Sohasem álltunk olyan közel a világnak végéhez, mint ma, az se nagyon lehet kérdés.
„»Álomnak vége van, világnak nincs vége« – énekli Cseh Tamás egy dalában, és bár a dal évtizedekkel ezelőtt született, de ma is csak reménykedünk abban, hogy bár az álomnak valóban vége van (efelől ma már annyi kétség sincs, mint akkoriban volt), de talán a világnak nincs vége. Ám, hogy sohasem álltunk olyan közel a világnak végéhez, mint ma, az se nagyon lehet kérdés.
Arra sajnos, hogy »miért hagytuk, hogy így legyen« egyelőre nincs megnyugtató válasz, ahány megszólaló annyi narratíva, és nem nagyon látszik esély arra, hogy az egymást kölcsönösen kizáró elbeszélési módok egy kicsit közeledjenek egymáshoz. E közeledés már csak azért is elképzelhetetlen, mert ugyan miképpen lehetne »közös nevezőre hozni« azt az elbeszélési módot, mely szerint az emberi világ alapját a létezés anyagi-fizikai talapzata képezi, és minden »más«, vagyis a lelki, erkölcsi, szellemi »felépítmény« az csupán »ornamentika«, olyan »karácsonyfadísz«, aminek igazából csak hangulati jelentése van. Szóval, hogy miként lehetne ezt közelíteni ahhoz a narratívához, amely viszont éppen az ellenkezőjét vallja, azt, hogy minden emberi létszerveződési mód legvégső alapja lelki, erkölcsi, szellemi természetű, amely, ha ép és egészséges, akkor az adott emberi közösség anyagi újrateremtési folyamatai is egyensúlyban vannak. Ha viszont, mint ma, e szellemi talapzat romokban hever, akkor hiába áltatja magát az ember azzal, hogy »majd csak lesz valahogy«. Mert ugyan persze valóban lesz majd valahogy, csak az emberi létezés szempontjából nem egészen mindegy, hogy miként is néz majd ki az a »valahogy«.
Lassan harminc éve már, hogy elkészült Martin Scorsese megrendítő filmje, a Casino, amelynek bevezetőjében a főhős (Robert de Niro játsza) így elmélkedik. »Különös lények vagyunk mi emberek, mert miközben pontosan tudjuk, hogy mire is vágynánk, leginkább arra, hogy ölbe vegyenek, megsimogassanak, hogy nyugalomban, békességben, szeretetben éljünk, ehhez képest egész életünk során perverz kéjjel mi magunk verjük szét azokat a feltételeket, amelyek lehetővé tennék, hogy úgy éljünk ahogyan szeretnénk.« Feltehetőleg nagyon mélyre kellene hatolni az ember legbelső szellemi lényegébe ahhoz, hogy e drámai paradoxon legvégső okait megtaláljuk, márpedig enélkül aligha marad esély a megmenekülésre.
Nyitókép: Képernyőfotó
Hszi Csin-ping olcsó zöldtechnológiákkal és globális MI-szabványokkal építi Kína befolyását a fejlődő világban. Peking alternatívát kínál Washingtonnal szemben, miközben hosszú távú gazdasági és geopolitikai előnyöket szerez.
A globális katonai kiadások 2024-ben elérték a történelmi rekordot jelentő 2,7 ezermilliárd dollárt. Az Egyesült Államok, Kína és Oroszország együtt már a világ katonai költségvetésének több mint felét adják, de a kisebb, hipermilitarizált államok – mint Észak-Korea – bizonyos mutatókban felülmúlják a nagyhatalmakat.
Egy neves kutatóintézet 25 országban végzett felmérést, de egyetlen olyat sem talált, ahol a polgárok többsége lelkesedne a mesterséges intelligenciáért.
Nagyon úgy tűnik, az év egyik legfontosabb eseményének ad otthont Budapest várhatóan október végén, vagy november elején. Miközben Orbán Viktor miniszterelnök épp asztalhoz ülteti a világ két leghatalmasabb vezetőjét, addig Magyar Péter kénytelen más szórakozás után nézni, amibe ő feltehetően belepukkad. Ajánlunk hát neki most néhány eseményt.
Felmerült a kérdés, miért nem akkor fogta el Horn Gábort a szégyenérzet, amikor az egyiptomi csúcsra nem hívták meg Ursula von der Leyent. Illetve, miért nem szégyenkezik akkor, amikor Magyar Péter sajátjaként tünteti fel a miniszterelnök sikerét.
Donald Trump bejelentése nyomán hazánk percek alatt a világ vezető hírportáljainak címlapjaira került.
A kimagasló teljesítménye ellenére sem kímélik a magyar középpályást.
Eli Sharabi megdöbbentő őszinteséggel beszélt a Mandiner újságírójának, arról a 16 hónapról, amely során szó szerint a földi poklot élte át.
