Globális rendőrállam épül – beszélgetés Renaud Beauchard-ral

A nemzetközi pénzügyi szervezetek évtizedek óta a gazdasági globalizáció egyik legfőbb motorjai. Bár politikájukban a fejlődés elősegítését és a szegénység felszámolását hirdetik, tevékenységük számos esetben mégis éppen a közérdekkel ellentétes. Milyen személyes tapasztalatai vannak ezen a téren?

Nos, ha szabad így fogalmaznom, akkor én a „cet gyomrában” jártam, ugyanakkor mindig sikerült megőriznem azt a távolságot, amely a józan ítéletalkotáshoz szükséges. A nemzetközi pénzügyi intézmények és különféle fejlesztési ügynökségek a fejlődésen keresztül támogatják a szegénység csökkentését, ami önmagában is nagyon problematikus elképzelés. Jómagam inkább Gilbert Rist, The History of Development: From Western Origins to Global Faith című könyvében adott meghatározását tartom szem előtt. Rist a „fejlődést” az egymással olykor konfliktusban álló gyakorlatok összességeként határozza meg, amelyek – a társadalom reprodukciója érdekében – a természeti környezet és a társadalmi viszonyok általános átalakítását és lerombolását feltételezi. Célja az árutermelés és szolgáltatásnyújtás növelése a bővülő kereslethez igazodva. Ha ezt a meghatározást vesszük alapul, ami egyébként a nemzetközi szervezeteknél szerzett tapasztalatommal összhangban áll, akkor nem csoda, hogy

A nemzetközi pénzügyi intézmények elsődleges szándéka, hogy a fejlődő világ országai és a globális, névtelen világpiac között függő viszony alakuljon ki. Ennek érdekében törekednek a külföldi tőkének valamennyi piachoz korlátlan hozzáférést biztosítani.

Valóban, a gazdasági globalizáció további hajtóerejét a külföldi beruházások nemzetközi jogi védelme jelenti. Erről szól a L'assujettissement des nations, Controverses autour du règlement des différends entre Etats et investisseurs című könyve. Ebben a nemzetközi beruházásvédelmi szerződéseket, illetve azok vitarendezését kritikus szemszögből vizsgálta. Melyek a legfontosabb következtetései?

A következtetésem nagyon egyszerű. Eredetileg a beruházásvédelmi vitarendezési rendszert arra tervezték, hogy a befektetéseket a kisajátításokkal, általában a volt gyarmatokon zajló olyan erőszakos kisajátítási hullámokkal szemben védelmezze, mint például az indonéz államosítások vagy a külföldi javak elkobzása Zaïre-ban Mobutu rezsim idején. Ugyanakkor a beruházásvédelmi szemlélet az 1990-es években nagy átalakuláson ment keresztül. Elsőként az AAPL kontra Sri Lanka ügyben látott napvilágot az a felfogás, amely szerint a beruházásvédelem új célja a beruházói jogok egyfajta paradicsomi állapotának a megteremtése. Ez már nem a beruházó tulajdonának védelméről, hanem tőkeáramlás korlátlan lehetőségének megteremtéséről szól, amely elengedhetetlen a pénzügyiesített világgazdaságban. Ennek érdekében beruházásvédelmi szerződéses hálót alakítottak ki. Ezek a szerződések széles fellépési lehetőséget biztosítanak a beruházóknak, amelyet a választottbírók úgy értelmeznek, mint ami egyfajta jogot biztosít beruházásaik megtérüléséhez. A védelmet valamennyi olyan állami intézkedéssel szemben kiterjesztették, amely csökkenti beruházó haszonkulcsát ide értve például a minimálbérre vonatkozó jogi szabályokat, környezetvédelmi vagy társadalompolitikai szabályozásokat. Jól példázza ezt a felfogást, hogy a beruházásvédelmi ügyekre szakosodott ügyvédek között nemrégiben arról zajlottak egyeztetések, hogyan lehetne választottbíróságok elé citálni az államokat a koronavírus járvány terjedésének lassítása érdekében meghozott intézkedéseik miatt.

Mit ért a világgazdaság „pénzügyesítésén”?

Giovanni Arrighi a „The Long Twentieth Century” című könyvében arra mutat rá, hogy az 1970-es évektől kezdődően a világgazdasági ugyanazt az utat járja be, mint amelyet korábbi ciklusokban láthattunk. A termelésen alapuló látványos tőkefelhalmozást követően az Egyesült Államok jövedelmezőségi válságot élt át, a legnagyobb vásárlói fő riválisai lettek. Ugyanakkor ahelyett, hogy felvette volna a harcot a termelékenységének csökkenése ellen, a pénzügyekbe húzódott vissza, vagyis a világ többi része által termelt kereskedelem és tőketöbbletet forgatta vissza. Ez az időszak egy példa nélküli pénzügyi bővüléssel járt együtt, ami végül a 2008 és ’09-es pénzügyi válságba torkollt.

Mégis, hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy a pénzügyi gazdaság nem egyszerűen a pénzügyek, a biztosítás vagy az ingatlanszektor dominanciáját jelenti...

Valóban; mindemellett jelenti a gazdaság valamennyi intézményének, így például az autógyáraknak és egyetemeknek a pénzügyi szolgáltatásokba való átalakítását is. Ez egy mély szemléletváltozást jelent, amelyben a lakosságot gyakorlatilag adósságspirálba taszítják. Ennek megértéséhez elég, ha megnézzük, hogy az amerikai egyetemeken 1424,23 százalékos infláció volt 1977 és 2021 között…

A „washingtoni konszenzus” szerepe pedig az volt, hogy ezt a felfogást kiterjessze a világban?

Nos, egészen pontosan a „washingtoni konszenzus” annak a nagy „alkunak” a végrehajtása, amelyet az Egyesült Államok az 1970-es évek végén kötött a világ többi részével. Az elképzelés az volt, hogy a világban keletkezett tőketöbblet minden egyes dollárja újra hasznosulhasson az Egyesült Államok gazdaságában. Ez magyarázza azt, miért változott meg az amerikai hatalmi eszköztár, mikor az általa vezetett világgazdaság egy pénzügyi bűvölés korszakába lépett. Az amerikai és a nemzetközi pénzügyi intézmények tevékenységét ebben az időszakban egyre több zsaroló módszer jellemezte, amely alapjaiban szabta át az Egyesült Államok és a világ többi részének viszonyát. Ennek a folyamatnak az eredményeként a hatalmi játszmákban már nem az Egyesült Nemzetek Szervezete, hanem a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank vált meghatározóvá, amelyeknek a feladata az volt, hogy fenntartsák a pénzügyi terjeszkedés korszakát, és a világméretű tőkeáramlás elől a lehető legtöbb akadályt elhárítsák.

Hogyan reformálná meg a nemzetközi pénzügyi intézményeket?

Semmit sem akarunk kevésbé, mint a Világbank hatásköreinek további bővítését.

Szerintem ennek pontosan az ellenkezőjére van most szükségünk. Szűkítenünk kell a nemzetközi pénzügyi szervezetek hatásköreit, és pontosan meg kell, hogy határozzuk a funkciójukat. Konkrét célkitűzéseket kell feladatkörükbe utalnunk, mint például a világgazdaságban olyan fenntarthatatlan egyensúlytalanságok kialakulásának megakadályozását, amelyek veszélyeztetik a békét. Ugyanez igaz a transznacionális vállalatokra, amelyek a globális gazdaság „Frankenstein teremtményei”.

Mi a határvonal Ön szerint a nemzetközi pénzügyi intézmények fejlődésének történetében?

Az 1970-es évek. A gazdasági globalizáció kezdeti időszakában, vagyis az 1970-es éveket megelőzően, a nemzetközi pénzügyi intézmények egészen konkrét felhatalmazással rendelkeztek. Például a Világbank egy infrastrukturális bank volt, amelyet alapvetően Nyugat-Európa ipari kapacitásának újjáépítése érdekében hoztak létre. Az 1970-es években indult pénzügyi terjeszkedés időszakában ugyanakkor ezek az intézmények az Egyesült Államok és a multinacionális vállalatok hálózata között létrejött szövetség érvényesítőjévé váltak.

Sokan azt várják a hatáskör-bővítéstől, hogy az méltányosabb működéshez vezet...

Attól nem lesznek méltányosabbak, ha további hatásköröket adunk ezeknek az intézményeknek és ezzel tovább növeljük a multinacionális vállalatok szerepét, mint ahogyan azt az úgynevezett “stakeholder capitalism” felfogás javasolja. Ahogy Vivek Ramaswamy a közelmúltban megjelent Woke Inc., Inside Corporate America’s Social Justice Scam című könyvében megfogalmazta, ez a legbiztosabb recept egy felturbózott kapitalizmushoz, amely az emberi lét minden szféráját megtámadja. Másként fogalmazva, nem ez az út vezet egy erényes kapitalizmushoz.

Érdekes kapcsolatra mutatott rá a „woke” ideológia és a globális gazdaság között. Ki tudná ezt bővebben fejteni?

Úgy vélem, hogy az úgynevezett „woke” felfogásba torkolló politikai korrektség jelentős szerepet játszik abban, hogy az Egyesült Államok hegemóniája birodalmi attitűddé változott. Visszatérve Arrighi-hoz, ő három olyan korszakot azonosított, amelyeket a világgazdaság valamennyi eddigi központja bejárt. Először is jövedelmezőségi válságot szenvednek el, amelynek során a világgazdaság egy új központot talál magának. Az Egyesült Államok esetében ez a 1960-as és 70-es években következett be. Átélnek aztán egy úgynevezett „belle époque”-ot, mint az Egyesült Királyság esetében az Edward-korszak. Az Egyesült Államok esetében ez a pénzügyekre szakosodás időszaka volt, amit Arrighi monetáris ellenforradalomnak nevez. Ez az időszak az 1980-as évektől egészen a 2007-08-as ingatlanpiaci válságig és pénzügyi recesszióig tartott.

Sokak szerint az Egyesült Államok ekkor lépett be az amerikai század utolsó, válságkorszakába... 

Magam is így látom. Ennek során megy ugyanis végbe a világgazdaság keleti irányba történő áttelepülése. Ugyanakkor, a korábbi átmenetekhez hasonlóan, a hegemónból birodalommá fejlődött Egyesült Államok megpróbál majd ellenállni, amellyel növeli a világban jelenlévő feszültséget. Ennek egyik jele az amerikai külpolitika egyre inkább „morálizáló” hangvétele. Az amerikai diplomácia morális önigazolása a kampuszokból eredő, és a kormányzati és szupranacionális intézményekre is kisugárzó „woke” filozófiát tükrözi a világszínpadon. Ezt vallja magáénak az a menedzseri osztály, amely irányítja a globális gazdaságot. Ennek következtében ez a filozófia a világ nagy részében már jelen van. Leegyszerűsítve úgy is lehet fogalmazni, hogy

amely érzékeli, hogy kényszerítő és megfélemlítő módszerek nélkül többé már nem tudja megőrizni státuszát és támogatottságát. Innen ered a cenzúra iránti elkötelezettsége is.

Felmerül a kérdés: miért?

Minthogy a fejlett nyugati világot kívülről a félelmetes ellenlábas Kína felemelkedése, belülről pedig a munkanélküliség növekedése, az általános életszínvonal csökkenése és egy szellemi válság sújtja, így az elit moralizáló érvekre támaszkodva kíván tovább kormányozni. Különösen igaz ez a diplomáciai elitre, amelynek kapcsán Christopher Lasch történész már a 19. század végétől felismerte egy olyan „élcsapat” kialakulását, akik a régiós eliteket legyűrő, internacionalista William McKinley, Teddy Roosevelt and Henry Cabot Lodge köré szerveződtek. Az ő tervük volt az Egyesült Államok birodalmi státuszba emelése, amely az amerikai társadalom felső rétegeiben is alaposan megváltoztatta az erőviszonyokat. Ekkortól kezdve az amerikai elit érdeklődővé vált a világ ügyei iránt, és a kozmopolita ízvilág elsajátításán fáradozott. Tulajdonképpen innen ered a jelenleg teret nyerő „áldozati politika”. Nem meglepő, hogy mikor az Egyesült Államok birodalommá nőtt, akkor a globális elit és a vidék közötti szakadék visszafordíthatatlanul elmélyült. A vezető réteg morális érvek alapján védte státuszát. Ezt Matthew Crawford egy nemrégiben megjelent írásában rendkívül találóan fogalmazta meg: „ha egy nemzet alapvetően rasszista, szexista és homofób, akkor semmivel sem tartozom neki. Sőt, a lelkiismeret azt követeli meg, hogy utasítsam el.”

Elmondása alapján mintha némi kontraszt húzódna a saját magukat egyfajta erkölcsi magaslatra helyező amerikai diplomaták és a szókimondó kínaiak között...

Pontosan. Az amerikai diplomaták a nemzetközi szervezetek funkcionáriusaival karöltve olyan homályos zsargonokat használnak, mint „nemzetközi szabályokon alapuló rend”, ami nem más, mint a globális gazdaság és a világpolitika egyoldalú szabályainak amerikai jelmondata. Sajátos „woke gazdaságot” hirdetnek, amely valójában nem az emberi jogi szempontokat akarja a globalizációban érvényre juttatni, hanem ezen keresztül a legjelentősebb érdekek akarnak morális döntőbírói szerepbe helyezkedni. Egészen

Ezt hogy érti pontosan?

A technológiai fejlődés és a globalizáció hatására olyan új kockázatok jelentek meg a világban, így például környezetszennyezés vagy járványok, amelyekkel szemben a politikai döntéshozók teljesen védtelenek. Ezért inkább azt az utat választják, hogy

Ennek a stratégiának nagyon fontos része, hogy a kihívásokat absztrakt, elvont fogalmakkal jelölik meg. Ennek megfelelően nem szennyezésről beszélnek, amit helyi szinten lehetne orvosolni. Vagy nem a talaj megújulásáról beszélnek, amely a helyi gazdálkodás megváltoztatását vonná maga után. Ehelyett klímaváltozást emlegetnek, amely azonban nem okozója, hanem következménye olyan jelenségeknek, mint a szennyezés vagy a talajkimerülés. Ugyanakkor

Ezt pedig az a mantra kíséri, hogy csak az uniformizált megoldás és csak a globális intézmények bevonása mentheti meg a bolygót. Másként fogalmazva csak a „bolygó megmentése”, a „strukturális rasszizmus” vagy a „világjárvány” felszámolása lehet megoldás, amelyre meghatározott társadalmi célok szolgálatába állított globális rendőrállam kiépítése kínál utat.

Kép: Wikipedia.