amely érzékeli, hogy kényszerítő és megfélemlítő módszerek nélkül többé már nem tudja megőrizni státuszát és támogatottságát. Innen ered a cenzúra iránti elkötelezettsége is.
Felmerül a kérdés: miért?
Minthogy a fejlett nyugati világot kívülről a félelmetes ellenlábas Kína felemelkedése, belülről pedig a munkanélküliség növekedése, az általános életszínvonal csökkenése és egy szellemi válság sújtja, így az elit moralizáló érvekre támaszkodva kíván tovább kormányozni. Különösen igaz ez a diplomáciai elitre, amelynek kapcsán Christopher Lasch történész már a 19. század végétől felismerte egy olyan „élcsapat” kialakulását, akik a régiós eliteket legyűrő, internacionalista William McKinley, Teddy Roosevelt and Henry Cabot Lodge köré szerveződtek. Az ő tervük volt az Egyesült Államok birodalmi státuszba emelése, amely az amerikai társadalom felső rétegeiben is alaposan megváltoztatta az erőviszonyokat. Ekkortól kezdve az amerikai elit érdeklődővé vált a világ ügyei iránt, és a kozmopolita ízvilág elsajátításán fáradozott. Tulajdonképpen innen ered a jelenleg teret nyerő „áldozati politika”. Nem meglepő, hogy mikor az Egyesült Államok birodalommá nőtt, akkor a globális elit és a vidék közötti szakadék visszafordíthatatlanul elmélyült. A vezető réteg morális érvek alapján védte státuszát. Ezt Matthew Crawford egy nemrégiben megjelent írásában rendkívül találóan fogalmazta meg: „ha egy nemzet alapvetően rasszista, szexista és homofób, akkor semmivel sem tartozom neki. Sőt, a lelkiismeret azt követeli meg, hogy utasítsam el.”
Elmondása alapján mintha némi kontraszt húzódna a saját magukat egyfajta erkölcsi magaslatra helyező amerikai diplomaták és a szókimondó kínaiak között...
Pontosan. Az amerikai diplomaták a nemzetközi szervezetek funkcionáriusaival karöltve olyan homályos zsargonokat használnak, mint „nemzetközi szabályokon alapuló rend”, ami nem más, mint a globális gazdaság és a világpolitika egyoldalú szabályainak amerikai jelmondata. Sajátos „woke gazdaságot” hirdetnek, amely valójában nem az emberi jogi szempontokat akarja a globalizációban érvényre juttatni, hanem ezen keresztül a legjelentősebb érdekek akarnak morális döntőbírói szerepbe helyezkedni. Egészen
paradox módon olyan alkotmányos garanciák esnek az új morális rend áldozatául, amelyeket mindeddig természetesnek vettünk.
Ezt hogy érti pontosan?
A technológiai fejlődés és a globalizáció hatására olyan új kockázatok jelentek meg a világban, így például környezetszennyezés vagy járványok, amelyekkel szemben a politikai döntéshozók teljesen védtelenek. Ezért inkább azt az utat választják, hogy
morális fölénybe helyezkednek, és autoriter módon kezelik a jelenkor veszélyeit.
Ennek a stratégiának nagyon fontos része, hogy a kihívásokat absztrakt, elvont fogalmakkal jelölik meg. Ennek megfelelően nem szennyezésről beszélnek, amit helyi szinten lehetne orvosolni. Vagy nem a talaj megújulásáról beszélnek, amely a helyi gazdálkodás megváltoztatását vonná maga után. Ehelyett klímaváltozást emlegetnek, amely azonban nem okozója, hanem következménye olyan jelenségeknek, mint a szennyezés vagy a talajkimerülés. Ugyanakkor
azzal, hogy absztrakt fogalommal címkézik a kihívásokat, a megoldásuk szupranacionális szintre emelkedik.
Ezt pedig az a mantra kíséri, hogy csak az uniformizált megoldás és csak a globális intézmények bevonása mentheti meg a bolygót. Másként fogalmazva csak a „bolygó megmentése”, a „strukturális rasszizmus” vagy a „világjárvány” felszámolása lehet megoldás, amelyre meghatározott társadalmi célok szolgálatába állított globális rendőrállam kiépítése kínál utat.
Kép: Wikipedia.