A „fekete kontinens” magyar probléma is – ha ugyanis Európa nem megy Afrikába, Afrika fog Európába jönni

Afrika a dekolonizáció óta sohasem volt igazán stabil. Újra és újra polgárháborúk, puccsok, sőt államok közötti háborúk rázták meg. Ez nem meglepő. 
Az európai gyarmattartók és az arab, török hódítók alapjaiban törték össze a kontinenst. Keleten az oszmánok szívták ki az energiáit még a 19. században is rabszolga-kereskedelemmel, nyugaton és délen pedig az európai hatalmak. A század végére a földrész nagy része európai kézbe került, és ezek a hatalmak húzták meg a határokat – az etnikai, földrajzi, gazdasági viszonyok teljes figyelmen kívül hagyásával. Kettészakított törzsek, népek, vitatott határok, életképtelen gazdasági struktúrák maradtak utánuk. Ahol pedig esetleg az olaj vagy más ásványkincs kiutat jelenthetett volna, ott sem sikerült valódi prosperitást létrehozni.

A hírekben sokat szereplő Niger iskolapéldája a mesterséges államépítésnek. Akár az egy főre jutó bruttó hazai összterméket, akár a fejlettségi indexeket nézzük, Niger a világ egyik legszegényebb országa, a népességszaporulat viszont itt a legnagyobb. Az 1900-ban 1,7 milliós, 1960-ban 3,2 milliós ország ma 25 milliós, és 2050-re közel 66 milliós lehet – ha eljut odáig egységes államként. Az ország több mint fele él napi 1 dollárból, az erőltetett legeltetés és a klímaváltozás miatt terjed a sivatag. A lakosság felét alkotó hauszák egy a gyarmati határok által elszeparált nép. A 77 milliós közösségből 13 millióan élnek Nigerben, 58 millióan Nigériában: a brit–francia határ­húzás egyszerűen kettévágta őket. A francia gyarmati logika viszont Nigerhez – és Malihoz – csatolta a tuaregeket, akik függetlenségi lázadások sorozatát robbantották ki. Nem csoda, soha nem kérdezte meg őket senki, akarnak-e több ország között felosztva élni, úgy, hogy a földjükből a franciák által kibányászott urán profitjából ne részesüljenek.

A 2021-ben megválasztott Mohamed Bazoum tehát egy eleve rengeteg gonddal küszködő országot vett át. Megküzdött már egy puccskísérlettel, az Iszlám Állam és a Boko Haram fegyveres akcióival. Hogy mi áll elmozdítása mögött? Aligha valamilyen orosz cselvetés. Sokszor a belső törésvonalak képződnek kifelé, húznak be külső erőket. Az persze valószínű, hogy az események Franciaország további pozícióvesztéséhez vezetnek a térségben. Párizs szorul ki volt gyarmati zónájából, egyedül képtelen is fenntartani azt az erőfeszítést, amit a gyarmati korszak után sok évtizedig kifejtett. Hogy mi lesz a nagykövettel vagy a francia katonai jelenléttel, az a nagy kép szempontjából aligha érdekes. Ahhoz ugyanis, hogy Nigert és a Száhelt stabilizálja a világ, az EU, az USA és Kína együttes erőfeszítése kellene.

Gabon a felszínen nagyon más, mint Niger, hiszen egy csupán 2,4 millió lakosú olajállam. Niger a hatodik legszegényebb, Gabon a hatodik leggazdagabb a kontinensen. Ez is egykori francia gyarmat, és érdekes tény, hogy 1990 óta az afrikai puccsok kétharmada a Párizs által létrehozott államokban történt. Az olaj­köztársaságot a függetlenségtől mostanáig a Bongo család irányította, először a dinasztiaalapító Omar, majd 2009-től fia, Ali. Egyikük sem a demokrácia oszlopa. Pierre Marion, a francia külügyi hírszerzés vezetője így jellemezte a Bongo családot. „Fordított gyarmatosítási helyzetben vagyunk. Franciaországot Gabon gyarmatosítja, és nem fordítva.” Omar Bongo ugyanis egy a francia politikai életet átszövő, elképesztő kapcsolati és korrupciós hálót alakított ki az olajvagyont felhasználva.

Bár Afrikát a gyarmatosítók tették olyanná, amilyen Niger, Gabon és a többi robbanni készülő ország, a mi európai és így magyar problémánk is. Mert ha Európa nem megy Afrikába, Afrika fog Európába jönni. 

A szerző az MCC Geopolitikai Műhelyének vezetője