Na most lett elege a briteknek – végleg leszámolnának az illegális migrációval

Veczán Zoltán írása a Mandiner hetilapban

A britek nem viccelnek, tényleg gátat emelnének az illegális migrációnak: az első olvasatban már elfogadott törvény­tervezet szerint azok, akik jogtalanul lépték át a brit határt, e húzásukkal örökre kizárják magukat a szigetországból, menedékjogi kérelmük pedig – ha benyújtottak ilyet – automatikusan érvényét veszti.

Valójában nem véletlen, hogy éppen mostanság merült fel újra a téma a közvéleményben. Az egyik oka – mint általában –, hogy megnőtt a migrációs nyomás a szigetországon, hiszen 2020-ban 8500, 2021-ben 28 500,

a migránsok így hirtelen láthatóvá váltak az átlagember számára is.

A UK in a Changing Europe (UKICE) nevű kutatóhálózat kutatója, Sophie Stowers nemes egyszerűséggel small boats crisisnek, kis csónakok válságának nevezte a dolgot, amely immár a négy legfontosabb probléma közé kúszott fel az átlag brit szellemi horizontján. Pedig 2016 óta javult az országban a bevándorlás megítélése – noha maga a jelenség erősödött –, a múlt év végén még csak a lakosság 11 százaléka tartotta kérdésnek a migrációt.

A mostani, jobb híján idegenellenességnek nevezett idegenkedés azonban más, mint a korábbi. A brit identitásban benne van a kereskedelmi, majd birodalmi eredetű sokszínűség, elég csak arra gondolnunk, hogy

– ironikus, hogy így vagy úgy mindketten Boris Johnson utódai e minőségükben –, s már a kisebb városokban sem szokatlan ez a fajta diverzitás. Külön izgalmas, hogy az inkriminált törvényjavaslatot a belügyminiszter személyében egy olyan képviselő terjesztette be, aki maga is duplán migrációs hátterű: Suella Braverman szülei ugyanis Afrikából bevándorló indiaiak voltak. Vagyis nem a bevándorló-hátterű emberek kérdése a megosztó; az volt valamelyest a 2011-es londoni zavargások idején, de a tendencia csökken.

A brit gazdaság is rá van szorulva a bevándorlók munka­erejére, amit részben az Afrikából és Ázsiából, főként az egykori gyarmataikról érkezők, illetve – a brexit után csökkenő mértékben, de javarészt még mindig – közép- és kelet-­európaiak biztosítanak. A migránsok megoszlása a statisztikák szerint tükrözi is ezt: a 6 millió emberből 3,4 millió az Európai Unióból érkezett; a nettó migrációs nyereség pedig fél évszázad óta 2021-ben érte el a csúcsot 560 ezer fővel (ebben persze benne vannak a brexit utáni kényszerű tömeges letelepedések). Egyszóval a brit bevándorlás­ellenesség növekedését nehéz lenne primer xenofóbiával magyarázni, még ha a brexit idején

A hangsúly, legalábbis most, másutt, az illegalitáson van. Érdemes hozzáfűzni, a kedélyeket tovább borzolták azok a bűncselekmények, amelyeket a közelmúltban követtek el elsősorban menedékkérők, például a readingbeli líbiai késelő vagy a namíbiai, kitoloncolására váró férfi, aki Glasgow­ban adta fel magát, miután megerőszakolt egy ittas nőt. Tendenciákról és arról, hogy vajon mennyire volt jó ötlet bemondásra menekültstátuszt osztogatni, viszonylag kevés szó esett, a britek zsebét igencsak húzó, hotelekben elszállásolt menedékkérők ügyéről már valamelyest több.

S még szabadabban lehet beszélni a témáról olyankor, ha a szóban forgó migránsok történetesen szintén európaiak. Tavaly augusztusban például a kormány büszkén jelentette be, hogy az év kezdete óta 1741 külföldi bűnözőt toloncoltak ki, hang­súlyozva, hogy a harmaduk albán – volt ott minden a nemierőszak-gyanútól az embercsempészésen át az emberrablásig, így a sajtó is belekezdhetett egy kis szoft albánozásba.

A másik dolog, ami ugyancsak a köztudatba robbantotta a kérdést, illetve a törvényt, az egy egyébként politikailag nem túl jelentős, de annál nagyobb nyilvánosságot kapó epizód:

Tweetjére reagálva a belügy­miniszter holokausztrelativizálással vádolta Linekert, majd a sajtó előszedett egy holokauszttúlélőt, aki szerint Linekernek volt igaza, egyszóval kellő habosítást kapott az ügy, hogy a mégoly apolitikus britek ingerküszöbét is elérje. Közben a BBC a politikai kirohanás miatt leszedte Linekert a Match of the Day című műsorról, majd kollégái és a közönség nyomására visszarakta. A jellemző epizód mellett érdemes megjegyezni, Lineker hasonlata nyilvánvalóan csúsztatás, elvégre a náci Németország nem az illegális migránsokat, hanem saját honpolgárait kezdte el kirekeszteni.

Jelenleg az Egyesült Királyságba érkező menedék­kérőknek joguk van védelmet kérni az ENSZ menekültügyi egyezménye, valamint Az emberi jogok európai egyezménye alapján. Azonban az efféle keretegyezmények betartásához, pláne betartatásához nem elegendő, hogy a posztbrexit Londont Ylva Johanssonhoz, az Európai Bizottság uniós migránskvóta emelése mellett kardoskodó belügyi biztosához hasonló kaliberű figurák noszogatják kívülről.

A kulcskérdés egyébként Stowers elemzése szerint sem a bevándorlók száma, vagy hogy milyen munkakörök betöltésére érkeznek, hanem leginkább az, hogy hogyan. Vagyis ahogy azt látják, hogy a migráció kapcsán nem a kormány irányítja az eseményeket, a kérdés hirtelen fontossá válik,

A kabinet tehát lépéskényszerben van. A beharangozott megoldás egyik, már tárgyalt lába az lenne, hogy a migránsok eleve el se érjék a brit partokat. Nem véletlenül repült Rishi Sunak kormány­fő két hete Párizsba: többek között a francia­–brit migrációs együttműködés további fejlesztéséről tárgyalt Emmanuel Macron francia elnökkel. Ennek szellemében London félmilliárd fontot ad Párizsnak, hogy az mindenféle eszközökkel és több parti őrrel hatékonyabban tudja visszatartani a La Manche csatornán átevickélő migránsokat. Nyilván jól jön ez a szétzilált konzervatívoknak is, mármint hogy végre van egy ügy, ami legalább időlegesen egységbe tereli őket.

És hogy legyen hová tenni azokat, akik már átjutottak, még tavaly áprilisban Boris Johnson kormánya bejelentette, hogy sikerült „innovatív” migrációs egyezményt kötnie Ruandával. Lényegében egy 120 millió fontos brit gazdaságfinanszírozási csomagért cserébe

és elméletileg nincs hová visszaküldeni őket, ráadásul felső korlát nélkül. A megállapodást hevesen bírálták emberi jogi szervezetek, mondván, Ruandában diktatúra van, s még bajuk esne a kitoloncoltaknak. A belügy­miniszternek tavaly óta lehetősége van megtiltani a csatornán érkező bevándorlók letelepedését, azonban ez még messze van a kiutasítástól.

A Ruanda-terv kapcsán széles körű papírforma­-kritikákat fogalmaztak meg a civilek, mint például a Refugee Council. A szervezet szerint London ezzel az érkezők tisztességes meghallgatására vonatkozó régi ENSZ-kötelezettségvállalását köpi le; Enver Solomon ügyvezető úgy véli, hogy a tervezet minden bizonnyal az eddigieknél több költséget és nagyobb káoszt fog okozni a rendszerben, ráadásul megvalósíthatatlan.

Egyébként, mint Stowers elemzésében rámutat,

Nyilván nem függetlenül ez utóbbiak egyéb kudarcaitól, illetve attól, hogy a Munkáspárt egy percig sem esett ki a hangos kritikus szerepéből, most pedig azt hangoztatja: a kormány kudarcot vallott az illegális migráció megfékezésében, az embertelen új törvény a ruandai kitoloncolással pedig csak fokozza majd a zűrzavart.

Egyébként – és ez talán lényegesebb – a választók sem elégedettek az ötlettel, legalábbis Sophie Stowers elemzése szerint: a bevándorláspárti hangoskodók és a humanitárius szempontok miatt aggódók mellett a zömük drágának, pazarlónak és nem hatékonynak találja, az intézkedés torys lassúsága miatt pedig a vélt elrettentő hatását is vitatják. Az eddigiek alapján talán joggal.

Nyitókép: AFP / Ben Stansall