, angolul nem jutnánk sokkal tovább a „velkám tu Kazaksztán”-nál. Az orosz nyelv már annyira az övék, mintha a bőrük lenne. Az Észak-Kazahsztánban tömbszerűen, de a nagyvárosokban is milliószám élő oroszok maguk viszont 2022 után egyre gyanúsabbak.

Kazah volt a delikvens. De az az ellenőr is kazah, aki utána a Szajran metróállomáson szabálytalanul beenged a metróba az előző napi, lejárt metrózsetonommal. Hatalmas szívű, hatalmas testű ország ez, melynek vezetői hatalmas etnikai feszültségekből csinálnak békét valahogy. Meg egy uniós színvonalú, élhető, jó országot. De jó lenne, ha egy bizonyos, magával és környezetével békében élni képtelen romhalmaz helyett mondjuk ők kopogtatnának az Európai Unió ajtaján!

Kirgiz kalandok

Egy újabb délután egy négygyerekes anyuka, amúgy főállásban Nestlé-ügynök, taxis, Nurgul kis piros Kia Picantóján begördülünk a Szajranra, Almati buszállomására, egyben nagyjából az egyetlen buszpályaudvarra a posztszovjet térségben, amely nem egy reménytelen őskáosz. Megindultunk a vadregénybe, Kirgizisztánba.

Megérkezve a biskeki nyugati buszpályaudvarra, a szakadt jobb kormányos Hondákkal közlekedő taxishiénák helyett szerzünk magunknak rendes tarifával dolgozó, legális taxist a Yandex Gón. Szakadt jobb kormányos Hondával. Az örök. Innen ismeri meg az ember Kazahsztán után, ahol az elit kínai elektromos Zeekrrel, a középosztály tízéves Toyotával, a dolgozó nép meg a kis Hyundai szükségszedánnal közlekedik, hogy fejlődő országba érkezett. Az elszaporodó Ladákból meg abból, hogy az élelmesebbek jobb kormányos japán és brit importkocsikra váltották le őket – mert az olcsóbb, ennyi.

A kirgiz rokokó sármos belsőépítészeti stílusát követő hotelben reggeledik ránk. Eszünk ikrát és palacsintát, aztán rálépünk minden kirgizek útjára, a Biskektől Csolpon-Atáig, a kirgiz Balaton, az Iszik-köl fővárosáig vezető sztrádára, ami egészen addig tükörsima, amíg Balikcsinél, a Csüj folyó völgyének végén el nem éri az ember a tó sarkát. A völgyben ásítozik a Kirgizisztánba kitelepített németek utolsó faluja, a Bergtalként alapított Rot-Front, és ott magasodik a Közép-Ázsiát egykor uraló karahánida török dinasztia egyetlen épített emléke, a Burana torony.

Kétféle út vezet oda: egy mini Tagore sétány meg egy sztyeppei földút buckákkal. A Yandex Karti nyilván az utóbbin visz, én meg minden zugából csörgő-csattogó, szakadt, légzsáknyílás után feltámasztott bérterepjáróval csapatom, nem fogok gyanút. Nem így a puszta közepében feszesre szovjetesített népviseletben sompolygó múzeumos néni, aki odarohan hozzám, amint a torony mellé parkolok. Nem is itt van a parkoló, mondja. Üres a puszta – mondom –, zavarok valakit? Egy fokkal lazábbnak ismerem a bécsinél a közép-ázsiai parkolási rezsimet. Aztán a fülembe súgja a lényeget. U nasz gyirektor nahogyitszja, vizitál az igazgató. El is dugom gyorsan a kocsit a kőparkba, az első nagyobb bucka mögé. Nem játszunk errefelé a gyirektorral.

A világ legcsodálatosabb fekvésű tavánál – északon és délen a szent Tien-san hétezresei határolják, s mindehhez a déli parton még egy olyan kanyon is járul, amely az Óz, a csodák csodájából lépett elő – a kongó, lehangoló semmit találjuk. Óz és Ózd. A kavicsos, durva parti bekötőút mellett egy hullarészeg nő ad koncertet félbevágott petpalackba óbégatva egyfős közönségének; illetve nekünk is, amíg észre nem vagyunk véve, tam sznyimájut, ajaj. Aznap este Csolpon-ata csak egy ehetetlen zacskós levest tud a kulinária terén nyújtani a főút melletti kis boltból (kirgizül kicsi market, nem vicc). Aztán másnap beüt a kirgiz csoda.

Kezdődik mindez a Ruh Ordóban, amely saját bevallása szerint kulturális központ, és amely a következő elemekből áll: egy-egy kápolna alakú egyenpavilon a világ összes nagy vallásának bemutatására; egy hatalmas falfestményekkel díszített emlékház a csodálatos kirgiz írónak, Csingiz Ajtmatovnak; aztán egy tóparti plázs, ahol a manaszcsikat, a kirgiz nemzeti eposz, a Manasz nagy mesélőit, illetve ide szorosan nem kapcsolódó görög isteneket lehet megcsodálni, plusz aprópénzt tenni egy rézbéka lába elé; aztán egy kiállítás kirgiz szőttesekből; aztán a metaszint: egy teljes kiállítótér teli képekkel arról, hogy micsoda hírességek fordultak meg eddig a Ruh Ordóban Jurij Luzskov moszkvai expolgármestertől magán Csingiz Ajtmatovon át a Türk Államok Szervezetének összes állam- vagy kormányfőjéig, beleértve Orbán Viktort is – ők ugyanis 2018-ban itt csúcstalálkoztak. Ott díszeleg a képen mögöttük Ajtmatov első regényének címe: Az évszázadnál hosszabb ez a nap.

És ha ez a „kulturális központ” nem tűnik koherens, kerek egésznek, az nem az olvasó hibája. Innen nézve ért meg az ember valamit a kortárs kirgiz történelemből, amely a régióból nem is ríhatna ki jobban. Kazahsztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán osztályrésze a korábbi pártfőtitkárok évtizedes uralma lett, akik hatalmukat végelgyengülés előtt pár évvel (vagy Üzbegisztán esetében valamivel utána) békésen örökítették át az általuk kinézett utódokra, akik aztán fontolva haladva demokratizálni kezdték országukat. Nem így Kirgizisztán, amelynek népe a Tien-san vidékének legjobb fegyverkészítőjeként kezdte pályafutását. 2005-ben forradalom során elzavarták a pártfőtitkárt, aztán 2010-ben és 2020-ban csináltak még két forradalmat. Viszketeg nép ez. Tudja, hogy kell ütni, és nincs is túl sok türelme. A betonstabil többi türk nép tengerében csap ide, csap oda. Ez a demokráciának jót tesz – a gazdaságnak azonban eleddig kevésbé.

A kirgiz kaland az Iszik-köl másik csücskében, Karakolnál ér fel a zenitre. A kínai ajkú muszlimok a város környéki falvakban élnek elszórva, kulturális csúcstermékeik pedig a városban koncentrálódnak. Itt van az égszínkék mecset, melynek bejáratánál nem tudja az ember, hogy Kelet-Ázsiában vagy az Arab-félszigeten van: a teteje úgy hajlik vissza, mint a Tiltott Város épületeié, de Mekka felé imádkoznak benne. És adnak itt dungán ennivalót is, amiből kiderül, hogy kicsi a világ. A dungán manpart kevés különbözteti meg egy magyar lebbencslevestől, a manti pedig ugyanaz, mint az orosz pelmenyi vagy a grúz hinkali, egy kellemes töltött tészta – igaz, eszeveszett méretben.

Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy a Mindenható a hazai ízeket metaforának szánta. A karakoli ortodox Szentháromság-katedrális előtt útitársam odanyögi nekem: te, ők magyarok. És tényleg. Miskolci utazási iroda csoportja, köztük olvasóink. Rögtönzünk egy közönségtalálkozót ott, kettővel az Isten háta mögött, a templom macskáit simogatva. Magyar szó ilyen jól még nem esett.

Nyitóképen: Kirgiz táj. Fotó: Shutterstock