2023 első napján egyszerre lett a schengeni és az eurózóna tagja Horvátország. Szomszédunk itthon sokak szemében az új mintaország – maguk a horvátok viszont többet kételkednek a helyzetüket illetően.
Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban
Új bezzegországgal gyarapodott a magyar közbeszéd: a magyar alsóbbrendűségi érzetet évszázadok óta megbízhatóan tápláló Bezzegausztria, a 2009-es eurócsatlakozás óta fungáló Bezzegszlovákia és a kifejezetten DK-s belső használatra kifejlesztett Bezzegrománia után Bezzeghorvátország iránt is vágyakozhatunk, hiszen ott január elsején bevezették az eurót, s ezzel a bezzegországoktól megszokott módon megváltották gyorsvonati pótjegyüket a nyugati jólét felé.
A horvát közvélemény – amely évtizedek óta intenzív márka-, majd euróhasználathoz, illetve tíz éve 5 százalékon belül, 7,3 és 7,7 között mozgó kuna/euró árfolyamhoz szokott hozzá – persze egészen máshogy tematizálja a közös valuta bevezetését, mint a gyenge forinttal küzdő magyarok.
Ott is az történik, ami Szlovákiában,
azaz a kereskedők és a szolgáltatók apró, mindennapos árucikkek jelentős áremelésére, „felkerekítésére” használják az euróbevezetést.
A kormány vizsgálja az ügyet, a kereskedőket száz termékre kivetendő ársapkával, nyilvános szégyenfallal, rezsiemelés és adóemelés belengetésével, valamint fokozott ellenőrzéssel igyekszik elrettenteni a gyakorlattól, illetve elrendelte, hogy az árakat vissza kell szállítani a december 31-ei szintre.
E próbálkozásokat azonban a lakosság szerint nem koronázta siker, a fogyasztási cikkeknél 3–19, a szolgáltatásoknál 10–80 százalékos, az eddig is a leginkább euróizált turizmus-vendéglátásban 1–10 százalékos áremelést jelentettek a horvátok az illetékes hatóságnál. Mindez nyilván nem segíti az infláció fékezését – Horvátországban decemberben 13,5 százalékos volt a pénzromlás mértéke, amely a miénkhez képest irigylésre méltó, de így is az EU tizedik legnagyobb értéke, s ott sincsenek még túl az inflációs csúcson.
Horvátország Index nevű vezető hírportálján Goran Vojković publicista szintén izgalmas keretet ad az euróbevezetésnek, szerinte ugyanis már csak
azért is „megérte bevezetni az eurót, hogy valóban láthassuk, milyen szegények is vagyunk”.
Felemlegeti: egy gyermektelen szingli nettó átlagbére 866 euró, Szlovéniában 1217, egy két gyermeket nevelő egykeresős családnak Horvátországban átlagosan 1022 euróból kell gazdálkodnia, bezzeg Szlovéniában 1523 euróból. Vojković felhánytorgatja az eddigi kormányoknak, hogy folyton nemzeti, szimbolikus kérdésekkel foglalkoztak, miközben „ha nem áll mögötte az állam gazdasági ereje, a zászló csak egy rongy a póznán. És harminc éven át arról győzködték önt, hogy csak a zászló számít. Ami mögött egy tönkretett gazdaság áll, lehetetlen gazdasági feltételek, tudományos lemaradás, a betegekről való gondoskodás hiánya és szégyenletes nyugdíjak. […] Szlovénia, Csehország, Lengyelország mind előreléptek az életszínvonalban, míg mi azzal foglalkoztunk, hogy miként osszuk az államot 500 önkormányzatra és városra, hogy miként legyenek vagy ne legyenek kétnyelvű tábláink, és hogy egy több mint hatvanéves MiG-ekre épülő védelmi rendszerben miért felel a köztársasági elnök és miért a miniszterelnök”.
A szöveg – a majdnem feleakkora infláció és az euró ellenére is – kísértetiesen hasonlít a Horvátországot irigylő magyar ellenzék gazdasági kesergéseire, ami annyiban indokolt is, hogy
A vásárlóerő-paritáson számolt bruttó hazai össztermékben 2007-ben megelőztek minket, azóta viszont leszakadtak, ma pedig 34 314 dolláros értékükkel ismét a mi 36 752 dollárunk mögött vannak, s valamelyest a szerbek is közeledni tudtak hozzájuk.
A független Horvátország történetében világosan elkülöníthető két időszak: a Franjo Tuđman 1990 és 1999 között regnáló elnök nevével fémjelzett, javarészt a háborúról, illetve az újjáépítésről szóló, félelnöki rendszerben eltöltött korszak, illetve az azóta eltelt idő, melyben a hatalom már a miniszterelnöknél koncentrálódik.
Franjo Tuđman a szegény, de erőszakos Szerbiától elszakadni vágyó, kulturálisan katolikus, konzervatív horvát nacionalizmust testesítette meg. Az utolsó, 1990-es jugoszláv választáson azt képviselte, hogy a horvátok pénze maradjon szépen Horvátországban, ne kelljen belőle Szerbiát, Boszniát és Macedóniát támogatni. A gazdasági és politikai értelemben vett rendszerváltozást azonban nem vitte túlzásba: kifejezetten visszatartotta a privatizációt, kormányzása végén még állami kézben volt a legtöbb közmű-, közlekedési, telekommunikációs és turisztikai vállalat.
A hatalmával gyakran élő, néha visszaélő Tuđman után, 2000-ben az ország alkotmánymódosítással
Az utána következő köztársasági elnökök már csak a magyarhoz hasonló szimbolikus szerepet töltenek be – és játsszák szerepüket a nagy nemzeti szappanoperában, melyben a baloldali vezetők rendre önostorozóbbak, engedékenyebbek és folyton mindenkitől bocsánatot kérnek az usztasák által, illetve a jugoszláv háborúkban elkövetett bűnökért, a jobboldaliak pedig nem látnak minden sarokban usztasát, és büszkék a függetlenségi háborúra.
Az igazán fajsúlyos miniszterelnökök csak a 2000-es alkotmánymódosítás után következtek. Az első szociáldemokrata kormányfő, Ivica Račan kezdte el a Szlovéniával fennálló tengeri területi viták rendezését az EU-csatlakozás érdekében, s a nacionalista közvéleményt felháborító módon rengeteg engedményt tett. 2000-től 2003-ig tartó kormányzása idején indult el a külföldi tőke beáramlásának köszönhetően a – Zágráb–Split-autópályához hasonló projektekben manifesztálódó – látványos növekedés,
Ivica Račant a Magyarországon legismertebb miniszterelnök, a Horvát Demokratikus Közösséget (HDZ) vezető Ivo Sanader követte, aki példátlan módon 2009-ig, hat teljes évig hatalmon tudott maradni. Elérte az uniós tagjelölti státuszt, és gyors gazdasági fejlődést produkált egészen a globális pénzügyi válságig, amelynek kezelését azonban elrontotta, így Horvátország ismét leszakadt Magyarországtól. Sanader kormányfősége idején vette meg a Mol a horvát nemzeti olajtársaságot, az INA-t – azóta is a horvátok legnagyobb bánatára. A korrupcióval vádolt, majd elítélt politikus a 2010-es évek egy jó részét bíróságon töltötte, a 2020-as évtizedét pedig előreláthatólag a remetineci börtönben.
Horvátország Bajnai Gordonját Jadranka Kosornak hívják – őt két év után söpörte ki bársonyszékéből a jelenlegi elnök, a 2011 és 2016 között kormányfőként tevékenykedő, szocdem Zoran Milanović.
a Vihar hadművelet 20. évfordulóján katonai parádét rendezett, megköszönte az elesett katonák áldozatát, és pozitívan nyilatkozott Tuđmanról – viszont soviniszta erőszaknak nyilvánította a horvátországi szerb közösség központjának számító Vukovár cirill ábécés táblái elleni tüntetéseket. (A cirill táblákat egyébként mostanában szerelik le, miután a vukovári szerbek aránya 30 százalék alá esett, így törvényileg már nem kötelező őket kinn tartani.) A válságkezelést Milanović sem úszta meg: tovább emelte és ki is terjesztette az áfát, megvágta a segélyeket, megemelte a nyugdíjkorhatárt, eurósította a frankhiteleket, 69,2-ről 86,7 százalékra növelte az államadósságot, és lábon kihordta Horvátország hitelminősítői leminősítését. De 2015-ben az ő idején másztak ki végre a recesszióból. Ráadásul időközben, 2013 júliusában a szlovénok utolsó igényét is teljesítve ő vitte be Horvátországot az Európai Unióba.
2016-ban Zoran Milanovićot a horvátok már a jelenlegi – és meglepően hosszú ideje regnáló – miniszterelnökre, Andrej Plenkovićra váltották le, azaz visszatértek a jó öreg HDZ-hez. Ez nem független attól, hogy alatta Horvátországban végre gazdasági konjunktúra van. Ez azonban nem tartotta vissza a kormányfőt egy adóreformnak becézett adóemeléstől, amelyben
és igazán csak a cégadó csökkent, meg az államadósság, a lakosság pedig Milanović nyugdíjkorhatár-emelésének visszavonásával vigasztalódhatott. No meg az euróval, illetve az uniós pénzekkel, amelyek szintén Plenković alatt kezdtek el az országba csordogálni.
Zoran Milanović 2020-ban tért vissza államfőként, azóta is unortodoxabb módon mozog az országban megszokottnál: felvetette, hogy blokkolná a finn és svéd NATO-csatlakozást, kitiltotta a NATO-gépeket horvát városok légteréből, élesen kritizálta az Egyesült Királyság Ukrajna-politikáját,
Mi pedig meglátjuk, mit hoz a horvátoknak a jövő – az euró a Baltikumban bejött, Szlovákiában kevésbé, most pedig újabb példával alapozhatjuk meg saját döntésünket.
Nyitóképen: Tűzijáték a Bosznia tengerpartját kikerülő, kínaiak által épített Pelješac hídon. Fotó: AFP / XINHUA / Li Xuejun
A Háttér Társaság érvelése pont azokat igazolja, akiket kritizálni szeretne. Egyébként meg nincs konszenzus arról, hogy az ő emberi jogi értelmezésük lenne a valódi. Szilvay Gergely írása.
A neves amerikai lap rendületlenül hitetlenkedik.
„Nehéz akkor segíteni, ha az arrogancia találkozik a tudatlansággal, de megpróbálom” – fogalmazott az európai uniós ügyekért felelős miniszter.
Katar nem blöfföl, ha az LNG-ről van szó.
A hazugság lényege, hogy mire használják ezeket a valós problémákat: keleti orientáció, jogállamlebontás, feudálkapitalista önkény.
A terrorizmust megszokni nem fogjuk – az európai politika felelőssége a béke és a biztonság megteremtése! Nagy Ervin írása.
Nagyon kevés kell a tragédiához, fontos az odafigyelés és a megelőzés, hogy a meghitt ünnep ne forduljon pokolira.
Perczel-Forintos Dóra klinikai szakpszichológus a Mandinernek hangsúlyozta, hogy érdemes ebben az időszakban (is) végiggondolni, hogy miként vagyunk a kapcsolatainkban, hogyan szeretnénk megélni a szeretetet a tárgyi ajándékok mellett.
