De Gaulle politikai megítélésén múlhat Franciaország sorsa II.

Cikksorozatunk első része azzal foglalkozott, hogy a Francia Köztársaság alkotmánya vajon milyen mértékben teszi lehetővé a nemzeti döntési hatáskörök átruházását az uniós intézményekre, és vajon határt szab-e egy ponton túl a föderalisztikus törekvések megvalósításának. Most arra keressük a választ, hogy a jelenleg jobb- és baloldalon működő, kisebb vagy nagyobb támogatottsággal rendelkező politikai pártok hogyan viszonyulnak a nemzeti függetlenség kérdéséhez. Vajon értéknek tartják-e Franciaország szuverenitását, vagy inkább a szuverenitás teljes feladását és egy európai "szuperállam" létrehozását tartják kívánatosnak a következő évtizedben?

Az előző cikkben láthattuk, hogy az Emmanuel Macron köztársasági elnök körül tömörülő liberális erők és politikusok egyértelműen a föderális alapon működő, nemzeti kompetenciákat elvonó és központi hatásköröket kiépítő Európa felépítésének a hívei. Nézzük azonban, hogy mi a helyzet a politikai paletta másik oldalán.

A francia politikai színtér mélyebb elemzésinek tanulmányozásból arra lehet következtetni, hogy a szuverenista-föderalista ellentét mind a politikai baloldalt, mind a politikai jobboldalt alapvetően megosztja.

A francia baloldal javarészt az európai keretek híve, de...

Kezdjük a baloldali pártok elemzésével. A francia zöldek, azaz az "Europe Ecologie Les Verts" (Európai Környezetvédők Zöld Pártja) oly mértékben föderalista elkötelezettségűek, hogy még a nevükben is fontosnak tartották egyértelműen kifejezésre juttatni azt, hogy

Az évszázados történelmi gyökerekkel rendelkező francia Szocialista Párt esetében azonban a föderalista elkötelezettség – jóllehet François Mitterrand elnök nyolcvanas években végrehajtott európai fordulata óta többséggel rendelkezik, és domináns áramlatként működik – jelenleg még nem tett szert kizárólagosságra. A párt hangadói, korábbi vezetői, volt miniszterei és parlamenti képviselői között

(ilyen személyiség többek között Jean-Pierre Chevènement volt honvédelmi, oktatási és belügyminiszter, továbbá Arnaud Montebourg volt gazdasági miniszter). 

A határozott szuverenista elkötelezettséget fejezi ki többek között Arnaud Montebourg alábbi, 2021 októberében a Marianne folyóiratban megjelent politikai nyilatkozata:

"Franciaországnak, amely nem osztja Lengyelország politikai irányvonalát, mindezek ellenére a saját törvényeinek ugyanolyan alapon történő elsőbbségét kellene kinyilvánítania, mint ahogy ezt Lengyelország tette".

Mindemellett megállapíthatjuk azt, hogy a baloldalon a szuverenista elkötelezettségű politikai áramlatok elenyészően csekély politikai erővel rendelkeznek: a francia baloldal politikai szempontból egyértelműen föderalisztikus elkötelezettségű.

A jobboldalon a helyzet szintén nem egyszerű...

A gaullista gyökerű, de a gaullista hagyománytól már eltávolodott ’Les Républicains’ pártot (Nicolas Sarkozy pártját) és a Marine Le Pen által vezetett Nemzeti Tömörülést (‘Rassemblement National’) ugyanis éppen a föderalista-szuverenista ellentét választja el a legélesebben egymástól.

A hetvenes évek végén született, kifejezetten a gaullista-szuverenista hagyományra építő és ezt a hagyományt töretlenül folytatni kívánó, Jacques Chirac 1976-ban leköszönt miniszterelnök által vezetett

amelynek a lényege a gaullista hagyomány megtagadása, az európai integráció felgyorsításának a felkarolása, az euró bevezetése és a szuverenista platform, illetve politikusok háttérbe szorítása és legteljesebb mértékű marginalizálása volt.

Elsősorban erre a Jacques Chirac volt köztársasági elnök által levezényelt fordulatra vezethető vissza az a tény, hogy a saját (gaullista) gyökereit és identitását megtagadó párt az elmúlt két évtizedben elveszítette szavazói jelentős részét, és a 2019-es európai parlamenti választáson már a 10%-os arányt sem érte el.

Mindez jól mutatja azt, hogy a választópolgárok – Franciaországban ugyanúgy, mint a többi európai országban - elsősorban politikai irány, program és identitás, hitelesség alapján szavaznak bizalmat egy politikai erőnek, és csak másodsorban a politikusok személyisége alapján. 

Ha egy párt megtagadja önazonosságát, feladja politikai hitvallásának a legfőbb pilléreit, kaméleonként viselkedik, és a politikai nézetek szintjén látványosan csatlakozik korábbi ellenfeleihez, akkor a választók egy jelentős része a következő választáson más pártot fog keresni magának, és az adott párt támogatottsága olyan látványosan elolvad, mint a hó a verőfényben

– sajnos ez történt Nicolas Sarkozy pártjával is.

Ami a ma már (liberális szellemiséggel átitatott) jobbközéphez sorolandó Les Républicains és a Marine Le Pen által vezetett Nemzeti Tömörülés jelenlegi viszonyát illeti, minden jel arra utal, hogy a jobboldali választók elsöprő többsége – bármelyik párthoz tartozzon is a saját személyes preferenciái alapján – a tartós dominanciára egyre látványosabban berendezkedő balliberális tábor politikai törekvései megakadályozásának egyetlen lehetséges kulcsát a jobbközép Les Républicains párt és a szuverenista Nemzeti Tömörülés összefogásában, és legalább választási együttműködés szintjén megvalósítandó hosszabb távú szövetségében látja.

Ezt a realitást a francia politikában mindenki látja és érzékeli – egyedül a Les Républicains párt jelenlegi vezetése nem akarja belátni, sőt kifejezetten iszonyodik tőle. Hogy pontosan miért iszonyodik? Ennek oka sokrétű, az egyik döntő jelentőségű tényező azonban kétségkívül

amelyet immár évtizedek óta kb. 95 százalékos liberális túlsúly, a szuverenista felfogás diabolizálása és neofasisztának bélyegzése, s a gaullista hagyományt felvállaló politikusok minden áron történő lejáratása jellemez. 

– gyökere egészen az 1958-as alkotmányos fordulatig nyúlik vissza, amelynek kapcsán a teljes francia baloldal puccskísérletről, fasiszta zendülésről, katonai hatalomátvétel veszélyéről beszélt, és egyértelmű párhuzamot vont de Gaulle tábornok, illetve Mussolini és Franco személyisége között.

A baloldal által megfogalmazott vád tartalmát egyértelműen mutatja a Francia Kommunista Párt egy 1958-ban szerte az országban kiragasztott plakátja, s az abban megfogalmazott egyszerű üzenet:

"De Gaulle .... maga a fasizmus!"

A francia baloldal képviselőit és a balliberális újságírókat – akiket a tények általában kevéssé befolyásolnak – cseppet sem zavarta az a történelmi tény, hogy éppen de Gaulle tábornoknak, és az általa vezetett ideiglenes kormánynak volt köszönhető az, hogy Franciaország a második világháborút lezáró béketárgyalásoknál a győztes hatalmak oldalán foglalhatott helyett; a francia lakosság pedig a háború alatt és azután is mindig tudatában volt annak, hogy de Gaulle a legádázabb ellenfele Hitlernek és Mussolininak, s épp de Gaulle tábornok történelmi személyisége a legfőbb jelképe a francia nemzeti szuverenitásnak. 
 
Sztálin politikai felfogása azonban, amelynek lényege abban foglalható össze, hogy minden, a kommunista párttól jobbra elhelyezkedő politikai erőt (beleértve a szociáldemokratákat is) vagy fasistának, vagy a fasiszták csatlósának kell tekinteni, úgy tűnik, még a diktátor halála után fél évszázaddal is hatást gyakorol a baloldali értelmiség – s főképp az újságírók – gondolkodására. 

Van alternatíva

Ez a legfőbb akadálya jelenleg annak, hogy a Les Républicains jobbközép párt visszatérjen gaullista gyökereihez, s újra hitvallást tegyen a francia szuverenitás mellett, felvállalva egy – nyilván elkerülhetetlen – éles konfrontációt a francia média  képviselőivel. A párton belül ugyanakkor továbbra is egyértelműen gaullista alapon áll egy kisebb platform, amelyet elsősorban Laurent Wauquiez volt pártelnök neve és politikai irányvonala fémjelez.

íróról van szó, akinek a népszerűsége a jobboldali választók körében az elmúlt hónapok során oly magasra emelkedett, hogy a közvéleménykutatások tanúsága szerint akár Emmanuel Macron legfőbb kihívója is lehet az áprilisi elnökválasztás második fordulójában.

A kifejezetten gaullista és szuverenista alapokra és politikai hagyományra építő Zemmournak – aki immár három évtizede következetesen képviseli a nemzeti függetlenség eszméjét, a haza és a család konzervatív értékeinek védelmét és briliáns érvekkel védelmezi De Gaulle politikai és gazdasági irányvonalát, beleértve az Európai Unióhoz fűződő viszonyt is – a következő hónapokban történelmi esélye kínálkozik arra, hogy szoros szövetségbe tömörítse maga körül mind a szuverenista jobboldal, mind a jobbközép Les Républicains párt szavazóit.

Eric Zemmour

(ez a migránsok befogadásának teljes leállítását jelentené!) és hajlandó akár az uniós intézményekkel való közvetlen és éles konfrontációt is felvállalni e sorsdöntő kérdésben.

Rendkívül izgalmas kérdés az, hogy a jobboldali választók az áprilisi elnökválasztás első fordulójában hogyan döntenek majd, s vajon szavazataikkal Eric Zemmour, Marine Le Pen vagy inkább a jobbközép Les Républicains párt jelöltje, Valérie Pécresse számára biztosítják azt a lehetőséget, hogy az újraválasztásáért küzdő és a jelenlegi felmérések alapján várhatóan az első forduló élén végző Macron elnök kihívója lehessen a sorsdöntő második fordulóban.

Kép: Leemage via AFP

Tóth István Benedek

A szerző Franciaország-szakértő