Jobb, ha ebből a könyvből tudja meg, milyen a háború

Mindenkinek, aki valami szent ügy érdekében beljebb lépne az orosz-ukrán háborúnak, csak egy tanácsunk van:

Hogy mit olvasson? Ezt itt: Jászberényi Sándor Kairóban élő magyar haditudósítótól a Tíz év háborút, egy rövid hadszíntéri elégiákkal tarkított fotóalbumot, melyben 212 oldalba sűrűsödik a háború minden érzéki szörnyűsége: „A sivatagi hajnalban kéken áll a könnygáz és a lőporfüst az utcák felett. Az orrodban érzed a szitáló port, az emberi izzadságot, a tevéket és a lovakat, melyeket egy gyorsétterem mellé kötöttek ki a tüntetők, miután lerángatták róluk a kardlapozó civilruhás rendőröket. Olcsó dohány és zaccos kávé szaga vegyül még a sebesültek lihegésével.” A háború levegőjét írja le Jászberényi fotóban és prózában – Gázából, Szíriából, Irakból, Egyiptomból, Ukrajnából és Nyugat-Afrikából.

Hogy minek ment oda? „Szentül meg voltam győződve, hogy többet megtudhatok arról, mi is az ember, ha az üvegbúrán kívülre költözöm. Az erőszak földjein nem kellett foglalkoznom a romokban heverő magánéletemmel sem.” A küldetés csak félig sikerült, írja a haditudósító: bár az emberről többet nem tudott meg, „gyakorlati kérdésekre kaptam választ”.

A kötet egyszerre földrajzi és tematikus – szó van benne a konkrét háborús hadszínterek egyedi jellemzőin túl külön is hitről, betegségről, halálról, katonanőkről. És megtörik megannyi tabu. Például arról, mennyire szent a Szentföld: „Ez a földdarab mindig szent volt, amióta az ember történelmet ír. És mindig háborúztak érte. Én a gyűlölet földjének nevezem. Tizenkét éve tudósítok az izraeli-palesztin konfliktusról, de még semmit sem láttam benne, amit ne a gyűlölet vezérelt volna.”

ahol az életet az övezet és Egyiptom között húzódó földalatti alagutakban zajló csempészet tartja fenn, s „a több nyelven beszélő palesztin értelmiség hordja mezítláb a vödröket, és megfullad a föld alatt, ha büntető célzattal valaki rakétát lő az egyik alagútra. Ez minden évben előfordul. Harminc méterrel a föld alatt futnak az alagutak. Temetésre nem kell költeni.”

Az exportált demokrácia nyomában

De van benne megannyi kimaradt részlet egy sor interjúból azokkal, akik a háborút csinálják: terrorszervezetek vezéreivel, hadurakkal, állami és paramilitáris katonai csoportosulások vezetőivel, vallási vezetőkkel, akik körül szent célokat keresve röpködnek a töltények. Megtudni a könyvből, hogy miként lehet a háború uraival kapcsolatba lépni, ahogy azt is, hogy milyen izgalmas következményekkel jár a terepen kívül is, ha az ember haditudósításra adja a fejét: „Amikor az Egyesült Államokba megyek, általában hat órán keresztül hallgatnak ki, és eddig egyszer sem gyanúsítottak meg a terrorizmus támogatásával. A párbeszédek mindenesetre kifejezetten szórakoztatóak egy-egy amerikai reptéren. »Kapcsolatban áll bármilyen terrorszervezettel?« »Mit ért terrorszervezeten?«»Olyan csoporttal, melyet az Egyesült Államok terrorszervezetként tart nyilván.« »Ez esetben igen.« »Lépjen ki a sorból«, mondja a határőr, és a pisztolytáskájára teszi a kezét.”

Kimondatlanul ugyan, de áthatja a könyvet – különösen az egyiptomi forradalomról és a líbiai polgárháborúról szóló fejezeteket –

és ami utána jön, az nem lesz soha jobb, mint ami előtte volt. A felesleges háborúkon edződött haditudósító maró cinizmusának egyértelműen a líbiai beszámoló a csúcsa: „Úgy terveztük, hogy csatlakozunk az előretörő lázadókhoz. Ez ellen senkinek nem volt kifogása, ellenben meg kellett várnunk, hogy előtte megérkezzen a demokrácia. Már ment le a nap, amikor Mirage vadászgépek húztak el a fejünk felett. A távolban robbantásokat láttunk, ekkor indultak meg a lázadók” – írja Jászberényi. „Azóta kilenc év telt el, de a polgárháború a mai napig tart. Jelenleg éppen Törökország és Oroszország viszi a demokráciát Líbia sokat szenvedett népének, akik már visszasírják a csatornából előhalászott és meglincselt Kadhafit.”

Ezért a felismerésért már megérte exportálni a demokráciát.

A felesleges és bűnös háború

A háború feleslegességének nyomasztó érzését egyetlen epizód oldja Jászberényi könyvében: az Iszlám Állam elleni keresztes hadjárat, benne egy mindennél kifejezőbb magyarázattal arról, hogy a Twittert felrobbantó propagandaképeken kívül mégis mi értelme van a Közel-Keleten a katonanők tömeges bevetésének.

„Tizenegyezer embert áldoztak fel a kurdok, hogy visszanyomják a sötétséget oda, ahova való. Tizenegyezer életet adtak. A fele nő volt. Hogy rettegett tőlük az ellenség! A világvége-váróknak túl sok volt, hogy nők lőnek rájuk. Képtelenek voltak felfogni, hogy azok, akiket ők kevesebbre becsülnek, mint az élő állatot, akiket szerintük kár tanítani bármire is, mert azon kívül, hogy fiút szüljenek, másra nem alkalmasak, meg tudják őket ölni. A dzsihadisták nem voltak hajlandók harcolni addig, míg az imámjaik ki nem jelentették, hogy akkor is a mennyekbe kerülhetnek, ha történetesen olyan alantas lények ölik meg őket, mint az asszonyok” – világítja meg a nők bevetésének szívszorító értelmét a szerző.

A katarzis azonban akkor jön el, amikor Jászberényi Sándor szemtől szembe állítja az olvasót a háború mint geopolitikai eszköz legsúlyosabb tervezési hibájával: azzal, hogy meghalnak benne emberek,

„A halottak fényképezését nem éreztem komoly problémának. Nem gondoltam, hogy a látványuk belerágná magát a lelkembe. Évekkel később, Európában derült ki, hogy nem volt ingyen. Belekevertem magam egy kocsmai verekedésbe Magyarországon, és nem rajtam múlt, hogy ne történjen tragédia. A fékek, amiket Isten azért tett az emberbe, hogy leálljon a megbocsáthatatlan előtt, eltörtek bennem 2013 halálos nyarán” – írja Jászberényi a halálról.

Kendőzetlenül megírja azt is, milyen, amikor visszajárnak hozzá látogatóba az emberek, akiket látott a háború során meghalni: „Egy pszichológus egyszer azt mondta, a szellemek látogatása valószínűleg a poszttraumás stressz szindróma tünete, de szerintem semmit sem tud a dologról. Nem igazán tudok beszélni erről olyanokkal, akik nem nézték végig mások halálát. Harctéri szolgálatról visszatért katonák, háborús zónákban dolgozó orvosok, haditudósító kollégák egy-egy ilyen kijelentésemen sosem rökönyödnek meg. A szellemek látogatása a klubtagságival jár” – így a szerző.  „Számtalanszor fotóztam a fényképezőgépemmel az életet, és számtalanszor, hogy az élet nincs jelen. Bár a technológia rohamosan fejlődik, a gépeink még mindig csak ezt a két állapotot tudják rögzíteni, sosem magát a meghalást. Azt a kamera mögött álló rögzíti.”

ami a poklok poklán keresztülvonszolt, üldözött keresztények között pusztít. „Az ember egyszerűen hajlamos szélsőségekben gondolkodni, ha megjelölik a házát, ha egy vérvád nevében megostromolják a templomát, élő állatként adják el az anyját, a feleségét és a gyerekeit a pénteki piacon. Ez utóbbit nyilván nem láthatja, mert addigra már halott. Lelki értelemben mindenképpen.”

Az igazság az, hogy nincs igazság

A jelenvaló világunkat meghatározó ukrán-orosz háborúról is van mit mondania, mutatnia – hiszen 2014 óta rendszeresen a terepen van, így a saját szemével látta azt a háborút a Donbaszban, ami mindenféle ellenkező állítással ellentétben nem népirtás vagy valamiféle belső polgárháború volt, hanem a mai orosz-ukrán szembenállás teljes értékű előfutára, benne azzal a morális mocsárral, ami miatt ma is nehéz ebben a háborúban bármiféle igazságot tenni. „Átlátszó urnákban, felhúzott kalasnyikovok mellett szavazott a Krím Oroszország mellett. A tatár imámot lenyűgözte, ahogyan az arabot töröm. A hivatalos interjún kívül elárulta, egyébként megkérték, hogy a szavazás alatt maradjon otthon a népe – már ha nem szeretné, hogy leplekbe csavarva hozzák haza őket” – így döfi szíven Jászberényi az orosz mesét arról, hogy mennyire is vágyott Kelet-Ukrajna Oroszországhoz csatlakozni. Hogy aztán mindjárt a hős honvédő azovosokról szóló ukrán mesét is odadobja mellé a történelem szemétdombjára: „Amikor Oroszország bevonult a Donbasz régióba, az Azov nevű önkéntes katonai alakulat mellől tudósítottam Mariupolban. Ennyi fegyveres neonácit még nem láttam egy rakáson. Nem csak ukránok voltak, egész Európából érkeztek a szkinhedek, hogy revansot vegyenek az oroszokon. Egyformán terrorizálták az ukrán és az orosz ajkú lakosságot.”

És megírja az ukrán-orosz háború végtelenül perverz szakralitását is: azt, ahogy

„Avgyijivkában tanúja voltam, hogyan szólogat be a sorozott újonc ukrán kiskatona idősebb társának, aki a mellényére ceruzával rajzolta a Szűz Mária és a szentek képét. Az élcelődés addig tartott, amíg az újonc meg nem kóstolta az ágyúzást. Néhány nappal később az ő mellényén is valamelyik ortodox szent bámulta a szakadár Donbasz zöld cserjéit, golyó lyuggatta falvait. Valamit mindenkinek kezdenie kell azzal, ha az életben maradása esetleges. Nem tudod befolyásolni, becsap-e a gránát a panelház ablakán, eltalál-e a golyó. Nem tudjuk elfogadni a halál rettenetes esetlegességét.”

Ez a háború Jászberényi Sándor szemével: értelmetlen, minden oldalán igaztalan, perverz, véres szentség. Megmutatja ezt a Szentföldön, a Közel-Keleten, Észak-Afrikában és Ukrajnában, megmutatja, lefényképezi és megírja magyarul, angolul, hogy aki olvassa, s a világ dolgairól gondolkozik, még véletlenül se jöjjön meg a kedve hozzá, s azt ne képzelje, hogy a háborúnak bármiféle nemes célja, értelme van. Már csak ezért is megéri elolvasni. Meg azért a rengeteg tudásért, amit Jászberényi Sándor saját állítása szerint nem szerzett meg az emberi nemről az általa megjárt válogatott földi poklokban.

Szerintem pedig igen – és vele most önök is megszerezhetik. Meg be is olthatják magukat háború ellen. Ideje.

Jászberényi Sándor: Tíz év háború. Kalligram Kiadó, 2022.

Nyitókép: Kalligram Kiadó