Nem vagyok irigy senkire. A sikerrel nem szabad vitatkozni

„Az Operaház mint helyszín önben merült fel?

Az Operaház azon kevés budapesti helyszínek egyike, ahol még soha nem játszottam. Elsősorban nyilván azért, mert a dalszínház egy másik műfaj otthona. De például itt randevúztam először a feleségemmel 1988-ban egy Brahms-koncerten. Bevallom, Brahms nem érdekelt, a nő annál inkább. Harmincöt éve ismerjük egymást, hosszú ideje házasok vagyunk, négy gyerekünk van, úgyhogy mondhatom, hogy az Operaház a szó minden értelmében végzetes helyszín volt számomra. Természetesen a falakhoz, a helyszínhez, a színpad patinájához méltó előadást tervezünk. Két felvonásban adjuk elő a dalokat, az elsőben a kamarazenéé a főszerep, egy kisebb létszámú akusztikus zenekar és egy vonósnégyes lép színpadra, a szünet után pedig a győri filharmonikusokból verbuvált szimfonietta és a pécsi Voisingers kórus lesz a kísérőnk. A december 16-i Aréna-koncertre a jelenlegi tervek szerint nem változik meg a repertoár, de teljesen más színpadtechnikával, sokkal nagyobb látvánnyal, kibővített létszámmal támadunk. Ott egy hatvanfős szimfonikus zenekar, egy negyvenfős kórus és egy komplett rockzenekar is lesz a színpadon.

[...]

 Alkotóként, művészemberként mennyiben tapasztalja az ideológiai nyomásgyakorlást?

Engem dalszerzőként senki sem korlátoz. Jól is néznénk ki. Nyilvánvaló, hogy szólistaként, szerzőként más szabadságfokkal dolgozhatok, mint egy központi költségvetésre támaszkodó nagyobb intézmény. Természetesen tudok a hazug erőlködésről, ami azt próbálja elhitetni, hogy az állam pénzén élősködöm, de ez egyszerűen nevetséges: piaci műfajban dolgozom, hosszú évek-évtizedek óta adunk kiugróan sikeres koncerteket, évadonként száz-százötvenezer érdeklődőnek játszunk, telt házas Budapest Sportcsarnok- és Papp László Aréna-előadások hosszú sora van mögöttünk. Ez nagyjából 35 éve tart, igen, már Horn Gyula áldásos miniszterelnöksége alatt is megtöltöttük a legnagyobb csarnokokat, úgyhogy erről ennyit. Az én sikerem, ha egyáltalán szabad ilyenről beszélni, a közönség tömeges érdeklődésén alapszik. Nincs nálam szabadabb ember, nincs ennél nagyobb szabadság. Nagyon hálás vagyok ezért. A díjak kérdése más ügy, ha egy kulturális díjnak nagy presztízse, marketingértéke van, akkor azt egész biztosan nem csak esztétikai alapon adják, rengeteg érdek mozog a háttérben. Hallottam olyan filmről is, amely még készen sem volt, de már „meghívták” a versenyprogramba, aztán óriási meglepetésre nyert is.

Egy-egy, a közbeszédet uraló témában megnyilatkozik, kap is érte hideget-meleget. Hogyan kezeli ezt? 

Magamtól nem szívesen beszélek ilyen kérdésekről. Ha megkérdezik a véleményemet, nem térek ki a válasz elől, nem ötölök-hatolok, hanem elmondom, én hogyan gondolom. Viselem a kommunikációs kockázatokat. Ezek között voltak elég durvák is, annak idején például a Népszabadságban lenáciztak, később propagandista barátaink okleveles nőgyűlölővé igyekeztek maszkírozni egy összehangolt sajtóakció keretében: egyértelmű, hogy a sportszerűtlenségtől sem riadnak vissza. És ennek a hitelrontó szándékú erőlködésnek mi lett a vége? Helyreigazítások sorozata, valamint az, hogy a közönség kinevette őket, és kiállt mellettem. Szívszorító volt, innen is köszönöm. Egyébként általában igyekszem visszafogottan fogalmazni, mert a véleményem gyakorta sokkal nyersebb, mint ami egy újságban megjelenhet. Nemrég láttam egy interjút egy nagy, köztiszteletben álló, idősebb pályatársammal. Egyetlen kérdésre sem válaszolt egyenesen, mert nem akart megbántani senkit. A tízperces beszélgetésből nem derült ki semmi, persze azon kívül, hogy ő egy nagyon óvatos ember. Természetesen az is jogos, ha valaki állandóan védekezik, úgy csinál, mint aki aknamezőn tipeg, jobbra-balra sandít, tartva attól, hogy valakinek az érzékenységét sértheti. Én másképp szeretnék élni. 

[...]

Mi a véleménye a hazai könnyűzenét domináló fiatal előadókról?

A sikerrel nem szabad vitatkozni. Komoly eredményekkel szegélyezett úton járhattam eddig, ebből és a lelki alkatomból is következik, hogy nem vagyok irigy senkire. Örülök, ha minden generáció megtalálja a saját hangját, a saját sikerembereit. Eljutottam abba az életkorba is, amikor egyáltalán nem okoz nehézséget beismerni, ha valamit nem értek. Soha nem értettem, hogy mitől működik a mulatós zene, és hogy mi abban a jó, ha a szöveg egy gyerekmondóka szintjén marad, ahol még az alanyt és az állítmányt sem sikerül egyeztetni. Ha valakit ez szólít meg, ki vagyok én, hogy ezzel vitatkozzam? Aranyosak a gyerekeim, néha fel akarnak világosítani az aktuális, menő dolgokról. Ha esetleg kritikus vagyok, az a válasz, hogy apa, nem érted, ő nagyon híres! Ezen mindig jól szórakozom. Mióta érték az önmagában, hogy valaki híres? Azzal is sokszor jönnek, hogy apa, figyeld, micsoda rímek! Mondom, értem én, hogy jól kotyog a tempó, de miről van szó amúgy? Miről szólnak, mit jelentenek ezek a szövegek? Gyakran csak a nagy ürességről van szó: az ügyes rímek nem jelentenek semmit, néha magát a semmit jelentik. Hozzáteszem, az én ízlésem semmilyen kérdésben nem meghatározó, egyedül magamnak. Vállaltan ódivatú vagyok, a magyar költészeten nevelődtem, és olyan szerzőkön, akiknek a magyar vers sokat jelent. Hiszem, hogy gyerekkorom kedvenc szövegírói Sztevanovity Dusántól Hobóig nem alkothattak volna, ha nem jár előttük az úton József Attila, Radnóti vagy Faludy. Ezt az érzékenységet szeretném továbbvinni, ezt a hagyományt szeretném folytatni, ameddig csak lehet.„

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd