„Úgy tűnik, a nyugati társadalmak polgárai vagy nem képesek vagy nem hajlandók erkölcsi különbségtelt tenni, és felismerni, hogy a világ még mindig veszélyes hely, ahol a szabadság megóvásához szükség van elrettentésre. A Szovjetunió bukása nem vetett véget a történelemnek, és a globalizáció sem tette irrelevánssá a földrajzot” – fogalmazott Aaron Rhodes, akivel Sándor Lénárd beszélgetett az orosz-ukrán háború hátteréről.
Oroszország Ukrajna megtámadásával hosszú évtizedek után ismét háborút hozott Európába. Ha ezt a háborút tágabb perspektívából nézzük, az első kérdésem az, hogy az európai és különösen a nyugat-európai nemzetek figyelmen kívül hagyták-e a politika valóságát, a nagyhatalmi érdekeket, és a Szovjetunió felbomlása után kicsit önámító módon saját magukat vezették félre a békével kapcsolatban?
Igen, úgy hiszem, hogy ez nagyjából helytálló megfogalmazás. Bármennyire is komolytalannak hangzik „A történelem vége és az utolsó ember” címet viselő könyv, sokan egyetértettek Francis Fukuyama azon megérzésével, hogy a liberális demokrácia erényeit övezően a világon végre egyetértés kovácsolódik. A nyugat-európaiak nagyon hittek a „szabályokon alapuló” nemzetközi rendben, miközben az amerikai vezetők és elemzők önteltségbe süppedtek és nem vettek tudomást arról a növekvő fenyegetésről, amelyet a rosszindulatú hatalmak a szabadság, a demokrácia és az önrendelkezés eszméjére, valamint magára Amerikára is jelentenek. Általánosabban fogalmazva, a nyugati társadalmak elveszítették tájékozódási képességüket. Úgy tűnik, hogy
Európa jelenleg még a saját védelmét sem igazán képes biztosítani. Hogyan látja az összefüggést e gyengeség, valamint az erkölcsi önbizalom és az önbecsülés növekvő hiánya között Nyugaton?
Európa amerikai katonai védelme az Egyesült Államoktól való függéshez vezetett, ami egyben ellenérzést is kelt. Az amerikai hozzáállás gyakran érzéketlen; úgy tűnik, hogy miközben a kormány gyakorta arra inti az európaiakat, hogy saját maguk gondoskodjanak védelmükről, abban is érdekelt, hogy dominanciája megmaradjon.
Ugyanakkor mélyebb okokra vezethető vissza az, amit erkölcsi önbizalom és önbecsülés hiányaként tarthatunk számunk. A Németország által a második világháborúban okozott pusztítások nyomán egyfajta passzívitás alakult ki, viszolygás mindentől, aminek köze lehet a nemzeti érzésekhez. Ez együtt járt a szocializmust övező szimpátiával, amely erkölcsi győztesként emelkedett ki a háborúból. A szocialisták pedig azon munkálkodtak, hogy a konzervativizmust a fasizmussal, a honvédelmet pedig a militarizmussal azonosítsák.
A jólét mind erkölcsi, mind pedig fizikai értelemben meggyengítette az embereket. A dagadó jóléti állam egyre biztonságosabbá tette az életet, ugyanakkor csökkentette a szabadságot és a lehetőségeket. Emellett többé már nem a vallási hagyományok jelentik az erkölcsi normák zsinórmércéjét.
Mindebből következően az orosz invázió lehetőséget is kínál az európaiak és az amerikaiak számára, hogy megújítsák elkötelezettségüket közös politikai elveik és egymás biztonsága iránt. A társadalmak érzéketlenek a szabadság jelentőségével, valamint azzal a veszéllyel kapcsolatban, amelyet Oroszország és Kína jelent. Gazdasági értelemben függővé váltunk ezektől az országoktól, miközben szemet hunytunk afelett, hogy gyengül a katonai elrettentés.
Közép-Európa országai és különösen Magyarország a földrajzi elhelyezkedésükből adódóan némileg eltérő történelmi tapasztalatokkal rendelkeznek a háborúkkal kapcsolatban. Míg más országoknak sikerült birodalmakat építeniük, vagy a háborúik révén szuperhatalommá váltak, addig a Kárpát-medence fejlődését az elmúlt évszázadok során a különféle háborúk hátráltatták. Véleménye szerint hogyan kellene a Nyugatnak figyelembe vennie a térség történelmi tapasztalatokon alapuló érdekeit?
A Szovjetunió bukása nem vetett véget a történelemnek, és a globalizáció sem tette irrelevánssá a földrajzot. A „nagyhatalmak” Közép-Európa országait az elmúlt évszázadok során többször legyőzték és megszállták; ezt most újra láthatjuk. A térség polgárainak minden okuk megvan félni és gyanakvónak lenni a nagyobb országokkal szemben, miközben a nemzetközi projektekkel kapcsolatban is bizalmatlanok. A nyugat-európai vezetők gyakran lekezelően bánnak velük, és emellett sokan úgy érzik, hogy az Egyesült Államok nem tartotta be ígéreteit. Különösen a mostani események fényében
amely ugyanakkor teljesen figyelmen kívül hagyja a kis országokban élők politikai akaratát és a politikai szabadsághoz való jogukat. Emellett az is teljesen világos, hogy a liberális internacionalizmus, az emberi jogi szerződések, normák és intézmények nem képesek kellő védelmet nyújtani ezeknek a jogoknak. Véleményem szerint a közép-európai országoknak katonai védelemre és tiszteletre van szükségük. Vannak különbségek a magyar és a vele szomszédos, valamint a nyugat-európai politikai kultúrák között. A tisztelet azonban két irányú utca, csak kölcsönön lehet.
Bizonyos értelemben ez a háború figyelmeztető jel Európa számára. Melyek a legfontosabb tanulságok, amelyeket le kell vonni Európa jövője szempontjából az energiafüggőség megszüntetése vagy a stratégiai autonómia megteremtése tekintetében?
Az előbb elmondottakon túlmenően, arra szeretnék emlékeztetni, hogy mikor a kommunista Kínát felvették a Kereskedelmi Világszervezetbe, a vele folytatott kereskedelemtől egyfelől gazdasági gyarapodást, másfelől pedig a nyugati demokrácia és szabadság iránt megbecsülést remélték. A helsinki záróokmány nyugati támogatása azon alapult, hogy a kereskedelmi kapcsolatok enyhítik a feszültségeket és integrációt ösztönöznek. Ez a „Change Through Trade”, vagyis a kereskedelmen keresztül változtatást széleskörben elfogadott nyugati politika volt. Ma már inkább megmosolyogtató.
Miért?
A „globalizmus” azt feltételezi, hogy a kommunikáció és a gazdasági integráció elejét veszi a konfliktusok kialakulásának. Ugyanakkor amellett, hogy nem képes megakadályozni az agressziót, még meg is nehezíti az arra adható válaszokat. A multilateralizmus akadályt gördít, vagy egyenesen ellehetetleníti a konszenzus meglelését, megbénítja a szükséges cselekvést és elkeni a felelősséget. A gazdasági egymásrautaltság ellentmondásossá teszi az elrettentést: nehéz ugyanis az orosz fenyegetésre választ adni az energiakereskedelem miatt. Ehhez hasonlóan
Ugyanakkor a nyugati polgárok is hasznot húznak ebből a kereskedelemből. Azt gondolom, hogy ezen ellentmondásos tényezők alapján nem lehet azonnali és egyértelmű következtetéseket levonni. Egyértelműnek tűnik azonban az, hogy az agresszív, antidemokratikus és militarista államokkal szemben a lehetőség szerint gazdasági függetlenség kialakítására kell törekednie a szabad társadalmaknak. Eközben pedig egyesíteniük kell erőiket, hogy a fenyegetésekkel szemben megvédhessék magukat.
Kép: Adolphe Yvon: Caesar átkel a Rubiconon. 1875. Forrás: Wikiart.
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Csak bízni lehet abban, hogy Európa megáll a felkészülés szintjén, és nem jut el Oroszországhoz hasonlóan a háborúig.
Egy lelkes riportalany véleményén keresztül mutatott be a CNN egy érdekes narratívát.
Az Euractiv Magyarországra pusztán technikai akadályként tekint.
Ábrahám Róbert bemutatta új dokumentumfilmjét, Monaco Hadtest címmel. Az eseményen a Mandiner is jelen volt.
A Financial Times szerint Putyin kozmetikázott jelentéseket kap a frontról. Ezért nem akar még véget vetni a háborúnak.
Zsiday Viktor egyenesen kijelentette, hogy a magyar miniszterelnök világpolitikai tényezővé vált az elmúlt években.
Egyre hangosabban üvöltenek, egyre elvakultabban hiszik el az egyre hajmeresztőbb idiotizmusokat és hergeléseket, amit a szektavezér produkál nekik.
