Vészesen fogy a levegő Olaf Scholzék körül – úgy tűnik, szembejött a valóság

2021. december 8-án lépett hivatalba a Német Szociál­demokrata Pártból (SPD), a Szövetség ’90 – Zöldekből és a Szabad Demokrata Pártból (FDP) álló, Németország történelmében példátlan koalíció. Tizenhat év után váltotta a kormányrudat szilárdan kézben tartó Kereszténydemokrata Uniót (CDU), és igencsak ambiciózus tervekkel látott neki a feladatnak. A Merjünk előrelépni címet viselő koalíciós megállapodásban a pártok egy modernebb, kozmopolitább Németország programját irányozták elő, azonban a társadalom támogatásával sok esetben egyébként sem bíró terveiket keresztülhúzta a valóság. A kezdeti örömmámor és ambíció kifulladni látszik, és a kormány tagjai gazdasági, politikai és társadalmi nehézségekkel kénytelenek szembenézni. A külső és belső kihívásokra adott kormányzati válaszok nem igazán nyerik el a társadalom többségének szimpá­tiáját, és a koalíción belül is mély törésvonalakat okoznak, látványos jobbratolódást hozva a politikai színtéren. A három kormányzó párt támogatottsága a 2021-es 52 százalékról 33 százalékra csökkent, ami szintén egyedülálló az újkori német történelemben. A bajokat tetézi, hogy az alkotmánybíróság novemberi döntéséből de facto kiderült: Scholzék ügyeskedtek a költségvetési tervekkel és hitelekkel. Mindezek fényében jogosan merül fel a kérdés, hogy hányadán is áll terveinek megvalósításával a hárompárti kabinet, illetve hogy ki fognak-e és egyáltalán ki tudnak-e tartani az egymással sokszor ideológiai ellentmondásban is álló pártok, vagy csak valahogy eltotyognak a ciklus végéig.

A két évvel ezelőtti koalíciós megállapodás 453 „valódi” kormányzati vállalást tartalmaz, amelynek teljesülése egyértelmű kritériumok alapján ellenőrizhető. Ez jó másfélszerese a CDU–SPD-nagykoalíció által a 2018-as szerződésben tett 296 ígéretnek, s két és félszerese a 2013-as, szintúgy a CDU és az SPD közti megállapodás 188 ígéretének. A kifejezetten magas szám egyrészt visszatükrözi a vörös-sárga-zöld koalíció összetettségét, másrészt pedig a szövetség ambíciószintjét is.

Egy szeptemberi kutatásból kiderül, hogy a törvényhozási időszak felénél a kormánykoalíció nagyravágyó vállalásainak csaknem a kétharmadát már vagy végrehajtotta, vagy elkezdte megvalósítani. A 453 ígéretből 174 már részben vagy teljesen teljesült (38 százalék), 55 projekt (12 százalék) megvalósítása folyamatban van. További 62-vel (14 százalék) már foglalkoztak érdemben, de még nem lehet megjósolni, hogy milyen mértékben valósulnak meg. 162 projekt esetében még nem történt semminemű előrelépés. Elmondható, hogy a Scholz-kormány a 2017 és 2021 közötti nagykoalíció 38 százalékos mérlegéhez képest nagyobb arányban, 53 százalékban teljesítette ígéreteit, és a 174 megvalósított projekttel abszolút értékben is megelőzi a 154-es félidei mutatót produkáló korábbi kormányt. Ám a lakosságnak mindössze 12 százaléka gondolja úgy, hogy a koalíciós megállapodásban rögzített ígéretek nagy részét sikerült megvalósítani, a megkérdezettek 43 százaléka úgy érzékeli, hogy a vállalások teljesítése nem halad előre. Ugyanebből a tanulmányból kiderül az is, hogy a kormányt minden igyekezete ellenére a viták koalíciójaként érzékeli a közvélemény.

Rövid ideig a pragmatizmus dominált

El kell ismerni, hogy a kormánynak nem volt könnyű dolga. A koronavírus-járványt és annak gazdasági hatásait még nem sikerült legyőzni, és 82 nappal a hivatalba lépése után megkezdődött az ukrajnai háború, ami feje tetejére állította a német politikát is. A klímavédelem és a prosperitás pajzsra emelése, valamint az ígért széles körű társadalmi-politikai reformok kombinációja helyett hirtelen Ukrajna fegyverkezése és a korábban egyoldalúan az orosz gázra és olajra épülő energiaellátás került a középpontba. Az ezekből fakadó gazdasági, pénzügyi és szociális válság kezelésének talán legfigyelemreméltóbb pontja a szövetségi kormány pragmatizmusa volt. A kabinet egésze és mind a három párt hajlandó volt addig tabunak számító témákat feszegetni és áldozatokat hozni a válságkezeléshez. A Zöldek lehetővé tette az atomerőművek üzemidejének három hónapos meghosszabbítását és a széntüzelésű erőművek újraindítását, az SPD kénytelen volt kompromisszumokat kötni a szociális rendszerek reformjával kapcsolatban, az FDP és mindenekelőtt elnöke, Christian Lindner szövetségi pénzügyminiszter pedig hatalmas, több száz milliárd eurós többletkiadásokat hagyott jóvá az alkotmányban rögzített adósságfék megkerülésével azért, hogy a háború okozta gazdasági válságot enyhíteni, valamint a 2022. február 27-én Olaf Scholz kancellár által bejelentett biztonság- és védelempolitikai fordulatot finanszírozni tudják.

Mindez kikezdte a kormányt összetartó érdekszövetséget. A német belpolitikában szokatlan módon a két baloldali és egy jobbközép pártból álló koalíció sokszor a nyilvánosság előtt folytatta le az olyan stratégiai döntéseket megelőző vitákat, mint az Ukrajnába irányuló fegyverszállítás, a minimálbér erőltetett emelése, a gáz- és villamosenergia-árfék, a kezdetben 9, ma már 49 eurós utazási bérlet bevezetése vagy az üzemben lévő atomerőművek végleges lekapcsolása.

Ideológiai kormányzás

Az energiapolitikában rövid távon megfigyelhető pragmatizmus ellenére a koalíciót ideológia vezérelte következetlenség jellemzi. Az utolsó atomerőművek leállítása óta az ország villamosenergia-exportőrből -importőrré vált, és az a paradox hozzáállás alakult ki, hogy a német nukleáris erőművekből származó energiát elvetik, a Franciaországból importált atomenergiában viszont semmi kivetnivalót nem találnak. A kormány – főleg a szocdemek és a zöldek – állhatatosan védi azon meggyőződését is, hogy a német termelésből származó cseppfolyósított földgáz környezetvédelmi szempontból elfogadhatatlan, az Amerikából több ezer kilométeren át szállított cseppfolyósított földgázra viszont szükség van. A köznyelvben csak fűtési törvénynek nevezett épületenergetikai jogszabály körül kialakult, hónapokig tartó huzavona is jól mutatja az energiapolitika átideologizáltságát, hisz az FDP gyenge ellenállása és a lakosság ellenszenve dacára is elfogadták a valamelyest lecsupaszított törvényt.

Vagyis nyilvánvalóvá vált, hogy az önmagát haladáskoalíciónak nevező kormány mindenek­előtt társadalompolitikai kérdésekben találja meg a közös nevezőt: mostanra több, a koalíciós szerződésben meghatározott, a lakosságot egyébként nagyban megosztó társadalompolitikai törvényt elfogadtak, vagy már előkészítés alatt áll. Ilyen például az itthon sokat emlegetett önrendelkezési törvény, melynek értelmében a kiskorúak a szülők engedélye nélkül keresztnevet és nemet változtathatnak a jövőben a hivatalos dokumentumokon. Idesorolható még az abortusz reklámozási tilalmának a feloldása, a kannabisz legalizálása, amely előreláthatólag jövő áprilistól lesz hatályos, vagy éppen az új állampolgársági törvény, amely nagyban megkönnyíti majd az állampolgárság megszerzését, akár már három év Németországban tartózkodás után is, és lehetővé teszi a többes állampolgárságot is.

Gazdasági és migrációs nyomás alatt

Az 1990-es évek után most ismét az a veszély fenyeget, hogy a kontinens legnagyobb gazdasága Európa beteg emberévé válhat. Németország az egyetlen a G7 országai közül, amelynek gazdasága 2023-ban csökken. Ez már csak azért is elgondolkodtató, mert még a szankcionált Oroszország is növekedést produkálhat a Nemzetközi Valutaalap számításai szerint. Bár Robert Habeck zöldpárti gazdasági miniszter októberben is úgy nyilatkozott, hogy Németország túljutott a mélyponton, a harmadik negyedévben a bruttó hazai össztermék 0,4 százalékkal zsugorodott az előző év azonos időszakához képest, 2022-ben pedig rekordmagas volt az infláció. A gazdaság azért van rendkívül nehéz helyzetben, mert egyszerre jelentkeznek strukturális és ciklikus hatások. Utóbbiakhoz sorolandó például az Európai Központi Bank monetáris politikája, a továbbra is magas infláció és a kínai gazdasági növekedés lassulása. A strukturális hatások közé az infrastruktúrába, digitalizációba és oktatásba irányuló invesztíció hiánya, valamint az erőltetett energiaipari átállás és a világgazdasági változások sorolhatók. Persze ez nem egy az egyben a jelenlegi kormány hibája, hanem az előző évtizedek mulasztásainak is az eredménye – azt viszont érdemes hozzátenni, hogy az 1998 óta eltelt huszonöt évben az SPD mindössze 2009 és 2013 közt nem volt a szövetségi kormány tagja.

Óriási gondot okozott a kormánynak az is, hogy a problémák megoldására hozott vagy tervezett intézkedéseit a vitatott pótköltségvetési törvénnyel s benne a felhasználatlan 60 milliárd eurós hitelkerettel egyetemben megsemmisítette az alkotmánybíróság. Így most az FDP-nek a legfontosabb szent tehenét kell levágnia azzal, hogy koalíciós társaival együtt kénytelen hatályon kívül helyezni a 2023-as évre visszamenőlegesen az alaptörvényben rögzített adósságfék intézményét.

Mindehhez jön még a bevándorlók szabályozatlan és ellenőrizhetetlen beáramlása, köztük olyanoké, akik relatíve biztonságos országból érkeznek a jobb élet reményében Németországba, ahol a többi európai államnál átfogóbb és bőkezűbb a szociális rendszer. Ez jobban megrázza a társadalmat, mint a 2015–16-os menekülthullám, amikor még sokan hittek Angela Merkel kancellár „Wir schaffen das” (megoldjuk) jelmondatában. Mára az emberek rájöttek, hogy az akkoriban érkezőket nem igazán sikerült integrálni, s immár testközelből, saját életterükben tapasztalják, hogy a befogadási kapacitások elérték a határukat – a német társadalom kétharmada így vélekedik. A döntő különbség 2015-höz képest az, hogy ma már a kormány is elismeri: fenntarthatatlan a helyzet, ám nem talál rá közös megoldást. Az, hogy most Nancy Faeser SPD-s belügyminiszter száznyolcvan fokos fordulatot vett, és a korábban hevesen ellenzett határellenőrzés mellé állt, nem igazán erősíti a kormányba vetett bizalmat. Ahogy az sem, hogy Bijan Djir-Sarai, az FDP főtitkára a koalíciós partner Zöldeket jelöli meg biztonsági kockázatként.

Egyre egyértelműbb, hogy a koalíció pártjai természetes körülmények között nem tartoznának össze, az első hetek megrendezett vagy éppen naiv euforikus kinyilatkoztatásai már a múlté. Christian Lindner a választás előtt azzal próbálta eloszlatni a párt jellemzően középosztálybeli törzsválasztóinak jelzőlámpa-koalíciótól való félelmét, hogy rámutatott: az FDP, az SPD és a Zöldek választási programja csak egyetlen pontban egyezik, mégpedig a kannabisz legalizálásában. Amit akkor viccnek szánt, mára valósággá vált, a koalíciós viták pedig mindennapossá.

Nem meglepő tehát, hogy mind az előző tartományi parlamenti választás, mind a közvélemény-kutatások eredményei alapján erős jobbratolódás figyelhető meg, a kormánypártok támogatottsága pedig mélypontra esett. Ám a legerősebb ellenzéki párt, a CDU sem tud 30 százalék fölé nőni, a politikai karanténba szorított Alternatíva Németországért (AfD) viszont hónapok óta a kancellárt adó SPD előtt, a második helyen áll a felmérésekben, s most már az ország nyugati, jobb módú tartományaiban is számottevő a támogatottsága. A német társadalom többsége egyúttal előre hozott választást szeretne, a koalíciónak ez érthető módon nem érdeke.

Két dolog biztos. Egyfelől a jövő évi kelet-németországi tartományi választások nagy törést jelenthetnek, s ez az AfD marginalizálását célzó, a párt és a CDU együttműködését akadályozó tűzfal megkérdőjelezését is magával hozhatja. Másfelől ha a német migrációs politikában nem következik be radikális változás, a szélsőségesnek kikiáltott politikai erők további erősödése szinte garantálható.

A szerző a Magyar–Német Intézet az Európai Együttműködésért munkatársa.

Nyitóképen: A leköszönő Angela Merkel mintha figyelmeztetni kívánná túlságosan magabiztos utódját. Fotó: AFP / DPA / Michael Kappeler