Kevesen gondolták, hogy a 21. században megtörténhet egy olyan kierőszakolt exodus, mint amit Hegyi-Karabah örmény lakosságának kellett elszenvednie szeptember végén. Magyarországon tanuló karabahi örmény diákokat kérdeztünk arról, hogy milyen volt távolról átélni szülőföldjük elvesztését.
Nekünk, magyaroknak, nem kell különösképpen magyarázni, hogy milyen tragikus érzés az, ha a nemzetünk egyik napról a másikra veszít el ősidők óta hozzánk tartozó és általunk lakott területeket, így az sem esik nehezünkre talán, hogy megértsük, min mennek keresztül a hegyi-karabahi, vagy másnéven arcahi emberek az elmúlt hetekben.
„2021 nyarán jártam legutóbb otthon. Akkor el sem tudtam volna képzelni, hogy az lesz az utolsó nyár, amit valaha otthon tölthetek” – eleveníti fel a közelmúlt emlékét a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanuló Gabriel Petrosyan. A fiatal bölcsész – saját szavaival élve – tőrdöfésként éli meg, hogy a Szovjetunió felbomlását követően, évtizedekig de facto függetlenséget élvező, történelmileg Örményországhoz tartozó és túlnyomó részt örmények lakta régió 120 ezer fős lakossága, az azeri erők súlyos retorzióitól tartva, mindenét hátrahagyva kényszerült menekülni a szülőföldjéről. Gabriel szülei már biztonságban vannak Örményországban, de egész eddigi életük romba dőlt.
„Az egyetlen dolog, ami miatt tudok ma mosolyogni, az az a tény, hogy a szüleim élnek.”
De ha eszembe jut, hogy soha többé nem láthatom az otthonomat, soha nem állhatok az erkélyen, amelyet nagyapám épített, soha nem tehetek virágot őseim sírjára, és soha nem láthatom a hegyeket és a mezőket, amit korábban minden nap láthattam, akkor már nem érzem magam biztonságban ezen a világon. Különösképpen azután, hogy a nemzetközi közösség némán asszisztált az ősi, szinte kizárólag örmények lakta terület Azerbajdzsán általi elfoglalásához – fogalmazott Gabriel.
Ezt is ajánljuk a témában
A tragikus sorsú térségből most menekültáradat indul meg Örményország felé, a történelem során sokadszor. De egyáltalán mi volt ez a fura ék-államocska Azerbajdzsánban, és hogy került oda?
A szintén a Pázmányon tanuló Anna Galstyan ugyancsak hibásnak tartja a nemzetközi közösséget, amely tétlenül nézte az eseményeket. Az ENSZ-megfigyelők csak napokkal a helyi örmények távozása után érkeztek meg a régióba. Anna tavaly nyáron járt utoljára otthon. Az ő családja is Örményországba menekült, ám közülük nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy át is jusson.
Anna unokatestvére egy rejtélyes körülmények között végbement detonációban vesztette életét 170 sorstársával együtt, miközben az Örményországba tartó autókaravánban várakozott.
Tisztázatlan, hogy a relatív biztonságba vezető egyetlen útvonal mentén fekvő benzinkút 50 tonnás üzemanyagtartálya miért robbant be, mindenesetre a katasztrófa még inkább arra ösztönözte a helyi örményeket, hogy mihamarabb hagyják hátra idegen kézbe került szülőföldjüket.
A karabahi konfliktus gyökerei egészen a cári Oroszország romjain frissen megszilárduló kommunista uralomig nyúlnak vissza. Épp száz éve, hogy a kaukázusi régiót felügyelő szovjet pártfunkcionáriusok, Odrzsinikidze és Kirov, az Azeri SZSZK-hoz csatolták az örmény többségű Hegyi-Karabahot, örmény nevén Arcahot.
A szovjet viszonyok között relatív autonómiát élvező régió vezetése a 80-as évek végén elkezdte megszervezni a függetlenségi mozgalmat, az örmény közösség ellen Azerbajdzsán-szerte kirobbanó, több száz halálos áldozatot követelő pogromokkal (Szumgait, Kirovabad – a mai Gandzsa, Baku) párhuzamosan, melyek az 1915-ös örmény népirtás rémképeit idézték meg. Hegyi-Karabah függetlenségének még a Szovjetunió felbomlása előtti kikiáltását természetesen az azeri vezetés nem nézte tétlenül. Az első – mindkét oldal által elkövetett véres atrocitásoktól sem mentes – háború 1994-ben tűzszünettel és Azerbajdzsán vereségével zárult.
A revans iránti vágy azonban nem tette lehetővé a békekötést.
A feszültség tovább lappangott, majd 2016 tavaszán egy négy napos, 2020 őszén pedig negyvennégy napos újabb háborúban kulminálódott, melynek végén a török és izraeli haditechnikával támogatott Azerbajdzsán elfoglalta a Hegyi-Karabahot körülvevő, javarészt korábban azeriek lakta, az első háborút követő évtizedekben pedig az örmények által egyfajta kiüresedett pufferzónaként használt területeket. A negyvennégy napos háború katasztrofális vereséget jelentett az örmények számára: a kiterjedt területi veszteségek mellett 11 ezer sebesültet és közel 4 ezer halottat, köztük Gabriel sógorát.
Élőerőben ugyan az azeriek is hasonló nagyságú veszteségeket szenvedtek, de a 10 milliós lakosságú Azerbajdzsánhoz viszonyítva a 120 ezer fős Hegyi-Karabah – még, ha a 2,8 milliós Örményországot hozzá is vesszük – eltörpül, így
az áldozatok magas száma még inkább fájt az örmény félnek.
Az újabb tűzszünetet követően az örmény régiót az anyaországgal és a külvilággal már csak egy vékony kis korridor kötötte össze, melyen az átjárást az akkor felállított orosz békefenntartói kontingens biztosította egészen tavaly decemberig, amikor is Baku által irányított azeri aktivisták – az orosz erők passzivitásának köszönhetően – blokád alá vették az átjárót. Az egészen 2023 szeptemberéig elhúzódó kilenc hónapos blokád a polgári közlekedést és az áruforgalmat egyaránt el lehetetlenítette. Több tízezer család szakadt ketté. Gabriel és Anna is csak online vagy telefonon keresztül tudott érintkezni a blokáddal járó hiánygazdaságot egyre inkább megszenvedő szeretteikkel. Tartott ez egészen 2023. szeptember 19-ig, amikor Azerbajdzsán végső csapást mért a karabahi örménységre. A hadműveletek megindításával párhuzamosan a kommunikációs vonalak blokkolásával, a gáz- és az áramellátás elvágásával még egyet szorítottak a már hónapok óta gúzsba kötött helyi lakosságon.
Ezt is ajánljuk a témában
A cél az örmények lakta, de Azerbajdzsánba beékelődött terület visszafoglalása.
– Épp az egyetemen ültem az órámon, amikor eljutott hozzám a hír, hogy az azeriek újból megtámadták Arcahot. Megpróbáltam egyből felvenni a kapcsolatot a szüleimmel, de senki sem válaszolt a hívásaimra. Az internetelérést és a telefonvonalakat is elérhetetlenné tették. Nagyon nehéz leírni, hogy mi is kavargott bennem akkor. Depresszív és feszült érzések keveréke – emlékszik vissza Anna. Néha azon kapom magam, hogy rettegek szembenézni az engem körülvevő valósággal. Félek attól a gondolattól, hogy elveszítettem az otthon érzetét – teszi hozzá.
A szülőföldjükre való visszatérés esélye és a karabahi örmények előtt álló jövő kapcsán Anna és Gabriel egyaránt a realitások talaján állnak, ugyanakkor egyetértenek abban, hogy a reményt nem szabad feladni. Összegzésként Anna így fogalmaz: – Nagyon nehéz túlélni remény nélkül.
Szükségük is lesz a lelki erőre, ugyanis az elsöprő azeri győzelemmel záruló karabahi végjáték ellenére az örmények fellett gyülekező sötét fellegek nem igazán látszanak oszladozni. Baku Örményország nemzetközileg elismert területét érintő, az elmúlt hetekben egyre intenzívebbé váló fenyegetéseit a nemzetközi közösség is egyre komolyabban veszi. A Politico értesülései szerint Antony Blinken az Egyesült Államok külügyminisztere arról tájékoztatta az amerikai törvényhozás tagjainak egy csoportját, hogy a State Department helyzetértékelése szerint Azerbajdzsán heteken belül megindíthatja invázióját Örményország ellen. Az azeri vezetés régi vágya, hogy szárazföldön is összekösse Nahicseván nevű nyugati exklávéját az ország többi részével. Erre szolgálna a tervezett „Zangezur korridor”, amely Örményország déli, Szjunik tartományának kettévágása nélkül kivitelezhetetlen.
Baku törekvéseit Törökország is kiemelten támogatja, hiszen ezáltal megvalósulhatna a régóta óhajtott álom, a türk nemzetek szárazföldi összekapcsolódása. Persze ehhez, a térség geopolitikai erőviszonyait alapjaiban befolyásoló lépéshez Iránnak is lenne néhány szava. Teheránban feszült figyelemmel követik Azerbajdzsán megerősödését, attól tartva, hogy ezzel párhuzamosan a perzsa ország északnyugati részén élő, jelentős létszámú azeri kisebbség körében elterjedhet a szeparatizmus.
Oroszország dél-kaukázusi befolyásának megroppanása, melyet talán az orosz békefenntartó alakulat parancsnokhelyettesének és a vele egy autóban utazó katonák azeri különleges műveletisek végrehajtotta, és Moszkva által mindenfajta retorzió nélkül hagyott meggyilkolása példáz a legjobban, igencsak nehéz helyzetbe hozta a földrajzi adottságai miatt egyébként is satuba szorított Örményországot.
Jereván így jobbára csak a nem elhanyagolható létszámú, és befolyásosnak gondolt Amerikában és Franciaországban élő örmény diaszpórára számíthat.
Természetesen a magyarországi örménység is összefogott a karabahi menekültek támogatása érdekében, mondta el lapunknak Akopjan Nikogosz, az Országgyűlés örmény nemzetiségi szószólója. Jótékonysági koncertet és gyűjtést szerveztek a bajbajutottak megsegítésére. Az összegyűlt adományokat a karabahi örményeket segítő örményországi szervezeteknek és a közösség tagjainak személyes kapcsolatrendszerén keresztül, közvetlenül a rászoruló családoknak továbbítják – tette hozzá a szószóló. Azbej Tristan, a Külgazdasági és Külügyminisztérium államtitkára az azeri hadműveleteket követő napokban, szeptember végén jelentette be, hogy Magyarország a Hungary Helps Program keretében szintén támogatja az Örmény Vöröskereszt humanitárius programját.
Nyitóképünk: Kovács Bálint
A jelek szerint a volt amerikai nagykövet még mindig nem érti teljesen a magyar külügyminiszter gondolatmenetét.
A norvégoknál azt is megüzenték az embereknek, hogy milyen élelmiszerekből tárazzanak be.
Kurszk régióban csaptak le az ukránok a Storm Shadow rakétákkal.
„Gyakorlatilag lehetetlen, hogy az orosz fegyveres erők vereséget szenvedjenek a harctéren” – vélekedett az orosz Külső Hírszerző Szolgálat igazgatója.
„Donald Trump véget vethet a háborúnak” – fogalmazott az ukrán elnök.
A biztonságpolitikai szakértő szerint egy út maradt.
Washington nagylelkűsége Kijevvel szemben folytatódik, hatalmas adósságot engednek el Ukrajnának.
A miniszterelnök szerint a modernitás ma már nem nyugati kategória.
