Balkáni piknik az Úz völgyében

Karba tett kézzel álldogáló csendőr, aki közömbösen nézi az odafantáziált hőseik emlékére géppel-lábbal kereszteket beásó hétvégi fasisztákat, egy román tévé riportere pedig ujjongva közvetíti az igazság helyre­állítását – szobrász kezére méltó élőképben jelenítették meg nemrég a román jogállamiság esszenciáját.

Marxnak sokak szerint igaza volt abban, hogy a történelem ismétli magát, s ami elsőre tragédia volt, másodjára már komédiaként jön el. Részben egyetérthetünk vele: a tények ismeretében valóban nehéz lett volna komolyan szemlélni azt az elcsépelt cirkuszi mutatványt, amit a Nemzet Útja (Calea Neamului) nevű szervezet szélsőségesei vittek színpadra a múlt héten. Mert hát ismétlés volt, természetesen, a 2019. június 6-ai események ismétlése. A helyszín megint az Úz völgye, a csatatérré tett osztrák–magyar katonatemető.

Kíséreljük meg komédiaként szemlélni mindezt, hátha igaza lesz Madách Luciferjének. És ne azt nézzük, hogy ez a nem is annyira kicsiny csoport annak teljes tudatában csörtetett be elhunyt emberek végső nyughelyére, hogy nemcsak kegyeletsértő balkáni barbárság, amit csinál, de törvényellenes is. Tekintsünk el attól, hogy évek hosszú küzdelme volt, mire a temetőt védő civil csoport, az ügyben szerencsére lehetőséget látó pártos magyar politikum, a közfelháborodás és számtalan átvirrasztott, átdolgozott éjszaka megtette a hatását, és a korábbi betonkereszteket – amelyeket a dormánfalvi polgármester és egyéb szellemi héroszok állítottak az azóta többszörösen bizonyított módon nem itt nyugvó százötven román háborús halottnak – végre a múlt hónapban sikerült eltakaríttatnia a törvénynek. Ne gondoljunk az 1916-os (1918-as, 1944-es stb.) román harci erényeket idéző 2019. júniusi támadásra, amikor az egyik dák származék hátulról bírt fejbe verni egy kilencvenéves, imádkozó öregembert, és igyekezzünk kiverni a fejünkből az Ojtozi-szoros sírköveit is, ahol hasonló hősök vésték át a magyar neveket románra.

Próbáljunk inkább azokra a vidám pillanatokra gondolni, amiket nekik köszönhetünk. Ha kesernyés is a mosoly, azért igenis van humorfaktora annak, ahogy a már jól bejáratott ösvényen meneteltek fakeresztjeikkel, vígan lobogó zászlóerdő alatt, papok kereszttel az élen, „hisz a had keresztény”, s hősie­sen behatoltak a csíkszentmártoni önkormányzat szabályzatcetlijével gondosan őrzött sírkertbe. A területfoglalás után, amit tétlenül néztek végig a hatóságok, mémbe illő balkáni piknik kezdődött a maga elmaradhatatlan kellékeivel, úgymint nejlontrikolórral, megcujkásodott hazafi bácsikkal, nénikkel, diákbajszos kamaszokkal, pópával, politikussal, jelesül az említett szervezetet vezető, elméleteivel többször felsülő brassói fogorvossal, Mihai Tîrnoveanu porondmesterrel.

Egyébként az, hogy mennyire mélyen vallásosak, nemcsak a kamu sírkeresztek megszenteléséből és az imádságból látszik, hanem abból is, hogy jobbnak látták a fogorvos meséit nyílt terepen hallgatni, ahol nem szakadhat rájuk a plafon. Apropó, Tîrnoveanu: emlékszünk még, amikor orvos létére kitalálta, hogy az általa ki tudja honnan előásott, gondosan besározott román sisak és kabátgombok közé vakart lócsontok román hősök maradványai?

Cirkusz azért nincsen újítások nélkül, most sem lehetett másként. Hogy a dákok és rómaiak örököseit ne fogják túlzottan sok, méltatlan fizikai munkára, két nagy teljesítményű fúrógéppel segítettek rá a fakeresztek gödreinek megásására, az ájtatoskodás és a miccs sem maradhatott ki a repertoárból. A csendőrök sem avatkoztak közbe, megkaphatták az ukázt vagy a kis szekus gyémánt félkrajcárját, s a résztvevőket is hidegen hagyta a karhatalmi jelenlét. A román csendőr ugyanis nem a jogot szolgálja, hanem csakis az ő jogaikat – s ezt ők is tudták.

A szerző a Mandiner munkatársa.