Sztálin rehabilitálásánál tart a putyini Oroszország

„Nincs már a Szovjetunió, amely grandiózus, kiütéses győzelmet aratott a nácizmus felett, s megmentette az egész világot” – panaszolta Vlagyi­mir Putyin orosz elnök 2020 júniusában, a szövetségesek második világháborús győzelmének hetvenötödik évfordulójára írt hosszú cikkében. Az a felháborodás, amely az 1956-os forradalmunkat fasiszta zavargásként leíró új orosz tankönyvet övezte hazánkban, érkezhetett volna akár ekkor is – csak épp ekkor még nem érintette közvetlenül Magyarországot az oroszországi Sztálin­-rehabilitáció bő másfél évtizedes projektje.

Sztálint rehabilitálni? Őrültségnek tűnhet ez innen nézve: Magyarország semmit nem köszönhet a grúz születésű szovjet diktátornak – a „felszabadítás” nekünk negyven év rabságot hozott, a Rákosi-rendszer lemaradást és elszegényedést, a szovjet katonák magyar nőkkel szembeni védhetetlen, tömeges erőszaktételéről pedig Megörökölt gyalázat címmel film is készült. Oroszországban azonban kevésbé figyelnek a hazánkhoz hasonló apró, tízmilliós részletkérdésekre, s Vlagyimir Putyin ennek megfelelően a második világháborúban, ezen keresztül Joszif Visszarionovics Sztálinban látja az Oroszországi Föderáció egyben tartásának ideológiai alapját.

A Szovjetunió szétesését követően – melyet Putyin, mint azt Nyugaton szinte az összes róla szóló könyv, írás, televíziós beszélgetés siet idézni, 2005-ben az orosz parlament házaihoz intézett beszédében „a 20. század legfőbb geopolitikai katasztrófájának” nevezett – az újonnan létrejövő Oroszországnak válaszolnia kellett két alapvető kérdésre. Az egyik külpolitikai volt: milyen módon kerülhető el, hogy a volt szovjet tagköztársaságok külpolitikájukban elforduljanak Oroszországtól? A másik, még égetőbb kérdés belpolitikai volt: miután a Szovjetunió volt tagköztársaságai pillanatok alatt mind leváltak Oroszországról, milyen alapon akadályozható meg, hogy ugyanez a folyamat megtörténjen az etnikailag és vallásilag igencsak sokszínű autonóm köztársaságok esetében, amelyek a Szovjetunió szétesése után az Oroszországi Föderáció szubjektumaivá váltak? Vlagyimir Putyin – aki Borisz Jelcintől véres háborúkat örökölt a Kaukázus oroszországi részén – és rendszere az utóbbi lassan negyed évszázadban megadta erre az ideológiai választ.

A cári múltra és az ortodoxiára építő orosz (russzkij) nacionalizmus a probléma megoldásához semmiképpen nem lehet elég önmagában, hiszen a szubjektumok egy jó részének népe se nem orosz, se nem ortodox. Ahhoz tehát, hogy a föderáció egyben maradjon, ki kellett alakulnia a Magyar Királyságban a 18. századig jellemző hungarustudathoz hasonló, a nemzeti hovatartozás helyett az állami hovatartozásra építő oroszországi (rosszijanyin) állampolgári nacionalizmusnak, melyet tartalommal kellett megtölteni. Legkésőbb a 2000-es évek második felétől kezdve világos, mit szán a rosszijanyin nemzeteszme tartalmának: a Szovjetunió népeinek közös, nagy győzelmét a második világháborúban (Oroszországban használatos nevén: a nagy honvédő háborúban) a világot fenyegető nácizmus felett. S mivel e győzelemre Sztálin vezette a Szovjetuniót, az ő megítélésével is kezdeni kellett valamit az állampolgári nacionalizmus megteremtéséhez.

Sztálint hullámokban rehabilitálták – 2007-ben, aztán a 2010-es évek első felében, majd 2020 után is tettek lépéseket. Egy tendencia azonban végigvonult a putyini időszakon: 2001 óta tucatszám létesültek Oroszországban Sztálin-szobrok, jellemzően civil vagy álcivil kezdeményezésre a második világháborúhoz kapcsolódó valamely nagy évfordulón, az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja (KPRF) indítványára és a helyi önkormányzat támogatásával. A legtöbb – a föderáció összetartásának jegyében – épp a rebellis Kaukázusban épült, Észak-Oszétiában a szobrok száma 2015-re elérte a 36-ot; kaptak Sztálin-szobrot a mariföldi Selangerhez vagy a jakutföldi Jakutszkhoz hasonló nemzetiségi települések és a Vlagyimirhoz, Tambovhoz, Szocsihoz vagy Lipeckhez hasonló színorosz nagyvárosok is. A legnagyobb feltűnést az ortodox templomot imitáló moszkvai Kurszkaja metró­állomás felújítása keltette, melynek közepére visszakerült a Sztálin-szobor, mennyezetére pedig az 1956 előtti szovjet himnuszból származó idézet: „Sztálin emelt fel minket a néphez való hűségre, minket munkára és hőstettekre bírt”. Még Hruscsov volt az, aki 1961-ben mindkettőt eltávolíttatta.

Az első nagy Sztálin-rehabilitáló hullám kezdetét 2007 júniusára tehetjük, amikor is Putyin huszonhat iskolaigazgatót és történelemtanárt fogadott novo-ogarjovói rezidenciáján. Ez alkalommal – a sajtóhoz kiszivárgó információk alapján – kifejezte nekik: elégedetlen azzal, hogy a használatban lévő orosz történelemtankönyvek egy részét nyugati ngó-k, köztük a Soros Györgyhöz köthető Nyílt Társadalom Alapítvány társfinanszírozásával írták meg. Adott nekik az új tankönyvek megírásához irányelveket is, például hogy a Szovjetunió emberiesség elleni cselekményekben soha nem süllyedt a Hirosimára és Nagaszakira atombombát dobó USA vagy a náci Német Birodalom szintjére, s hogy a Szovjetunió történelmében kevesebb a sötét oldal, mint sok más országéban.

Ugyanezen év októberében jelent meg Alekszandr Filippov tollából egy új tanári kézikönyv az 1945 és 2006 közötti orosz történelem tanításáról, majd ugyanezen Filippov részvételével két évvel később egy tankönyv az 1945 és 2008, illetve egy másik az 1900 és 1945 közötti szovjet-orosz történelemről. Ezekkel a tankönyvekkel a hivatalos állami történelemértelmezés szintjén is elkezdődött Sztálin imázsának tisztára mosása – amelyet ráadásul Oroszországban messze kevésbé kellett mosdatni, mint máshol. A Szovjetunió bukása óta folyamatosan legerősebb ellenzéki pártnak számító KPRF ideológiájában és szimpatizánsai körében Sztálin már a putyini rehabilitáció előtt is kiváló hírnévnek örvendett.

A most megjelenő tankönyvben szerepelnek relativizáló passzusok, amelyek azt igyekeznek belenevelni a diákokba, hogy a sztálini külpolitika semmivel nem volt kevésbé elvtelen, mint a nyugati. E tárgykörben 

egyrészt azért, mert – utalva a müncheni egyezményre – a Nyugat is folyamatosan beleszól a kisebb államok sorsába, másrészt pedig azért, mert a Szovjetunió az annexiókat a megválasztott helyi hatalom hozzájárulásával hajtotta végre. Ezek a hazugságok feltűnnek Putyin 2020-as cikkében is, ott a balti államok szovjet bekebelezéséről azt írja: „A Szovjetunióba való belépésük szerződéses alapon valósult meg, a meg­választott kormányzat egyetértése mellett. Ez megfelelt azon időszak nemzetközi és állami jogi normáinak.”

A brutális, véres sztálini önkényuralmat a Filippov-könyv egyrészt azzal relativizálja, hogy a Nyugat sem bánt jobban a maga állampolgáraival és hadifoglyaival a második világháború idején, másrészt pedig azzal, hogy az elnyomás a Szovjetunió gazdasági modernizációjának elkerülhetetlen velejárója volt. Ezt többek között azzal a Winston Churchillnek tulajdonított idézettel igyekszik alátámasztani, hogy Sztálin „faekével dolgozó Oroszországot vett át, és atomtöltetekkel rendelkező Oroszországot hagyott hátra”. A könyvben ez annak ellenére maradt benne churchilli idézetként, hogy valójában nem is tőle, hanem Isaac Deu­tschertől, Sztálin egyik marxista életrajzírójától származik.

A korrektség érdekében ki kell emelni: a Filippov-könyv a Kreml hathatós támogatása ellenére sem ment át súrlódásmentesen az orosz társadalmon, s még az egyház is tiltakozott ellene. Ilárion volokolamszki metropolita, az orosz ortodox egyház külügyi hivatalának vezetője – aki ma egyébként a budapesti ortodox eparchiát vezeti – azt nyilatkozta 2009-ben a Filippov-tankönyvre reagálva: „Sztálin lelkileg torz szörnyeteg volt, aki népirtást szabadított saját országa népére, és ártatlan emberek millióinak haláláért felelős. E tekintetben tökéletesen összehasonlítható Hitlerrel.” Az orosz történelemoktatást pedig végül nem sikerült egységesen átállítani ezekre a könyvekre, a Drofa és a Proszvescsenyie kiadó később engedélyeztetni tudott Sztálint nem mentegető tananyagot is.

Akinek végül most, 2023 szeptemberétől kezdve sikerült átvinnie a dolgot, az a 2012 és 2020 közötti kulturális miniszter, egyben a jelenlegi botrányos tankönyvek vezető szerzője, Vlagyimir Megyinszkij. A történelemdoktorijával plágiumgyanúba keveredő Megyinszkij a Szovjetunió emlékezetét a Nyugat és Oroszország közötti kultúrharc színtereként fogta fel, s ekképpen is viszonyult hozzá. Alatta került be az orosz büntető törvénykönyvbe tényállásként „hamis informá­ciók szándékos terjesztése a Szovjetunió második világháború alatti cselekményeiről”, valamint „olyan információk terjesztése a katonaságról és a megemlékezés napjairól, amelyek a társadalommal szemben tiszteletlenek”, illetve „Oroszország katonai dicsőségének nyilvános meggyalázása”. Az orosz államnak tehát – amely a szovjet közigazgatási intézményeket teljes mértékben rehabilitálva ugyanabban az évben „népi polgármestereket” és „népi kormányzókat” nevezett ki a megszállt donbaszi régiókba, majd „népköztársaságokká” alakította őket – 

Megyinszkij emellett számos fronton vissza­foglalta Sztálinnak az orosz kulturális teret: 2012-ben pozitívabbra szabta a Perm-36-os gulág­tábor emlékét őrző Politikai Elnyomás Történetének Emlékmúzeuma arculatát, 2015-ben a Rzsev város melletti Horosevo településen egyik kulturális szervezetével Sztálin-múzeumot alapíttatva emlékezett meg a diktátor háborús sikereiről. Szintén Megyinszkij hivatali ideje alatt, 2013-ban történt, hogy Volgográd döntést hozott arról, hogy ünnepnapokon és helytörténetileg kiemelt időkben ismét Sztálingrádnak hívja majd magát. A kommunisták nácikhoz képesti erkölcsi felsőbbrendűségéről szóló megyinszkiji gondolat alapozza meg a putyini történetszemléletet azóta is; ez sugárzik az államfő azóta megjelent munkáiból és az ukrajnai háború ideológiai megalapozásából is. A 2020-as cikkben Putyin ezt így fogalmazza meg: „Megengedhetetlennek tartom, hogy egyenlőségjelet tegyünk a felszabadítók és a megszállók közé.”

Sztálinnal és a Szovjetunióval kapcsolatban egyetlen emlékezetpolitikai nehézség akad csupán: az, hogy a mai Ukrajnát a Szovjetunióban állították össze korábban nem hozzá tartozó területekből. E ponton szerepet cserél a regnáló orosz és a regnáló ukrán emlékezetpolitika: előbbi birodalmi-cári érvekkel él, utóbbi szovjetpártiakkal. Putyin erről 2021-es, Az oroszok és ukránok történelmi egységéről című cikkében már úgy fogalmaz: a Szovjetuniót létrehozó 1922-es szerződés megszűnésével a tagköztársaságoknak az a terület jár, amellyel a belépésükkor bírtak. „Más szavakkal: menjetek azzal, amivel jöttetek” – írja Putyin, s e ponton 2022 februárja óta igyekszik az ideológiából valóságot teremteni.

Nyitókép: Nem csak tűrt, már támogatott: kommunisták vonulnak az 1917-es forradalomra emlékezve
Forrás: AFP/Alexander Nemenov