2019-ben kudarcot vallott a csúcsjelölti rendszer. Nem a szocialistákon múlott, hiszen Frans Timmermans személyében olyan listavezetőt választottak, aki kormányzati és bizottsági tapasztalattal is bírt, ám a választásokon várható győztes Európai Néppárt ekkori csúcsjelöltje, Manfred Weber kompetenciái, illetve ezek hiánya olyan komoly kétségeket ébresztettek az Európai Tanács tagjaiban, hogy végül visszatértek a Szerződésben is szabályozott kiválasztási módhoz, és a tagállamok megegyezésének megfelelően a választáson nem is induló Ursula von der Leyent jelölték az Európai Bizottság következő elnökének.
Az Európai Parlament politikai vereségként élte meg az Európai Tanács döntését. Ebből adódóan, mindenki azt várta, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy a 2024-es európai parlamenti választások után ismét a csúcsjelöltek közül kerüljön ki az Európai Bizottság következő elnöke. A már-már papírforma szerinti készülődés rögtön szeptember új fordulatot vett, amikor Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság jelenlegi elnöke közölte pártjával, hogy nem kíván szerepelni a CDU európai parlamenti választási listáján, annak ellenére, hogy nem zárta ki annak lehetőségét, hogy vállalna második ciklust is a Bizottság élén.
Von der Leyen lépése mindenképpen újdonságot hozott a csúcsjelölti rendszer történetében. Sem 2014-ben, sem pedig 2019-ben nem fordult elő ugyanis, hogy hivatalban lévő elnök akart volna újrázni. Ráadásul a csúcsjelölti rendszer logikájában úgy, hogy ő maga előre bejelentette, hogy pártja listájának vezetése csupán formalitás számára, hiszen egyáltalán nem érdeklődik az európai parlamenti mandátum iránt.”