A kezdő sípszó után imádság Mekka felé, ramadánkor könnyített edzések, a női focistáknak burka – tényleg ez vár az európai futballra?

A foci komoly dolog. Ezt nemcsak Orbán Viktor gondolja így (bármennyire is próbálja ezt sugallni a balos suttogó – vagy kiabáló – propaganda), hanem sok százmilliónyi klub- és nemzeti színekbe öltözött szurkoló mellett a művészvilág (például Elton John, a Watford korábbi és Ryan Reynolds, a Wrexham jelenlegi tulajdonosa), illetve a gazdaság szereplői orosz oligarcháktól amerikai milliárdosokon át ázsiai pénzgurukig.

A díszpáholyban áldást osztó Sandro Pertinitől Emmanuel Macronig, Angela Merkeltől Grabar-Kitarovic horvát elnökig sok politikus tartotta fontosnak a kiállást a labdarúgás mellett.

A futballon keresztül végrehajtott pozíciófoglaláshoz tartozik az arab térhódítás Európában. Katari, szaúdi, emirátusokbeli üzletemberek vásárolnak nyugati klubokat; bizonyára nem ellenségeik a saját pénztárcájuknak és nem Orbán Viktortól kérnek befektetési tanácsot. (Lám, talán nem is annyira volt elrugaszkodott ötlet a stadionépítésbe fogni, még ha ez nálunk kicsit olyan magyar narancsosan sült is el.)

Már nemcsak ők jönnek ide, hanem magukhoz viszik a legjobb játékosokat, és nem érik be angol, olasz vagy francia csapatok megszerzésével, hanem a sajátjaikat igyekeznek megerősíteni.

Következő lépésként pedig az a terv, hogy a szaúdi bajnokságból is lenne résztvevő a Bajnokok Ligájában.

Régen a magyar ember a Fradinak, Dózsának, Vasasnak drukkolt. Aztán felbukkantak idehaza a Barca-, Real-, Milan-, Liverpool-hívek. Ez is egyfajta gyarmatosítás volt. A saját kultúránk, termékünk helyett egy idegen. Az angol nyelvű slágerek, a szinte kizárólagosan amerikai filmek, a nyugati divatok begyűrűzése mellett a sportban is behódoltunk a gazdasági-politikai erőfölénynek.

De ez legalább európai volt, ami egybeesett a világszínvonallal. Kontinensünk ugyanis a futballban – talán az egyik utolsó bástyaként – megtartotta az első helyet.

Most ez is elveszhet. Egyelőre még az Al Nassr, az Al Hilal és az Al Ittihad törekszenek arra, hogy bebocsáttatást nyerjenek az európai bajnokok elit ligájába.

ahol szaúdi, katari, kínai, japán (s talán az Európából kitiltott orosz) egyesületekben a visszautasíthatatlan fizetési ajánlatokkal odacsábított brazil, argentin, nigériai, marokkói, horvát és holland spílerek játsszák hétről hétre a csúcsfocit. A most még európai topcsapatokat birtokló arab tulajdonosok idővel nagyobb fantáziát látnak a von haus aus huszonötmillió potenciális szurkolóval bíró Shanghai Portban, mint a háromszázezer lakosú Newcastle városának csapatában.

Igazából persze a hagyományos nemzeti klubok már rég nem képviselik az adott népességet. Megvett gladiátorok küzdenek egymással a helyi közönség szórakoztatására. A Chelsea, a Manchester City játékosai többnyire épp úgy nem angolok, ahogy a Realban alig van spanyol, a Milanban olasz, a Fradiban magyar. Az európai porondon pedig kazah, izraeli, azeri klubok gyűrik egymást, ebből a szaúdiak ki sem lógnának.

A katonai és politikai fölényt már a két világháború után elbukta Európa, az elmúlt évtizedekben a gazdaságit is. Kicsúszott a kezünkből a kereszténység (átkerült Latin-Amerikába és Afrikába); úgy általában a vallást pedig a földrészünkön átengedjük az iszlámnak. Ez lesz a futballal is: nem szivárványos karszalag és térdelés jellemzi majd a pályákat, hanem a kezdő sípszó után ima Mekka felé, ramadánkor könnyített edzések, a női focistáknak burka.

Nem biztos, hogy rosszabb lesz. Csak nagyon más.

(Nyitókép: Luszail Stadion, Katar, a 2022-es világbajnoki döntő helyszíne. Forrás: AFP/MUSTAFA ABUMUNES)