Forró francia nyár – útirajz a forrongó országból!

A Promenade des Anglais, az Angolok sétánya hét kilométeres ívben követi Nizza tengerpartját. A pálmafák alatt bámészkodó turisták tömege hömpölyög éjjel-nappal. A gazdag angolok nem véletlenül választották Nizzát (is) téli üdülőhelyükké a 19. században: itt ritka a szürkeség, nem úgy, mint a ködös Albionban. De jöttek az oroszok is: Anton Pavlovics Csehov itt fejezte be a Három nővért, halt itt meg orosz trónörökös, és az Oroszországból 1991 után kipumpált vagyon egy része is itt van a hegyekre épült villákban. A Promenade des Anglais ma mindenki promenádja, a francia, az angol, az orosz, az arab és a német keveredik még sok tucat nyelvvel. A sétány egyik oldalán az azúrkék tenger, a másik oldalán paloták. A mindig zsúfolt úton felvonul a genfi autószalon az Aston Martinoktól a Lamborghiniken át a Maybachokig. A felszín ez, a gazdagság és a gondtalanság, egy közel tökéletes város. Sajnos azonban van Nizzának és tágabb értelemben Franciaországnak másik arca is.

A másik arc a sétány mellett néz szembe a látogatóval. Egy emlékmű, jórészt fiatal, mosolygós emberek fotóival. Hét éve, 2016. július 14-én este a város a francia nemzeti ünnep egyik fő attrakcióját, a tűzijátékot várta. Eközben a 31 éves, tunéziai származású Mohamed Lahouaiej Bouhlel beült egy 19 tonnás teherautóba, arra készülve, hogy minél több embert halálra gázoljon. Módszeresen elrendezte dolgait: átutalt egy nagyobb összeget a családjának, lezárta az életét. Korábban nem volt vallásos: ivott, drogozott, evett sertéshúst – majd néhány hónap alatt „megtért”, és radikalizálódott, az Iszlám Állam harcosa lett.

Fél tizenegykor indult a nehéz teherautó tragikus útjára, és két kilométert megtéve a Promenade des Anglais belvárosi szívéig jutott. Harmincezer ember menekült a terror elől azon az estén, 434-en sebesültek meg, 86-an meghaltak, köztük 10 gyermek. 

A merénylet áldozatainak emlékműve mellett ma könnyen el lehet menni, nem is a sétány tengerparti részén van, hanem a Masséna múzeum kertjében, a hatalmasra nőtt pálmafák alatt. Az Iszlám Államot követő terrorista által végrehajtott tömeggyilkosságon a közvetlenül érintettek ezrei viszont életük végéig nem fogják túltenni magukat. De a turista nem látja a történtek emlékművét, csak ha keresi. Pedig a gyönyörű homlokzat mögött ma is ott van a városban a feszültség, és ott az utcán a francia hadsereg egyenruhában, gépkarabéllyal. Ez az Opération Sentinelle: a járőrök feltűnnek hol itt, hol ott. Mennyire normális Európában, hogy a rendőrség nem elég a rend őrzésére? Franciaországban pedig így van. Az aktuális, most Nanterre-ből induló lázongás előtt is háromezer katona volt az utcákon, pár éve, a Sentinelle művelet csúcsán pedig tízezer.

Városszéli tűzfészkek

A biztonságos belváros a realitásnak csupán egy szelete. Hat kilométerre a hegyek között bújik meg Nizza Ariane–Le Manoir nevű negyede. Ott a hangulat nagyon más. A tizenkétezer lakos jelentős része észak-afrikai bevándorló gyökerű, 46 százalék él a szegénységi küszöb alatt, és 44 százalékuk 25 év alatti. A város ugyan próbálkozik a kerület rehabilitálásával, de a bűnözés továbbra is nagy. Nizza persze sokkal jobban áll, mint Franciaország legtöbb nagyvárosa. Ariane (még) nem csúszott ki teljesen az ellenőrzés alól, csak a huszadik helyen van a legproblémásabb negyedek közül az országban. Olyan szépen hangzó, dallamos nevek, mint La Villeneuve, Le Mirail vagy éppen La Dame Blanche, gyakrabban kerülnek a hírekbe. De egyik sem olyan gyakran, mint Frais Vallon.

A legforróbb zónák egyike Franciaországban a Côte d’Azur nyugati végét jelentő Toulonnál kezdődik. A francia hadiflotta bázisvárosának egyes kerületei sem biztonságosak egy éjszakai sétához, de Marseille északi negyedeiben egyes zónákba nappal sem ajánlatos még a rendőrségnek sem bemennie. Sőt, vannak olyan helyek, ahol állandók a barikádok: az észak-afrikai gyökerű drogbandák azt engednek be, akit jónak látnak. Frais Vallon, Marseille 13. kerülete az erőszak szinonimája, a lövöldözések mindennaposak. Nem arról van szó, hogy a „rasszista” rendőrség terrorizálja a kisebbségeket, hanem arról, hogy nem képes uralni a helyzetet. A legnagyobb áldozatok egyébként pont a bevándorlógyökerű közösségek tagjai. Felettük uralkodnak a bandák: ha zavargások törnek ki, az ő autóikat, üzleteiket gyújtják fel először. A többség aligha ezt a világot akarja a külvárosokban. Csakhogy sohasem a csendes többség számít ilyen helyzetekben, hanem az erőszakos kisebbség. A drogbandáknak van pénzük, hogy AK-47-es gépkarabélyt vegyenek, és van elég fiatal, aki kész az életét is kockára tenni a pénzért és a bandák elismeréséért.

Mind a két oldalon emberek vannak. A rendőr biztosan jobban figyel az észak-afrikainak kinéző fiatalokra, igen; de az a tapasztalata, hogy egy fiatal férfi ebből a környezetből potenciális elkövető. A fiataloknak meg az a tapasztalatuk, hogy a rendőrök zaklatják őket, és nehezebben kapnak munkát a belvárosban. A rossz tapasztalatok ördögi köre egyre csak mélyíti a szakadékot.

Érdekes tény, hogy sok ilyen külvárosban évtizedek óta kommunista, avagy más „progresszív” önkormányzati vezetés van. De a párizsi külvárosokban a Lenin és Marx utcát ugyanúgy feldúlják, mint a Zara vagy az Apple boltjait. Lehet egyszerű választ adni minderre, hogy az ok a rasszizmus; mert sokkal kényelmetlenebb azt mondani, hogy az ok a különbözőség. Franciaország lassan két évszázada bevándorlóország, mert a napóleoni háborúk után demográfiai válságba került. A természetes népességcsökkenés első éve ott nem 1981 volt, mint Magyarországon, hanem 1907, majd 1935-től 1940-ig ismét háború és járvány nélkül csökkent a népesség. Az 1900-as évek elején alig több mint feleannyi gyerek született arányosan, mint nálunk. Az űrt a 19. században olaszok, spanyolok kezdték betölteni, majd jöttek nagy számban portugálok. Lett ebből probléma? Nem, a latin nyelveken beszélő, katolikus, hasonló kultúrájú bevándorlók egy-két generáció alatt beilleszkedtek. De a vietnámiakkal sincs sok probléma, pedig ott is megtapasztalták a francia gyarmati létet.

A zavargások, merényletek szinte mindig elsősorban az észak-afrikai bevándorlókhoz kapcsolódnak. Valami van itt, ami nem működik, amiért nem a vietnámiak vagy a kínaiak negyedei­ben alakulnak ki a bandák, és ami miatt létrejön az ördögi kör. És valamiért így van ez máshol is. Németországban évente több száz késelés történik. A jelenség szinte a nulláról indult, és néhány év 
alatt mindennapos eseménnyé vált. Az elkövetői kör elég jól megfogható – a Marokkótól Afganisztánig tartó országcsoportból származik. Az az erőfeszítés, amit a nyugat-európai rendvédelem és a titkosszolgálatok mindennap tesznek, hogy ne legyen nagyobb merénylet, elképesztő. Ezek az emberek nem a progresszív álmodozók, hanem azok, akik folyamatosan szembesülnek a felfoszló renddel Európában. Túlzás? Dehogy – csak nem lehet beszélni szabadon róla, a karrierjébe kerül annak, aki megteszi.

A tömeg pedig áramlik be, évről évre, megfeszítve Európa egyik legnagyobb vívmányát, a schengeni rendszert. Nizza fantasztikus strandján reggel hétkor sem kell ötven métert menni, hogy a bevándorlók újabb hullámát lássuk. A szerencsétlen emberek ott alszanak: van, aki sátorban a kiszáradt folyómederben a híd alatt; van, aki hálózsákban. Hajnalban jön a takarítóbrigád nagy nyomású vízfecskendővel, hogy eltüntesse az elkerülhetetlen nyomokat, de a szag ott marad – aki lemegy a strandra a lépcsőn, érzi. Ettől még csoda a riviérai város, de nem az, ami lehetne.

A rendszer nem működik

Nem korrekt politikailag kimondani, hogy a rendszer meg­bukott? Miféle nyomort okoz a politikai korrektség, de mégis? Nemcsak Európának, azoknak is, akik meghalnak olyan 
tragédiákban, mint ami Görögországban történt június végén. Már a mai rendszer is iszonyatos feszültséget kelt az európai társadalmakban, de van olyan vélemény, amely szerint Európa 2050-ig befogadhatna akár 100 millió embert. Afrika népessége addigra 1200 millióval nő, Pakisztán és a Közel-Kelet meg még százmilliós nagyságrenddel. Vajon kinek segítenénk ezzel? Százmillió ember hiánya alig látszana meg a hatalmas térségen, semmilyen gondot nem oldana meg.

De mi lenne Európából? Mert hogy nem egy multikulturális álom, azt pont a mai Nyugat-Európa bizonyítja be. A rendszer nem működik: amit teremt, az egyre növekvő szélsőségesség, polarizáció az európai társadalmakban. Ami most van, csak az embercsempészeknek jó: ez az „üzlet” hatalmas, sok milliárd dolláros maffiává nőtte ki magát. Legfeljebb a legerősebbeknek és a leggazdagabbaknak „segít”. Sok ezer euróba kerül eljutni egy lélekvesztőn Európába, és amit ki kell állni, az embertelen. Ez az út nem vezet sehova. Nizza és tágabb értelemben Franciaország másik arca voltaképpen Európa másik arca. Egy még prosperáló, de voltaképpen útját vesztett Európáé. Franciaország csak abban más, hogy legalább életjeleket lehet tapasztalni. A társadalom egy része kitört a politikai korrektség mátrixából, és elutasítja az elé tett válaszokat. De az elutasítás még nem megoldás.

Jó, humánus megoldás valószínűleg nincsen, nem is lesz. Talán „rossz” megoldás sincsen. Lehet, hogy a „megoldás” csak szerencsés korok és népek szava, és a miénk nem ilyen. Amikor van önbizalom, pénz, egységes akarat, tényleg meg lehet oldani rendkívüli kihívásokat: az ember néhány év alatt eljuthat akár a Holdra is. Most se pénz, se önbizalom, se egység. A következő évtizedekben csak csökkenteni lehet a szenvedést – de azt is csak úgy, ha a fejlesztés és a pénz a kibocsátó országokba, nem pedig a friss bevándorlók nehéz és nem egy esetben reménytelen integrációjába folyik.

Mennyibe kerülhetett Franciaországban az előző két hét? Vagy az előző két évtized? Mennyit fog még fizetni ez az ország? Nem tudjuk, de valószínűleg sokat, és ami mostanában történik, az a problémáknak még csak a kezdete. Sokak szerint már a polgárháború széle, ez hatja át a kultúrát, az irodalmat és egyre inkább a közbeszédet is. A Promenade des Anglais turistái ettől még boldogok és mosolyognak, de a franciák életörömét beárnyékolja az, amit Nanterre vagy a 2016-os nizzai merénylet jelképez.

Nyitóképen: Marseille-i zavargás 2023. június 30-án. Fotó: AFP / Christophe Simon