A történet szerint Kiss Dénes a marosvásárhelyi rádió stúdiójában megszorította kolléganője kezét, amitől azon kék folt keletkezett. A hölgy tanúi azonban állítólag nem tartózkodtak az épületben a feltételezett cselekmény idején, a vádlott tanúja pedig „hallotta Parászkát visítani, káromolni a gyanúsítottat, sőt látta, hogy Parászka megragadja Kiss ruháját, rángatja, később pedig azt, hogy Kiss térdel a földön és szedi össze a papírjait.”
A mee too Amerikában (és idehaza is) egy valós problémára adott hisztérikus válasz volt, érintőlegesen ez az ügy is oda sorolható;
sajnos sokszor a túlzások és indokolatlan gyanúsítgatások miatt elvész az érdeklődés és kontraproduktívvá válik az egész,
mint az állat- vagy klímavédelmi aktivisták irracionális ámokfutása.
Parászka Boróka tehát – akinek magvas gondolataiból rendszeresen kapunk ízelítőt itt, a Mandiner felületén is – ezúttal a politikai nézetei miatt őt ért támadásokat egy konkrét, fizikai támadás vádjával egészítette ki. Önmagát rögtön a mártír újságírók közé pozicionálva. „(…) újságírók százait verik halálra, gyilkolják meg nem évente, hanem hónapról hónapra. Ma, most is, amíg ezt írom, újságírók fognak meghalni. Ilyen körülmények között az, hogy falhoz szorítanak, a kezemet roncsolják – az nem számít jelentős dolognak. Része a mindennapjainknak. Nem jó, nem elfogadható, de nem abban a korban élünk, amikor ezen meg kellene lepődni.”
Ha a dolog megtörtént, valóban csúnya dolog. (Az ártatlanság vélelmére hivatkozva, valamint – főként – a bíróság felmentő ítéletének birtokában maradjunk annyiban, hogy az eset valóságossága erősen kétséges.)
De az újságírói függetlenség miatti felhorgadás őszinteségét részben árnyalná, ha az Origó szerkesztőségébe fenyegetve berontó Fekete-Győr cselekedete, vagy az internetadó elleni tüntetésen Császár Attila inzultálása is átlépte volna anno Parászka tiltakozási ingerküszöbét.
Parászka egyébként azt írja, azért nem fellebbezett, mert reménytelennek látta az ügyészség részéről az igazságos eljárást. Ha jól értelmezem, itt a román ügyészségről van szó.
Ezek szerint bezzegrománia mégsem olyan jó hely,
amiképpen a magyar kormányt rendszeresen ostorozó Parászka és hazai harcostársai ezt vélelmezik. Újságírói energiáját a magyar helyett szentelhetné a román politika bírálatának; a magyart éppen eleget gyalázzák idehaza, odaát meg szükség volna minden kőkemény magyar véleményre.