Karabah kaputt, Arcah feladta a harcot: így ért véget az örmények évtizedes álma

Itt a vége, január elsejétől Arcah Köztársaság, vagyis Hegyi-Karabah megszűnik létezni. Hogy mi várható, azt nagyjából sejtjük: a térség etnikai kiürítése az örmény lakosság részéről, jókora menekülthullámmal Örményország felé; az ottmaradt kevesekre nehezedő diadalmas azeri államapparátus ejtőernyősökkel és kofferosokkal; a térség legszegényebb és szanaszétt lőtt régiójára pedig hosszú vergődés.

De hogy került egyáltalán egy örmény de facto állam Azerbajdzsán területére? Mit kerestek ott örmények – vagy éppen az azeriek? Hegyi-Karabah vagy Arcah egyáltalán?

Karabah, Urartu és Jereván

A történet kezdete olyan messzire nyúlik vissza, ameddig a legtöbb európai állam egész történelme sem: az ókor közepére, egy akkortájt Urartunak nevezett térségbe, az Örmény-felföldre (neve nem véletlenül hasonlít annyira az Ararát szóra), amely fölött az – elterjedt, asszír nevén – azonos nevű királyság regnált a Krisztus előtti 9-6. században. Arcah Urtekhe-Urtekhini néven volt ismert, megjelenik többek között Plutarkhosz és Dio Cassius műveiben. A mai örmény főváros, Jereván alapjait is ekkor rakták le, Kr. e. 782-ben, vagyis néhány évtizeddel korábban, mint Rómáét.

Mindenesetre a történeti hagyomány szerint –

– ekkortájt alakult ki az örmény nép, és az ókorban igen erős örmény civilizáció. Magát az Örmény Királyságot Krisztus születése előtt 600-ban alapították, élén az Orontida-dinasztiával, amely mintegy ezer évig uralkodott a hol független és erős, hol behódoltatott, de autonóm ország fölött, amely hatalma csúcsán egyébként a Kaukázus jelentős területeit uralma alá vonta, s az első olyan állam lett, ahol – Kr. u. 301-ben – a kereszténység vált államvallássá, megalapozva a sajátos örmény keresztény egyház létrejöttét.

A Kaukázus története sok szempontból ismerős lehet nekünk itt, Közép-Európában. Örményország Kr. u. 438-as bukása után először az Újperzsa Birodalom, majd a perzsák arab hódoltatása után utóbbiak fennhatósága alá került, jó négyszáz évvel később válhatott ismét függetlenné, 884 és 1045 között; azután bizánci és szeldzsuk-török függés következett, végül 1200 és 1400 között közép-ázsiai népek egymást követő támadásai lerombolták a királyságot, amit az 1500-as években a perzsák és a törökök osztottak fel egymás között. Háromszáz évre rá megérkeztek az oroszok: Örményország keleti felét, Jerevánnal és Arcahhal együtt bekebelezte a cári expanzió a 19. század elején – és egy birodalomba terelte őket az azeriekkel.

Ismét. Az azeriek többségükben eltörökösödött irániak, illetve kaukázusi avarok – legalábbis nyelvi értelemben. Az ő eredetük, bár jóval kevésbé dokumentált, mint az örményeké, és büszke királyság sem őrizte ugyanúgy folytonosságát, hasonlóan ősi lehet, mint szomszédaiké: Azerbajdzsán a nevét valószínűleg Atropatész után kapta, aki méd satrapa, vagyis kormányzó volt az egyébként Urartut is hódoltató Méd Birodalom keretei között. Első saját államuk jó pár száz évvel fiatalabb az örményekénél, de az a több mint két évezredes múlt sem lebecsülendő, amit az úgynevezett „kaukázusi Albánia” néven tudhatnak magukénak. Őket is hódoltatták sokan: nagy Sándor makedónjai, a rómaiak, majd az örményekhez hasonlóan, velük egy időben perzsák és arabok; utóbbiak uralma alatt tértek át az azeriek elődei a muzulmán vallásra. Az azeriek egyébként a perzsa serpenyőbe kerültek a már említett 1500 körüli osztozkodásban, hazájuk keleti fele ma is Azerbajdzsán tartomány néven Irán része, a nyugati felét kebelezték be utóbb a cári oroszok.

Szövetségbe forrt, szabad?

Arcah, vagyis Hegyi-Karabah hovatartozása – legalábbis örmény-azeri viszonylatban – nem is volt feltétlenül kérdés egészen a szovjet uralom beköszöntéig, többnyire valamelyik aktuális örmény államalakulat vagy tartomány része volt. 

legalábbis a függetlensége végnapjait élő Grúzia királya Pjotr Panin orosz tábornoknak írt 1769-es levelében úgy nyilatkozott, hogy a régiót hét család uralja, „lakossága teljesen örmény”, ennek ellentmond azonban, hogy az oszmán felmérések néhány évtizeddel korábban több azeri/török törzsről is beszámoltak, amelyek nomád pásztorkodásból éltek, s vándorlásaik során tízezres tömegeik Karabah hegyvidéki részére is behatoltak, emellett több falu is szerepelt már az egykorú összeírásokban.

A terület tisztán örménynek gondolt lakosságára lehet egy magyarázat az is, hogy az orosz népszámlálásokat télen végezték, amikor az azeriek lehúzódtak a karabahi hegyekből az alföldre, így kimaradtak az összeírásokból. 1915 után pedig sok menekült érkezett az örmény népirtás túlélői közül a rövid életű, 1918-ban kikiáltott, független Örmény Köztársaság hívására. Ezt azonban a Szovjetunió igen hamar bekebelezte, s Örmény SZSZK néven lett egyike a „szövetségbe forrt szabad köztársaságoknak”.

Mindezzel együtt 1918-ban a térség mintegy negyedmillió lakosának 71 százaléka volt örmény, 25 muzulmán (főként azeri, de perzsák is akadtak), és 3 százaléka orosz. A Szovjetunió létrejötte után 1921-ben a Kaukázuson Túli Ügyek Szovjet Irodájának javaslata ellenére

Majd két évre rá megalakították a területből Hegyi-Karabah Autonóm Területet, úgy igazítva a határvonalakat, hogy kikerüljenek belőle az azeri többségű részek, így az 1926-os szovjet népszámlálás 125 ezer embert talált itt, csaknem 90 százalékban örményeket, 10 százalékban azerieket. Ez a Szovjetunió végnapjaira valamelyest megváltozott, ekkor 76 százaléknyi örmény nézett farkasszemet 22 százaléknyi azerivel.

A szovjet fedő ugyanis lefojtotta a nemzetiségi ellentéteket; mindkét nemzet egyébként a kurdokhoz hasonlóan tragikus módon több nagyhatalom vagy regionális hatalom területén szétdarabolva vészelték át ezeket az évtizedeket.

Örmény, azeri, nem jó barát

1988-ban aztán gerillaharcok kezdődtek az egykori örmény provincia területén az anyaországgal való újraegyesülésért. Úgy tudni, a létszámában csekélyebb, de jobban képzett örmények azért tudtak győzni, mert az azeriekkel ellentétben őket „fehérnek” könyvelte el a szovjet vezetés, ekképpen megbízhatóbbaknak, jelesül míg az azerbajdzsáni tagköztársaság egységei lövészárkot ásni meg hidat építeni tanultak, az örmény legények lőni és tankot vezetni. Így az örmények voltak fölényben, amikor kenyértörésre került a sor. Pontosabban megkezdődtek a tüntetések, amik helyenként örményellenes pogrommal is párosultak; majd 1991-ben, amikor Hegyi-Karabah, vagyis örmény nevén Arcah megkezdte kiválását Azerbajdzsánból, kitört a hegyi-karabahi háború, ami nem csak a terület Örményországhoz kerülését eredményezte, de

A mintegy 30 ezer halottal járó háborúban az örmények összességében az autonóm tartomány területének jó kétszeresét kebelezték be, ami Azerbajdzsán területének mintegy ötödét jelentette; erre saját szempontjaik szerint biztonsági okokból volt szükség.

A megrázó képsorok, amelyeket a napokban videóra vettek az örmény exodusról, ekkor, harminc évvel ezelőtt is lejátszódtak, csak akkor éppen zömmel azeri tömegek menekültek az örmények által megszállt azeri területekről, míg az azeri fennhatóság alatt maradt örmények is igyekeztek átmenekülni övéikhez, elkerülendő az etnikai tisztogatásokat.

A mérleg némiképp egyenlőtlen volt, 230 ezer örmény menekültre jutott 800 ezer azeri.

Örményország mindenesetre nem egyesült Hegyi-Karabahhal, még csak el sem ismerte utóbbi önállóságát, az de jure mindvégig Azerbajdzsán része maradt, de facto pedig önálló kis köztársaságként fungált, némiképp magára maradva. Az erőviszonyok pedig idővel megváltoztak. Azerbajdzsán eleve területében és népességében is több mit duplája Örményországnak, nagyjából úgy aránylik egymáshoz a két állam, mint hazánk és Szlovákia – egyébként még a nagyságrend is stimmel. Közben Azerbajdzsán energiahordozó-készletei miatt felértékelődött, gazdaságilag megerősödött, s miközben az orosz orientációjú örményeket balról előzve

Eközben Örményország némileg megrekedt, európai integrációs kísérleteit visszafogta az oroszokra való biztonsági ráutaltsága és a NATO-tag törökökkel szembeni évszázados ellenszenv; Karabah maga pedig zsugorodott és szegényedett, ahogy az azeri bojkott miatt lényegében képtelen volt nemzetközi kereskedelmet folytatni, repülőtere sem működött. Domborzati és infrastrukturális viszonyairól sokat elmond, hogy Jerevánból hat vagy hét óra autóutat tettünk meg Sztepanakertig, noha Örményország kisebb, mint a Dunántúl, Arcah maga meg nem (volt) sokkal nagyobb, mint Bács-Kiskun vármegye.

Apró betoldás: ottjártamkor, 2019-ben a főváros, Sztepanakert büszkén mutogatott, legcsillogóbb része körülbelül úgy nézett ki, mint Ózd lepattantabb lakótelepei, a háború nyomai pedig még mindig szemmel láthatóak voltak, jóllehet, évtizedek óta nem érte csapás a fővárost. A sérelmek mélyek és igen frissek voltak: a térség keresztény emlékeit, a kacskar-köveket (és legutóbb, 2020-ban a susai templomot) az azeriek lőtték szét, a mecseteket az örmények dózerolták le. Utóbbiak egyet meghagytak a fővárosban toleranciájuk jeléül, meg is mutatták a nyugati újságíróknak, s idővel derült ki, az egyébként elkerített, itt-ott romos épület amúgy nem is az azeriek, hanem a helyi perzsák imahelye volt.

A háború pedig folytatódott: 2016-ban egy határháború, amely eredmény nélkül zárult, amire

Az azeri hadsereg már Sztepanakert (azeriül: Kakhendi) előterében járt, így feltehetőleg a kényszer szülte ezt a megállapodást, amit Nikol Pasinján örmény miniszterelnök, Ilham Alijev azerbajdzsáni elnök és Vlagyimir Putyin orosz államfő írt alá, egy orosz békefenntartó kontingens bevonását, és az örmények által kézben tartott, egykori azeri területek vissza- vagy átadását tartalmazta. Benne a szakrális szempontból fontos Susival és az azóta rommá tett Gazancsecoc (Megváltó) székesegyházzal.

Mindez lecsupaszította Karabah védelmét, szoros azeri fogásba került a terület s már ekkor tízezernyi örmény civil szedte a cókmókját és indult meg az anyaország irányába.

Az azeriek pedig kivártak – az idő és az orosz-ukrán háború kirobbanása pedig láthatólag nekik kedvezett: a most kitört háború során egyetlen nap elég volt a bojkottal és blokáddal kiéheztetett de facto örmény államalakulat térdre kényszerítésére. Az örmény oldal brutális atrocitásokról számolt be, és megindultak a menekültek tömegei az anyaország irányába.

A többit pedig már tudjuk; az örmény aspirációk végjátéknak csupán betetőzése volt, hogy csütörtökön Arcah Köztársaság azeri fogságban lévő elnöke, Szamvel Saramanján rendeletet írt alá a köztársaság megszüntetéséről.

Az évtizedes álom véget ért.

Címlapképünkön gyászoló családtag a negyvennégy napos háború évfordulóján egy jereváni megemlékezésen; forrás: Karen MINASYAN / AFP