„Még száz évig állni fog” – hatvan éve kezdtek a berlini fal építésébe

Walter Ulbrichtra jóval kevesebben emlékeznek, mint utódjára, Erich Honeckerre. Van azonban egy Ulbricht-mondat, ami talán örökre kitörölhetetlen marad a németek – és Európa – emlékezetéből. „Niemand hat die Absicht, eine Mauer zu errichten”,

Ezt 1961. június 15-én, egy sajtótájékoztatón mondta a keletnémet állampárt, az SED akkori első embere. Alig két hónappal később, augusztus 13-án azonban betonkeverők és építőmunkások zaja ébresztette a berlinieket: hatvan éve, hogy a Német Demokratikus Köztársaság vezetése egyoldalúan megkezdte a Kelet- és Nyugat-Berlin közötti határ lezárását. A berlini fal a hidegháború és német megosztottság legkézzelfoghatóbb jelképévé vált.

Walter Ulbricht – vagy ahogy a köznyelv emlegette a falépítés után: Malter Walter – és társai szívük szerint nem vártak volna 1961-ig a falépítéssel. Berlin, az egykori főváros, teljes egészében a szovjet megszállási övezetben feküdt, de az ország egészéhez hasonlóan felosztották a megszálló hatalmak között. Csakhogy a nyugati – amerikai, brit, francia – hatalmak és a szovjetek között egyre szaporodni kezdtek a nézeteltérések Németország jövőjét illetően, a szovjetek pedig fokozatosan kiszorultak a közös döntéshozatalból. A nyugati övezetekben – egyoldalúan – végrehajtott márkareform nyomán

egyedül a légi szállítási útvonalakat hagyták szabadon. A blokád végére a nyugati és a keleti márka is megszilárdult mint fizetőeszköz, a nyugati és a szovjet megszállási övezetek között pedig egyre erősebb és látványosabb lett a divergencia. Így amikor 1949 októberében néhány nap különbséggel megalakult előbb a nyugati zónákból álló Németországi Szövetségi Köztársaság, keleten pedig a Német Demokratikus Köztársaság, ezek a különbségek Európa térképén is láthatóvá váltak.

A nyugati és a keleti életszínvonal és rendszerek közötti különbségek legszembetűnőbben a kettéosztott Berlinben ütköztek ki. A megosztottság ellenére Berlinben sokáig aránylag könnyen át lehetett járni kelet és nyugat között, amit persze ki is használtak azok, akik nem a kommunista Kelet-Németországban képzelték el a jövőjüket. A kelet-berliniek egyre elégedetlenebbek voltak az ulbrichti rezsimmel, ami 1953 júliusában is jól megmutatkozott: július 16-án a fővárosból indult ki az a felkelés, ami a megszilárdulóban lévő keletnémet rezsim életének első komolyabb válsága volt. A megmozdulásokat – hasonlóan az 1956-os magyar forradalomhoz – a szovjet hadsereg erőszakkal leverte. A felkelés vérbe fojtása mindenesetre újabb kivándorlási- és menekülthullámot indított útjára az NDK-ból nyugat felé.

ami komoly aggodalmaknak adott okot az SED-n belül, hiszen éppen a jól képzett munkaerő volt az, amelyik fejvesztve menekült a kommunista rezsim elől. Walter Ulbricht ezért már 1953-ban, még a felkelés előtt is felvetette Moszkvában a határ lezárásának szükségességét, de többször is elutasításra talált: a szovjetek nem szerették volna felvállalni az ezzel járó konfliktust.

Az NSZK-ba irányuló menekülthullám Nyikita Hruscsov hatalomra kerülését követően is állandó konfliktuspotenciált jelentett a szovjet–keletnémet kapcsolatokban. A kremli körökben nem túlságosan népszerű, sztálinista stílusú Ulbricht a szovjetek szerint nem vette elég komolyan a kivándorlás kérdését. A keletnémet pártvezér ezzel párhuzamosan Hruscsovot tette felelőssé a jelenségért. Az azonban mindenki számára egyértelmű volt, hogy

„Világnézetünknek és marxista-leninista elméletünknek az NDK-ban bizonyítania kell. […] Nyugat-Németországgal szemben nem engedhetjük meg magunknak a kudarcot” – üzente az SED-nek Mikoján 1961-ben. A moszkvai értelmezés szerint ugyanakkor a határ lezárása is komoly arcvesztéssel járt volna, ezért Hruscsov továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a problémát máshogy oldják meg. 1958-ban Hruscsov – sikertelenül – megpróbálta kirakni a nyugatiakat Berlinből azzal fenyegetőzve, hogy ha nem járulnak hozzá a volt főváros „szabad várossá” nyilvánításához, akkor különbékét köt az NDK-val, és teljesen Ulbrichtékra hagyja Nyugat-Berlin kérdését.

Az SED ettől függetlenül is egyre nagyobb önállóságot mutatott a határkérdésben, ami persze nagyon frusztrálta Moszkvát. Hruscsov még mindig hitt abban, hogy John F. Kennedy amerikai elnökkel együttműködve a „szabad várossá” alakítás képében megoldást találhat a berlini kérdésre, Ulbricht egyoldalú intézkedései – amik például megnehezítették a nyugati tisztségviselők beutazását Kelet-Berlinbe, és így tovább – viszont rontották a tárgyalási pozícióját. A keletnémet pártfőtitkár sejtette, hogy Kennedyt nem fogják lázba hozni Hruscsov tervei, így nem is nagyon zavartatta magát. 1961 májusában már azt követelte a szovjetektől, hogy azonnal zárják le a zónahatárokat, aminek persze a városban is gyorsan híre ment – egyre többen menekültek át Nyugat-Berlinbe.

Nyikita Hruscsov 1961 júliusában végül beleegyezett a határ lezárásába. Az NDK hatóságainál ekkor már javában folytak az előkészületek. „Rózsa hadművelet” – így nevezeték a határ lezárására irányuló akciókat összefoglaló néven. A „Rózsa” pedig gyorsan és sikeresen lezajlott:

A berlini fal 1961-ben persze nem úgy nézett ki, mint amilyennek ma mindenki ismeri. A 155 kilométer hosszú építmény egész Nyugat-Berlint körülölelte, 43 kilométeren keresztül pedig a mostani szövetségi főváros belvárosán keresztül vezetett. Az eredeti fal csak harminc centi vastag volt, így nem is volt túl ellenálló – egy teherautóval például könnyen ki lehetett dönteni. A keletnémet rezsim viszont energiát és pénzt nem sajnálva fáradozott azon, hogy minél áthatolhatatlanabbá tegye az „antifasiszta védőfalnak” keresztelt építményt.

Hamarosan kialakítottak egy határsávot is a fal mentén, a szökési kísérleteket megakadályozandó pedig kiürítették azokat a bérházakat, amik közvetlenül a fal mellett álltak.

amihez egy második, hátsó fal is tartozott. Ez választotta el a határsávot az NDK tulajdonképpeni területétől. A két fal közötti sávot aknásították és automata lőfegyverekkel is felszerelték, a háromszáz őrtoronyból pedig határőrök vigyáztak arra, hogy senki se próbáljon meg áthatolni a falon. A kísérletezőket lelőtték.

A Honecker-rezsim az utolsó pillanatig ragaszkodott a berlini falhoz. A mindenfajta enyhülést ellenző Erich Honecker még 1989 elején is azt mondta, hogy a fal még száz évig is állni fog, hacsak nem változnak meg azok a körülmények, amik a felhúzásához vezettek. Pedig ekkor már nagyon más szelek fújtak, mint 1961-ben.

Csak egy valami nem változott meg: az NDK gazdasági helyzete gyakorlatilag fenntarthatatlan volt – ekkor már az NSZK-s bankok voltak a kommunista Kelet-Németország egyik legfontosabb hitelezői –, az ország lakóinak jelentős része pedig nyugatra vágyott. Noha a nagyrészt Franz Josef Strauß akkori bajor miniszterelnöknek köszönhető nyugatnémet hitelfolyósítások feltételeként már az NDK is megengedőbben állt a be- és kiutazásokhoz,

amiben az ország megmaradásának utolsó zálogát látták.

A berlini fal leomlásáig legalább száznegyven ember halálát okozta. Darabkái ma jól menő szuvenírek Berlinben, megmaradt szakaszai ma graffitisek és turisták búcsújáró helyei. Az egykori Kelet-Németországban ugyan van Ostalgie, de a falra csak kevesen emlékeznek pátosszal. A betonmonstrum eltűnt Berlinből, az aknákat felszedték, de Németország megosztottságának a mai napig sincsen vége.

A nyitóképen: a Brandenburgi kapu a fal szögesdrótján át nézve. Fotó: AFP