Döntöttek a szlovákok: katonákat küldenek a válság kellős közepébe
„A feszültség fokozódása érezhető” – mondta a szlovák védelmi miniszter.
„Anyám és apám még itt vannak. A legjobb barátomat megölte egy rakétatámadás a kisfiával együtt. A nagyszüleimet ide temették. Hogy hagyhatnám hátra őket?” Hétköznapi emberekkel és katonákkal beszélgetett tudósítónk, Julius Strauss az ukrajnai háború frontvidékén. Riport!
Írta: Julius Strauss brit haditudósító, a Daily Telegraph korábbi moszkvai irodavezetője
Egy ötezer lelkes kis ukrán faluban járunk közvetlenül a front mögött. Talán ez lesz a következő orosz célpont a Donbaszban. A kelet-ukrajnai Csasziv Jar művelődési háza előtt a hétéves Szimon úgy szorongat egy tábla csokoládét és egy csomag kekszet, mintha a kedvenc karácsonyi ajándékai volnának. Egy segélyszervezet munkatársától kapta őket. De ahogy a rakéták becsapódnak – néhány másodpercenként pedig becsapódnak –, kis teste megrándul, mintha ritmusra járt volna. Aztán az édesanyja, Szvetlána kabátjába bújik és becsukja a szemét. „Rettegünk” – mondja a negyvenhét éves Szvetlána, aki egy laboratóriumban dolgozott vegyészként a háború előtt. „Persze, hogy el akarunk tűnni.”
Csasziv Jart a kertek alatt, kölcsönsisakban és golyóálló mellényben kerestem fel egy kanadai kollégával, aki vezetett és fényképezett.
A háború előtt Csasziv Jar egy apró, érdektelen városka volt a Donbasz északi részén. A fő munkaadó egy téglagyár volt.
„Mára ötezren maradtak” – árulja el Szerhij Csausz a városházáról, akinek az a feladata, hogy fűtéssel, árammal, benzinnel és vízzel lássa el a lakókat.
A helyiek azt mondják, ma nem lőttek annyit a város körül, mint egyébként. A lövések távoli mennydörgésekként visszhangoztak a vidéken. „A mai nap nyugodt”, mondja a tizenegy éves Bohdan, aki szintén kapott egy csokoládét. „Tegnap rosszabb volt”.
De a viszonylagos nyugalom könnyen tovatűnhet.
Arra számítanak, hogy az oroszok így akarják elszigetelni s végül körbezárni Bahmutot, ezt az ostromlott várost, amelyet Kijev az ellenállás szimbólumává emelt. Moszkvában ezzel szemben Bahmut a kudarc, a hozzá nem értés és a tehetetlenség szinonimájává vált. A nacionalisták azóta is zaklatják az orosz tábornokokat, amiért nem sikerült bevenniük Bahmutot.
Egy héttel ezelőtt súlyos harcok után az oroszok elfoglalták Szoledárt, ezt a kis sóbányász várost, tíz kilométerre északkeletre Csasziv Jartól. Azóta tovább haladtak dél felé.
Ha Bahmutot sikerülne elfoglalni, az az első fontos harctéri győzelem lenne az oroszok számára tavaly nyár óta, amellett pedig végre megadná Putyin elnöknek azt a hangulatjavító fejleményt, amire az elmúlt hónapok katonai balsikerei után már nagyon nagy szüksége van. Jevgenij Prigozsinnak, a Wagner-csoport nevű orosz zsoldoshadsereg vezérének is sokat jelentene a siker, hiszen a front ezen szakaszáért ő a felelős, ráadásul a politikai jövőjét is az esetleges bahmuti siker tűnik meghatározni.
Az eltelt időben a Wagner zsoldosok ezreit szabadította az ukrán harcállásokra – sokukat Oroszország börtöneiben toborozták –, csak hogy minden újabb hullámot ukrán géppuskasorozatok és mesterlövészek tizedeljenek meg.
Az ukrán hadsereg nagyon óvatosan kezeli a taktikai információkat és különösen a veszteségeket, de a Roman nevű katona vallomásai így is brutálisak. „Nap mint nap hét-tizenöt ember hal vagy sérül meg az egységemből” – árulja el. „Az oroszoknak egy egész tehervagonnyi lőszerük van az ágyúikhoz. Beástuk magunkat a pozíciónkba, ők meg lőttek ránk minden létező kaliberrel, amit el tudsz képzelni. Az egységünknek összesen húsz tölténye volt.”
Romannal éjszaka, egy autó lámpafényénél találkozunk Bahmuttól egy órára. Fagypont alatt volt a hőmérséklet, metsző szél fújt, ízelítőt adva abból, amit a katonáknak a fronton kell kibírniuk.
„Az embereink mínusz húszban is bent vannak az árkokban, és nem tudnak megmelegedni”
– mondja Roman. „Elfagytak a lábujjaik és az ujjaik, de nem hagyták el a helyüket.”
Egy másik férfi arról mesél nekünk, hogy egy ukrán géppuskafészek körül több orosz holttestet is látott. „Bahmut nem szól másról, mint Prigozsin büszkeségéről” – fejtegeti. „Meg akarja mutatni, hogy hatékonyabb, mint a rendes orosz hadsereg.”
Az oroszok már a második világháborúban is használtak rabokat afféle feláldozhatókként. Sztálin büntetőszázadokat állíttatott fel azoknak, akiket politikailag megbízhatatlannak tartottak, vagy akiket börtönbe zártak. A harcmezőn az NKVD káderei követték őket, akiknek az volt a parancsuk, hogy lőjék le azokat, akik nem teljesítik a parancsokat.
Az ukránok szerint a Wagnerben ugyanígy mennek a dolgok. „Az orosz katona élete egy fillért sem ér Moszkvában” – mondja Roman.
„Nem számolják a halottaikat. Nekünk viszont korlátozottak a forrásaink.”
Szoledár bevételével a Wagner kétségbeesett taktikája végre katonai áttörést hozott. Az oroszok most dél felől nyomulnak, így Csasziv Jar már csak öt mérföldre van a fronttól, közvetlenül a tűzvonalban.
Több harcedzett ukrán egység is elfoglalta harcállásait a környéken, várva a lehetséges orosz előrenyomulást.
Egy sarki közértnél találkozunk néhány katonával, akik éppen sorba álltak, hogy megvegyék, amit még lehet: kávét, csokoládét, füstölt árut.
A harminckilenc éves Olekszij is közöttük van. „Kozák családból származom” – mondja.
„Már 2016-ban is tudtam, hogy nagy háború lesz, szóval vettem egy fegyvert és elkezdtem készülni.”
Olekszij felesége és négyéves fia otthon vannak, Harkovban, Ukrajna második legnagyobb városában. „Nem láttam a családomat három hónapja, de beszélni tudok velük” – meséli. „A fiam nézi a háborút a tévében. Néha azt mondja nekem: apu, én is veled akarok harcolni a fronton.”
Néha mintha köddé válna a nyugalom Csasziv Jar központjában. Három nappal ottjártunk előtt az oroszok megsorozták a városközpontot, néhány panelházban kilőtték az ajtókat és az ablakokat, másokat teljesen elpusztítottak. Két nappal utánunk az oroszok újra támadtak, megölve egy ottani lakost és megsebesítve másik kettőt.
Tavaly egy nagy lakótelep elleni támadásban negyven lakos halt meg. A helyén most romhalmaz van.
A negyvenkilenc éves Szergej szárított halat árul egymagában a város szélén, egy lepusztult sarkon. Azt mondja: „Általában méhészkedem, de most ezt csinálom. A mai egy jó nap, eladtam az összes füstölt halat, most már csak sózott van. Néha hazamegyek, ha már túl közelre lőnek az oroszok”.
Szerhij Csauszt dühíti ez a sztoicizmus. De legjobban azokra a szülőkre haragszik, akik nem hajlandók evakuálni a gyermekeiket. „A legnagyobb hülyeség itt maradni” – mondja. „Még a rendőrséget is kiküldtük azokhoz, akiknek gyerekei vannak, hogy elmondják nekik, milyen veszélyes itt maradni.”
Amikor azt kérdezzük Szvetlánától, hogy miért nem viszi el Szimont, az egyetlen gyerekét a biztonságos nyugatra, elkomorul. „Anyám és apám még itt vannak” – mondja. „A legjobb barátomat megölte egy rakétatámadás a kisfiával együtt. A nagyszüleimet ide temették. Hogy hagyhatnám hátra őket?”