Ugyan, dehogy LMBTQ-aktivista az új cseh nagykövet – így is elég ellenségünk akad, ne keressünk minden sarkon újabbakat!

Rosszkor jöttek a villongások a magyar-cseh kapcsolatokban: az egyfelől Orbán Viktor, másfelől a cseh miniszterelnök és helyettese között feltorlódó viharfelhőkhöz nem voltak ott a jól bejáratott villámhárítók. Nagykövetváltó szezonban voltunk ugyanis, ráadásul nagyon fájdalmasban – mind a prágai magyar, mind a budapesti cseh posztról olyan kiváló diplomata távozott, akit a legjobb szándékkal is nehéz lesz überelni. A tavasszal elbúcsúzott Bial Tibor, Csehország itteni nagykövete kassai magyar volt, Magyarországot nála jobban értő diplomatát keresve sem találnak majd a Czernin-palotában; mindeközben Prágában tavaly őszig a nemzet egyik legjobb közép-európása, a kitűnő Boros Miklós szolgált színeinkben.

Magyarország az új nagykövet, Baranyi András kinevezésével gesztust tett. Új csehországi nagykövetünk kassai, így nyelvi nehézségei a legkevésbé sem lesznek; a „keleti pályán”, Moszkvában és Közép-Ázsiában szerzett tapasztalatai miatt pedig minden tudással fel van vértezve ahhoz, hogy szolgálja a magyar-cseh megértést a jelenleg legsúlyosabb vitás kérdés, az Oroszország-politika ügyében.

És ugyanígy gesztust próbálnának tenni Eva Dvořáková kinevezésével a csehek is, ha hagynánk.

Nem is reagálhatnánk erre ostobábban, mint úgy, hogy bedőlünk egy már-már gyanúsan rosszindulatú cseh újságíró manipulációjának.

Az történt ugyanis, hogy a héten megérkezett nagykövet asszony sajnos egy igazi véresszájú kolléganőnek adta első interjúját – ha valaki, hát az őt faggató újságíró az aktivista, nem a nagykövet. A riporter az első perctől az utolsóig pőre Magyarország-gyalázást próbált kihúzni Dvořákovából olyan kérdésekkel, amiktől az embernek felfordul a gyomra.

Képes volt megkérdezni, hogy bár Magyarország EU- és NATO-tag, Dvořáková „úgy érzi-e még egyáltalán, hogy szövetséges országba megy”; hogy „hidegebb fogadtatásra számít-e”. Figyelmeztette, hogy „a cseh diplomáciának részét képezi például az emberi jogok támogatása is”, melyekben „a terület számos szakértője szerint Magyarországnak elmaradásai vannak az európai sztenderdekhez képest”. Felvetette, hogy miután Csehország a nem demokratikus országokban aktívan támogatja az ellenzéket, „nem lenne-e itt az ideje Magyarországon is a politikai ellenzéket támogatni”. Emellett még belerúg egyet-egyet a kiváló cseh-magyar gazdasági kapcsolatokba meg a V4-be: rákérdez, hogy nem biztonsági kockázat-e Csehországnak részt venni a Paks II-projektben az oroszok jelenléte miatt, hogy mi lesz a romló politikai környezetben a kereskedelmi kapcsolatokkal,

Kritikusan és élesen kérdezni újságírói erény – de egy ilyen kérdéssort csak olyan képes összeállítani, aki nagyon rosszat akar a magyar-cseh kapcsolatoknak. Nézzük meg tehát a nagyképet: egy ilyen interjúban, egy reggelire, ebédre és vacsorára Magyarországot evő véreb kolléga legnagyobb igyekezete ellenére Dvořáková nagykövetnek sikerült összesen egyetlenegy darab olyan mondatot mondania LMBTQ-ügyben, amely Magyarországra nézve kicsit is bántó lehet, majd két mondattal arrébb még azt is a jelentéktelenségig finomította.

Kalaplengetést érdemel ezért az új cseh nagykövet, nem nyilvános támadásokat.

Merthogy az interjúban egyébként végig olyanokat mondott, amiknek örül a magyar szív. Hogy hazánk biztos EU-s és NATO-s partner, akivel beszélni kell, ha azt akarjuk, hogy a szövetség működjön. Hogy Magyarország elvárja másoktól érdekei tiszteletét, és cserébe hajlandó is tisztelni mások érdekeit. Hogy természetesen semmiféle hideg fogadtatásra nem számít, és „mi, csehek azon nemzetek közé tartozunk, akikre a magyarok hallgatnak, és akik tudnak egymással kommunikálni”.

helyette a megszokott módon kapcsolatot tartanak majd kormánnyal, kormánypárttal, ellenzékkel. Hogy virágoznak a magyar-cseh gazdasági kapcsolatok, és fejleszteni kívánják őket, ahogy a nukleáris együttműködéssel sincs semmi gond. És hogy a V4-nek voltak erős és gyenge pillanatai, de soha nem arra az illúzióra épült, hogy mindenki mindig mindenben egyet fog érteni – ellenben célja és értelme erősíteni a közép-európai együttműködést, a jószomszédi kapcsolatokat.

Magyarok, férfiak és asszonyok! Eva Dvořáková nem Magyarország ellensége.

Eva Dvořáková Visegrád-párti, pragmatikus cseh diplomata, aki nem Magyarország-ellenes provokációkra fogja fecsérelni a cseh adófizetők drága pénzét, hanem a magyar-cseh kapcsolatok javítására. Nem fog beszállni a koordinált német-amerikai befektetőelijesztő kampányba, és még LMBTQ-ügyben is azt vallja: „nem érzem, hogy szükség volna összeütközésre, nem akarom a nyilvános kipellengérezés útját járni”.

Van így is elég ellenségünk, ne keressünk újakat. Fennáll és fenn is fog még jó ideig állni – legjobb reményeim szerint még évtizedekig – az a helyzet, hogy Magyarország és a Nyugat többi része más LMBTQ-politikát tart helyesnek; ha képesek leszünk ott megállni, ahol Dvořáková nagykövet megáll, vagyis az álláspontok kölcsönös képviseleténél, akkor jók vagyunk.

Vegyük észre: csak úgy lesz az európai politikában – ahová sors, szükség és akarat szerint tartozunk – valaha is bármiféle sikerünk, ha tudunk a közös érdekekben többet együttműködni, mint amennyit a vitás ügyekben civakodunk. Ezt csinálja az európai színtéren mindenki, ideje volna nekünk is megtanulni. Nincs arra tér, hogy folyton ostobán benézzük, ki barát, ki partner és ki ellenség. Csehország és Dvořáková nagykövet egészen biztosan nem utóbbi. Vítejte v Maďarsku, Paní velyvyslankyně!

Nyitókép: MTI/EPA/Martin Divisek