Ez Azerbajdzsán Csernobilja – utazás a kaukázusi történelem mélyére

Március 31-e az azerbajdzsáni Népirtások Napja. Ezen a napon emlékeznek arra, hogy 1918 március 31-e és április 2-a között felfegyverzett örmény bolsevik alakulatok tömeges mészárlást hajtottak végre a civil lakosság ellen Azerbajdzsánban. A történelem pedig ismétli magát. Február 26-a szintén gyásznap Azerbajdzsánban, mert 1992-ben ekkor történt a Karabahban lévő Hodzsali városának elpusztítása. Az azerbajdzsáni településre éjszaka csaptak le örmény nacionalisták és orosz fegyveresek. Hivatalos adatok szerint a vérontásnak 613 civil áldozata volt, köztük 83 gyerek és 106 nő. A világ csak hetekkel később szerzett tudomást a népirtásról. Hodzsali neve azóta a népirtás fogalmává vált: az áldozatoknak nemcsak Azerbajdzsánban, hanem számos más országban is emlékművet állítottak. 

*

Akkor, 1992 márciusában a Népszava tudósítójaként elutaztam a térségbe, hogy meggyőződjek a borzalmakról. Harmincegy év telt el, s újra felkerestem azokat a helyeket Karabahban, ahol a legvéresebb ütközeteket vívták. Mi változott meg az elmúlt évtizedekben, mi lett a hazájukat védő katonákkal, hová lettek a civilek százezrei, akik menekültként hagyták el a térséget? 

A fegyveres konfliktus Azerbajdzsán és az Örményország által támogatott örmény többség között 1988 februárjában tört ki az Azerbajdzsán területén fekvő Karabah birtoklásáért. 

Az egyre súlyosabb összecsapások háborúvá fajultak 1992-re, amelyet 1994-ben fegyverszünettel zártak le. 

A túlerőben lévő örmény haderő Azerbajdzsán területének húsz százalékát szállta meg. A 44 napos karabahi háborúként ismert fegyveres összecsapás 2020 őszén tört ki; a harcokban Azerbajdzsán felszabadította a megszállt területek nagy részét, köztük a térség két legjelentősebb városát: Susát és Agdamot.       

Az ország történelme és kultúrája ezer szállal kötődik a vidékhez. De mivé vált Agdam, ahol a háború kitörése előtt még mintegy 37 ezer ember élt? 

Emlékszem, 1992 márciusában Bakuból vonattal indultam el Agdamba, amely a frontvonal mentén feküdt, s még védték az azerbajdzsáni fegyveresek. A mintegy 350 kilométeres távolságot nyolc óra alatt tette meg a vonat. A városból már evakuálták a nőket és a gyerekeket, többnyire férfiakkal találkoztam, akik géppisztollyal a vállukon járőröztek a környéken, vagy a helyi katonai parancsnokságon várták az eligazítást. Tahmaszib N.-nek hívták az egyik parancsnokot, akivel egy kétemeletes épület alagsorában váltottam pár szót. 

Amikor Hodzsali pusztulása szóba került, gondterhelt arccal meredt a hegyek felé. Akkor, néhány héttel a tragédia után még nem tudta pontosan felmérni, mennyi áldozatot követelt a vérontás. Hodzsali mindössze tizennégy kilométerre található Agdamtól, ahová naponta szállították a sebesültek százait és érkeztek tömegesen a menekültek. A halottakat a mecset melletti halottasházban helyezték el, a sérülteket egy tábori kórházban ápolták. A 22 éves Tofik Abasszov a város szélén teljesített őrszolgálatot, fényképet is készítettem róla. Vajon mi történt vele? Megismerjük-e egymást 31 év után, ha rátalálok? 

Bakuból most egy jól kiépített autóúton haladunk személygépkocsival Karabah felé fotóriporter munkatársammal és azerbajdzsáni kísérőnkkel. Ahogy közeledünk Fizuli városához, a 2020-ban elesett katonák fényképei tűnnek fel az út mentén. Pár kilométerre a település előtt ellenőrzési ponton állítanak meg katonák, mert 

 Öt-tíz kilométerenként újra és újra átvizsgálják az iratainkat. Feltűnik egy jól kiépített lövészárokrendszer, amely az örmény fegyveresek első védelmi vonala volt, amikor az azeri erők elkezdték felszabadítani a megszállt területet 2020-ban. A földeket ugyanakkor körös-körül aknák borítják sok száz négyzetkilométeren, amelyeknek az eltávolítása legalább 15-20 évet vesz igénybe. Fizuli lakatlan város, de sorra készülnek el az új lakóházak, amelyekbe a menekülteket költöztetik vissza fokozatosan. Az új nemzetközi repülőteret nyolc hónap alatt építették meg. A kilencszáz gyereknek helyet adó általános iskolát még idén átadják. A romok helyén parkokat alakítanak ki, s létrehoznak egy múzeumot, amely emlékeztet a pusztításokra. 

A Fizuliból Susába tartó hegyi szerpentin is vadonatúj út. Az idegenek előtt lezárt övezetben gyakran feltűnnek azerbajdzsáni őrszemek. Egy hegyi magaslaton, ahonnan jó rálátás nyílik az örmények által lakott Hankendire, Karabah fővárosára, egy magas kerítés mögött orosz békefenntartók posztolnak. 

Öt évre szóló megbízatásuk van, hogy fenntartsák a biztonságot az örmény és azeri lakosság között. Határ azonban nem választja el a településeket, mert a terület hivatalosan Azerbajdzsánhoz tartozik. 

Susában is nagyban folyik az újjáépítés. „Mi egy kórház építkezésén dolgozunk” – mondja egy középkorú férfi, és egy félig kész házra mutat, amely a nemrég átadott elegáns konferencia-központ mellett található. Más munkások is odasereglenek mellé, „A legtöbben Susából származunk, de amikor az örmények elfoglalták a várost, menekültek lettünk. Aztán visszajöttünk dolgozni, hogy újra szép legyen a városunk. Nem akarjuk, hogy még egyszer el kelljen hagynunk az otthonunkat, mert itt születtünk és éltünk.”

A közeli Ohali faluba háromszáz családot költöztettek vissza az újjáépítés után, és hamarosan újabbak térhetnek haza. Elkészült az iskola és néhány más közintézmény. Feltűnő, hogy szinte minden új ház teteje élénk zöld színű. Lacsinban viszont, amely közvetlenül az örmény határ mellett található, piros színűek. Azt mondják, ezt szándékosan tervezték meg, hogy emlékeztessenek az azerbajdzsáni zászló színeire. A harmincéves Szeid Sz.egyike annak a kilencven embernek, akiket a közelmúltban telepítettek vissza a helységbe. „Még gyerek voltam, amikor apámmal, anyámmal, nagyszüleimmel együtt elüldöztek Lacsinból. Bakuban éltünk menekültként. Most visszaköltözhettünk, van munkánk, szépítjük a városunkat. Hamarosan megnősülök, gyönyörű a menyasszonyom.” 

Az orosz békefenntartók sűrűn elhelyezett posztjai miatt jókora kerülővel haladunk Agdam felé. 

Egymás után tíz, hosszan és mélyen beásott lövészárkot is felfedezünk, amelyek örmény védelmi vonalakként szolgáltak 2020-ban. Újabb és újabb azerbajdzsáni ellenőrző pontokon megyünk át, mikor feltűnik Agdam elpusztított városa. Már bent járunk a településen, de szinte semmi nem emlékeztet arra, hogy itt valaha gazdag város létezett és vidám emberek éltek. Eltűnt a főutca, amelyet jól ismertem 31 évvel ezelőtt. Odalettek a házak, a közigazgatási hivatal, a szálloda, az étterem, a vasútállomás, mind-mind csak egy rakás kőhalmaz. Egyedül a mecset áll a központban, amelyet nemrég felújítottak. Mellette volt a halottasház, amelynek szintén hűlt helye. A temetőnek is csak egy része maradt meg.    

„Miután 1993-ban elesett a város, a megszálló örmény erők lerombolták a települést. Nem maradt egyetlen ép épület sem. A temetőben sok sírt feldúltak, eltüntettek. Egyetlen céljuk lehetett, hogy Agdamban többé ne legyen élet” – magyarázza Faig Hadzsijev, a karabahi körzet kormánytanácsosa. 

Újra körbejárom a lakatlan és sivár várost, ahol megszűnt az élet, és mindenütt csak romok és romok. 

A temetőnél találkozom Tofik Abasszovval, akivel 31 évvel ezelőtt beszélgettem a harcok szünetében, és a róla készült fényképem alapján megtalálták a helyi hatóságok. Már 53 éves, szikár testalkatú, de tekintete ugyanolyan, mint régen, rögtön megismerjük egymást. Meghatottan ölelkezünk, mert átéltük azokat a szörnyű napokat, amikor a közeli Hodzsaliban emberek százai haltak meg és ezrek kerestek menedéket Agdamban. „Én túléltem a háborút, de sok társam meghalt. Másokról nem tudok, mert szétszéledtek. Az innen negyven kilométerre lévő Berde városban telepedtem le, ott kaptam segítséget. Született egy fiam, aki a hadseregben szolgál, és egy lányom” – mondja, és körbenéz a városon, hogy mivé lett. 

Faig Hadzsijev az újonnan épített konferenciateremben maketteken mutatja meg a terveket. „Fokozatosan építjük újjá Agdamot, de két év múlva már rá sem lehet majd ismerni. A történelmi központban új utak, lakóépületek, szálloda, étterem, kórház, iskola, stadion készül, hatalmas zöldövezeteket, a város szélén ipari parkot alakítunk ki. Emlékeztetőül az elszenvedett rombolásra, egy fallal körülvett szabadtéri múzeumot hozunk létre, amelyben láthatóak lesznek a mostani romok. Új élet fog születni Agdamban, ezt mindenki megláthatja majd.”   
 

Nyitókép: Agdam városa 2020-ban (fotó: STRINGER / AFP)