Az osztrák kormány sem akar energiabojkottot, de nem mondja ki őszintén – Lothar Höbelt a Mandinernek

Lothar Höbelt (*1956, Bécs) osztrák történész, a Bécsi Egyetem modern kori történelem-professzora, a Theresianum Katonai Akadémia tanára.

***

Magyarországon a Sebastian Kurz volt osztrák kancellár visszalépésének körülményei körüli spekuláció a közbeszéd integráns részét képezi. Ha most visszatekint Kurz bukására, mit gondol, valóban közpénzből finanszírozott, hamisított közvélemény-kutatások megrendelésébe bukott bele, vagy inkább valami mással magyarázza azt?

Az ilyesmit nevezik Ausztriában egy „tizenegyes kérdésnek“ – egy népszerű tévés kvízműsorban az volt a legnehezebb. Az állítólagos korrupciós botrány természetesen nevetséges ok a visszalépésre: az inkriminált kutatás egyébként egyáltalán nem volt meghamisítva, és kormányközeli körökben a pozíciókkal való sakkozás egyszerűen bevett gyakorlat. A mindenféle telefonos kapcsolatokról szóló folyamatos csacsogást természetesen meg kell büntetni – de butaság miatt, nem azért, mert bármiféle bűnös kavarások tapadtak volna hozzá. A központi politikai tény inkább a zöld koalíciós partner ultimátuma volt. Kurznak állítólag egyik elődje azt tanácsolta: „a Zöldek blöffölnek, ne hagyd magad megfélemlíteni, maradj!“ . Kérdés, hogy Kurz és pártja miért nem hitt neki. Ez annak vádját veti fel, hogy a döntéshez végül nem az akkor felvetett vádak vezettek el, hanem

amely hathatott volna a szavazókra. Vannak arra utaló jelek, hogy az utolsó pillanatban elgondolkoztak az FPÖ-höz (Osztrák Szabadságpárt) való visszatérésen, de ekkorra már valószínűleg túl késő volt: sem Kickl nem volt túl együttműködő, sem Kurz nem volt túl határozott. Az mindenesetre tény, hogy Kurz visszalépésével az ÖVP (Osztrák Néppárt) 10 százalékot zuhant a közvélemény-kutatásokban. Itt sok bizalmat sikerült tönkretenni. Ahogy Habsburg Ottó mondta: aki halálra aggódnja magát, az is meghal.

Beszéljünk a jelenlegi kancellár, Karl Nehammer személyéről. Nehézsúlyú politikusnak tartja őt? Gondolja, hogy ki tudja majd vezetni az ÖVP-t ebből a bizalmi válságból, vagy más kell a helyére?

Hogy Shakespeare Marcus Antoniusát idézzem: Nehammer lehet bár becsületes ember, egy az utolsók közül, akik megmaradtak Kurz „türkiz“ csapatából (bár ez a „türkiz“ és „fekete“ közötti különbségtétel inkább kacérkodást, mintsem tartalmat hordoz), és még az is lehet, hogy az ÖVP katasztrófájáért csak csekély mértékben hibás. De a Kurz visszalépéséhez kötődő felállás a Zöldek előtti folyamatos meghajlás volt, ők ugyanis észrevették, hogy fenyegetéseikkel bármit elérhetnek, hiszen

Soha nem zuhant be kormány támogatottsága ennyire drámaian, mint a jelenlegié: 50 százalék fölöttről 30 alá került, azaz majdnem megfeleződött az ÖVP. Ilyesmi az FPÖ-vel való koalícióban soha nem történt vele. Azóta sok ÖVP-szimpatizánstól hallottam: „Bárcsak maradtunk volna a kékeknél…“ Nehammer – és ez igaz lehet miniszterei zömére – ezt a vonalat minden valószínűség szerint saját meggyőződése ellenére viszi. De a 2019-ben (szakítás az FPÖ-vel, koalíció a Zöldekkel), illetve 2021-ben (Kurz visszalépése és a Zöldek előtti meghajlás) lefektetett alapállást nem lehet egyszerűen csak meg nem történtté tenni. A közvélemény-kutatásokban a fekete-kék koalíciónak már nem lenne többsége! Aztán ott van még az úgynevezett spin doctorok (tanácsadók) befolyása, akik úgy néznek a médiára, mint nyuszi a kígyóra – nem néznek viszont a szavazókra, akik irányt vesztve elvándorolnak, gyakran a nem szavazók soraiba. Ami az alternatívákat illeti, egy hozzáértő nemrég azt mondta: „Mit akar maga, hiszen nincsenek emberek…“ Azoknak pedig, akik viszont talán mégis vannak, nem tennék szívességet azzal, ha megnevezném őket. Attól tartok, a dolgoknak először rosszabbra kell fordulniuk, hogy utána jobbra fordulhassanak.

A Kurz-botrány kapcsán, de azon túl is az a benyomásom, hogy az osztrák sajtó minősége messze alulmúlja a Közép-Európában megszokottat, úgy a német, mint a magyar médiát. A biztonsági apparátust érintő kérdésekről (pl. Egisto Ott orosz kémbotrányáról) alig adnak hírt, ahogy az Ibiza-ügy kapcsán is igencsak ködös volt a hírszolgáltatás. Mi olyan különleges az osztrák sajtóban?

A legtöbb médiumot már rég megfosztották funkciójától. Ön pontosan tudja, hogy az olvasók az internetről tájékozódnak – vagy éppen külföldi újságokból (jó esetben a Neue Zürcher Zeitungból). Egy főszerkesztő már évekkel ezelőtt megmondta nekem: gondolja, hogyha mindazt az információt lehoznánk, amit ön e helyekről beszerez, több példányt adnánk el? Dehogy! Így

Propagandát, de még csak nem is a kormány számára, amivel az ellenzék vádolja őket, hanem a szerkesztők balos meggyőződései szerinti propagandát. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy Ausztriában – akárcsak Németországban – az újságírók kereken 80 százaléka inkább a középtől balra sorolja magát. Mindemellett a médiumok jelentőségét általában túlbecsüljük. A helyi közösségben fontosak a vidéki lapok, amúgy pedig csak a Kronen Zeitung, amely továbbra is eléri a lakosság harmadát, és korábban valóban ellensúlya volt a balos ORF-nek. Alapítója, Hans Dichand 2010-es halála óta ez a funkció már nem annyira világos.

Ami az osztrák James Bond-utánzatokat illeti: ők egy komédiai társulat, akiket már tényleg senki nem vesz komolyan. Népiesen szólva: ők egy olyan darázsfészek, amire kár pazarolni a puskaport, csak belpolitikai apróságokra jó. Ott esete – őt ugye Oroszországnak való információ-szivárogtatással vádolják – arra utaló jel, hogy Kickl 2018-ban belügyminiszterként nem tévedett olyan nagyot, mikor elrendelte szervezeti egységének átvizsgálását. Ez a felismerés a jelenlegi kormánynak persze kínos lehet – de a nagy kép tekintetében így is teljes pocsékolás ilyen nevetséges figurákat lefizetni.

Ausztriában az ÖVP-FPÖ-koalíciókon mintha átok ülne – születésüket óriási bel- és külföldi felháborodás kíséri, végződni pedig furcsa botrányokkal szoktak. Miért nem volt eddig lehetséges Ausztriában egy stabil fekete-kék (vagy türkiz-kék) koalíció?

Attól tartok, e tárgyban a gond nagy része az FPÖ struktúrájában rejlik. Ahogy az ÖVP-ben a politikusok túlzottan is figyelnek a médiára a választók helyett,

Így a pártfunkcionáriusok pillanatnyi érzelmi szeszélyei megelőzik a stratégiai megfontolásokat. Ezért ilyen nehéz a koalíción belüli krízismenedzsment. Ez 2002-ben is így volt, habár az Jörg Haider sara volt leginkább – aztán 2019-ben ismét, amikor az FPÖ az ibizai videóval kapcsolatos kínos leleplezések után nem tudta elérni az árkok betemetését és a munka folytatását, mert mindenkit a pártszakadástól való páni félelem fogott el. A választók a 2019-es évben végig – Ibiza ellenére – a fekete-kék koalíció folytatását akarták. Ez a kombináció minden kutatásban a legnépszerűbb lehetőség volt. Csak a vezető káderek viselkedtek mindkét oldalon gyerekesen. Norbert Hofer, Strache utódja elég józan volt, valószínűleg jók voltak a megérzései, de a viszályukat kiélni akaró Kickl és Kurz között ragadt.

Ha már Herbert Kicklről beszélünk: pontosan miért is kellett az ő távozását a türkiz-kék koalíció folytatásához feltételül szabni? Egyebekben hogyan ítéli meg politikai tehetségét, lehetséges jövőjét?

Kickl belügyminiszterként elkövette azt a hibát, hogy marginális kérdésekben konfliktusba került a titkosszolgálatokkal. Így a híres korrupciós ügyészséggel kapcsolatban egyes balos hálózatoknak sikerült kijátszaniuk egymás ellen a feketéket és a kékeket. Hogy Kicklnek a tárgyban igaza volt-e vagy sem, mindegy, ezek az intrikák a biztonsági apparátusban nem érték meg a porcelánt, amelyet eltörtek miattuk. Az ÖVP részéről hiba volt Ibiza után oly kérlelhetetlenül ragaszkodni Kickl távozásához. Ez legkésőbb akkor bosszulta meg magát, amikor Kurznak 2021-re nem volt világos alternatívája, miközben a Nationalratban továbbra is fekete-kék többség van. Az FPÖ pedig elkövette azt a hibát, hogy Kicklt az Ibiza-válság után nem cserélte le egyszerűen: voltaképpen nem az a fontos, hogy ki vezet egy minisztériumot, hanem hogy az ember kormányon van vagy sem. Egy koalícióban soha nem lehet száz százalékban megvalósítani a programot, de

Kickl kétségtelenül okos és érdekes ember, aki a klasszikus FPÖ-s miliőbe nem igazán van beágyazva. Jó másodhegedűs, egyfajta „hibaelhárító“ különleges feladatokra, jól és precízen fogalmaz, de nem integráló figura. Személyes bosszúhadjárata Kurz ellen stratégiai hiba volt, ami pirruszi győzelemmel végződött. Feltehetőleg a koronavírussal kapcsolatos korlátozások elleni fellépése is számos tekintetben túlzó volt. Az ÖVP felmérésekben tapasztalható összeomlásából ezért az FPÖ szinte egyáltalán nem tudott profitálni. A nevető harmadik a baloldal, annak minden árnyalatával. Magyarországon is volt ilyen paradox együttműködés a balosok és a jobbosok bizonyos csoportjai között, de a magyar választók okosabbak voltak…

Milyen szerepet játszanak a tartományfőnökök az osztrák országos politikában?

Túlbecsültet. Természetesen feltűnő jelenségek, hiszen ilyesfajta föderalizmus nincs Magyarországon vagy Angliában. Alkotmányos tekintetben viszont a tartományok mozgástere nem is olyan nagy, bár a tartományfőnökök oszthatnak pozíciókat és pénzeket, és pártjaik egyfajta regionális „főnökeiként“ működnek. Ausztriában mindig egyfajta deux ex machinaként kezelik őket:

Különösen szívesen emlegetik ilyenkor az alsó-ausztriaiakat – ők az a csoport, akik „megcsinálták“, majd ejtették Kurzot. Az SPÖ esetében általában Ludwig bécsi polgármesterről van szó, akinek hatalma nagyobb, mint pártelnökéé, Rendi-Wagneré, legalábbis mindaddig, amíg utóbbi ellenzékben van.

Eközben a „tartományi hercegek“ pozíciója messze nem olyan erős már, mint néhány évtizede volt. Alig van már valakinek abszolút többsége a tartományában, vagy olyan nimbusza, mint a háború utáni időszakban szolgáló legendás elődeik. Aki megkérdezi őket, magára vessen. Maguktól a tartományfőnökök szinte soha nem kezdeményeztek semmit. Szívesen ingatják a fejüket megfontoltan, de maguk nem vállalnak rizikót. Isteni igazságosságként lehet értelmezni majd, hogy Kurz bukása a közelgő tartományi választásokon nagyon a körmükre ég majd. A tartományfőnökök mindig olyan kancellárt akarnak, aki egyrészről gyenge, és meghajol a kívánságaik előtt, másrészt viszont erősnek hat, hogy elbűvölje a választót. Ez a számítás most rendesen mellément.

Milyennek látja a magyar-osztrák, illetve magyar-visegrádi kapcsolatokat? Milyen perspektíva látszik e kapcsolatok számára az omladozó türkiz-zöld koalíció fennmaradó két évében, illetve egy balos vagy nagykoalíció esetén?

Attól tartok, Ausztria a fekete-kék koalíció kimúlásával elbúcsúzott attól az elképzeléstől, hogy majd híd lesz a visegrádi országok felé. Még a legjobb időkben, 2017 és 2019 között is „megbízhatatlan kantonista“ volt ebben a tekintetben Ausztria. Bilaterálisan a Magyarországhoz fűződő kapcsolatok szerintem így is nagyon jók lesznek, mert egyszerűen nagyon sok a közös érdek. De

az egyik nagyobb meggyőződéssel, a másik kisebbel. Baloldali kormány esetén ez magától értetődik, nagykoalícióban az ÖVP emiatt nem fog konfliktust vállalni. Csak privátim fogják bevallani a politikusaik, hogy mindez természetesen őrültség. Sorsszerű a CDU/CSU példaképi szerepe. Franz Josef Strauß és Stoiber alatt ők voltak a józanság horgonya, most pedig egy mocsár. Olaszország másik nagy szomszédként sajnos nem rendelkezik e tekintetben hasonló befolyással.

Mindannyiunknak kínos, akik Ausztria német kultúrnemzethez való tartozását hangsúlyoztuk, de sajnos igaz:

Vannak természetesen balos kormányok mindenhol máshol is, de mindenhol van jelentős ellenerejük. Olaszországban és az amerikai félidős választásokon a jobboldal minden valószínűség szerint győzni fog. Spanyolországban hasonló a helyzet, és Franciaországban is támogatta egymást a parlamenti választáson minden jobbos csoport a gaullistáktól Le Penig. Csak Németországban nem fogják fel az AfD-t potenciális koalíciós partnerként, inkább rendszerszinten kiszorítják és aláaknázzák, Türingiában például a balosok, a kommunisták javára. A CDU pedig mindezt az első vonalban képviseli – ekkora politikai vakság egy helyen már igencsak feltűnő.

Hogy ne kerüljük meg a porcelánboltban garázdálkodó elefántot sem: milyen viszonyban áll ma a semleges Ausztria Oroszországgal az agresszió magától értetődő elítélésén túl? Milyen irányba fejlődhet tovább az osztrák Oroszország-politika?

Ha őszinték vagyunk, akár semleges, akár nem, ez az egész egyszerűen nem Ausztrián fog múlni. A semlegesség sok esetben jó ürügy, önértéke azonban nincsen. E tekintetben igazat kell adnunk Nehammernek, aki hangsúlyozta: 1955-ben a semlegesség nem az osztrákok szabad választása volt, hanem a szovjetek kivonulásáért fizetett ár. Ezt akkoriban joggal látta így épp az FPÖ – akkor is, ha ma már nem hallják olyan szívesen. Ukrajna támogatása sajnos – mint szinte az összes olyan téma, amelyet a nyilvánosságban vitatnak meg – viharos vizekre tévedt. Ha közintézmények nyitvatartását szeretném megnézni, nem szeretnék előtte találkozni alkalmazottainak politikai véleményével. Az embernek óhatatlanul eszébe jut a mondás: a kevesebb több lett volna.

Emellett azonban természetesen – a korrekt politikai frázisok mellett – bőven elég oka van egy magamfajta tradicionalistának arra, hogy Ukrajnának szorítson. Végül is Ausztria-Magyarország volt az, amely 1918-ban kiemelte a keresztvízből Ukrajnát – és később is általában jobbak voltak a kapcsolatok vele, mint az oroszokkal. Az orosz imperializmussal mindkét népünknek negatív tapasztalatai vannak. A vasfüggöny leomlását pedig Reagannek és a NATO-nak köszönhetjük, nem lebecsülve a magyarok szerepét. Az USA azáltal, hogy a 2020-as választás győztesei a bajkeverőket jutalmazták, egyértelműen krízishelyzetben van, de ott jobban látszik a fény az alagút végén, mint például Németországban.

De az egész vitában az a felismerés a legfontosabb, hogy

Ehhez az osztrák államférfiaknak a múltban meglehetősen jó érzékük volt. Igazi őrültség, hogy pont a szabad világkereskedelem pártolói küzdenek blokádokért és bojkottokért, amelyek úgy ártanak nekünk, hogy Ukrajnának nem segítenek. Azt sem gondolom, hogy ezekbe bármely osztrák kormány belemenne, ha veszélyben lenne saját népének energiaellátása is. Csak nem mondják majd ki olyan őszintén, mint Orbán.

Az EU sajnos szereti a válságokat, mert első blikkre ezáltal bizonyíthatja szükségességét és javíthatja pozícióit, akkor is, ha a tagállamainak káruk származik belőle. Elég megnézni az euróárfolyam mozgását… A jegybankelnökök körében bizonyára jelentős kételyek vannak ilyen rövidlátó intézkedésekkel szemben. Egy EU-s képviselő Bécsben nemrég húszéves energiabojkottról beszélt, amely alatt rengeteg szélerőművet lehetne építeni. Az egyértelmű alternatíváról, az atomerőműről természetesen nincs szó, hiszen ezzel felbosszantanánk a bájos zöldeket.

--

Nyitókép: Sebastian Kurz volt osztrák kancellár

Fotó: MTI