Több mint szájkarate? – Washington Peking és Moszkva ellen

Kohán Mátyás írása a Mandiner hetilapban

Két hónappal beiktatása után, március 25-én állt először a sajtó nyilvánossága elé Joe Biden amerikai elnök, és Kínáról szóló, a diplomáciában szokatlanul karakán nyilatkozataival mindjárt meg is adta az alaphangot az elkövetkező hónapok amerikai külpolitikájához. Úgy fogalmazott: „Az az általános célja, hogy a világ vezető országa legyen, a leggazdagabb ország a világon, a leghatalmasabb ország a világon. Alattam ez nem történhet meg.” Az USA külpolitikai kommunikációjában oly fontos szerepet betöltő emberi jogokról Biden tárgyalásukon azt mondta Hszinek, hogy „amíg ön és az ön országa továbbra is ilyen gátlástalanul semmibe veszi az emberi jogokat, addig rendíthetetlenül a világ tudomására fogjuk ezt hozni”. Az új elnök kitért arra is, hogy „ez a demokráciák és az autokráciák 21. századi hasznosságáról szóló csata”, és az Egyesült Államok dolga bebizonyítani, hogy a demokrácia működik, mivel Hszi Csin-ping kínai és Vlagyimir Putyin orosz elnöknek „nincs egyetlen – kis d-vel – demokratikus csont sem a testében”. Ezt a gondolatot hangoztatta szenátusi meghallgatásán Biden külügyminisztere, Antony Blinken is.

Blinken szintén megtette a magáét a kínai–­amerikai kapcsolatok alakításában: március 18-án az alaszkai Anchorage-ben tartott egyeztetést a Kínai Kommunista Párt Központi Külügyi Bizottságának vezetőjével, Jang Jie-csivel, ahol szintén hallatlanul agresszív pengeváltásokra került sor. Az USA a megbeszélést előkészítendő huszonnégy kínai és hongkongi tisztviselőt vont szankciók alá. A találkozón Blinken kamerák előtt, Jang jelenlétében Peking Hszincsianggal, Hongkonggal és Tajvannal kapcsolatos politikájáról úgy fogalmazott, hogy „e tevékenységek mindegyike veszélyezteti a szabályozott rendet, amely fenntartja a globális stabilitást”, így nem tekinthetők Kína belügyeinek. Jang válaszul a protokollt megtörve a megbeszélt két perc helyett negyedórás expozéban olvasott be Amerikának, felhánytorgatva, hogy „az Egyesült Államoknak nincs jogalapja hatalmi pozícióból beszélni Kínával”, mert „az USA katonai erejét és pénzügyi hegemóniáját arra használja, hogy távbíráskodjon más országok fölött, és elnyomja őket”. Jang emellett felszólította az Egyesült Államokat, hogy „fejezze be saját demokráciája terjesztését a világ többi részén”, mert az országon belül is sokan vannak, akik nem bíznak a demokráciában; és hozzátette, hogy „Kínát nincs mód megfojtani”.

„A Biden-adminisztráció igyekszik erőt mutatni hivatala első időszakában, és Kína esetében ennek belpolitikai jelentősége is van. Indokot mindig lehet találni, de az már a 2016-os választás után is látható volt, hogy a Demokrata Párt sokkal inkább a külső szereplőket, mintsem saját hibás kampányát tartotta felelősnek Donald Trump győzelméért, így részben ezt a frusztrációt vetíti most ki Kínára és Oroszországra” – kommentálja a történteket Ugrósdy Márton, a Külügyi és Külgazdasági Intézet igazgatója. A Pekinggel való hadakozás nem új keletű: Donald Trump is nagyban épített az USA középső részén elterjedt Kína-ellenes frusztráció­ra, amelyet az amerikai üzemek Kelet-Ázsiába települése és az abból következő munkanélküliség fűt. Ezért is bocsátkozott a Trump-kormány egyfajta kereskedelmi háborúba: 2018-ban a Kínából importált termékek nagyjából 66 százalékára vetett ki védővámot, Peking pedig válaszul az USA-ból beszerzett termékeinek 58 százalékát vámolta meg átlagosan 21 százalékkal – utóbbi főleg a jórészt republikánus Közép-­Nyugat farmereit érintette. Az amerikai központi költségvetés 
28 milliárd dollárral segítette ki a gazdákat, majdnem kétszer annyival, mint amennyibe az autógyárak gazdasági világválság alatti, 2009-es kimentése került.

Annak ellenére, hogy a kampány során a demokrata elnökjelölt hevesen kritizálta Donald Trump Kína-politikáját, mind a védővámok, mind a szankciók érvényben maradtak. A két legfontosabb jogszabály ennek kapcsán a Globális Magnyitszkij-törvény, illetve az Amerika ellenségeit szankciókkal sújtó törvény (CAATSA), mind a kettő elsősorban az amerikai pénzügyi rendszerhez való hozzáférést korlátozza, emellett pedig van beutazási tilalom, illetve vagyonzárolás – magyarázza Ugrósdy. A szakértő ambivalens véleménnyel van a korlátozások hasznosságáról. „A szankciók részben a vélt morális fölény villogtatását szolgálják, de bizonyos elemek, például az amerikai bankrendszerhez való hozzáférés már problémát jelenthet főleg a cégeknek, tekintve a dollár elszámoló valuta jellegét. Az Irán elleni szankciók is akkor lettek élesek igazán, amikor a francia olaj- és gázipari óriásnak, a Totalnak választania kellett, hogy Iránnal vagy az USA-val üzletel, és nyilván az utóbbit választotta” – fogalmaz.

Joe Biden szövetségi kereskedelmi megbízottja, az egyébként kínai származású Katherine Tai szenátusi meghallgatásán azt mondta, Kína „egyszerre rivális, kereskedelmi partner és túlhatalmú játékos, akinek együttműködésére szükségünk lesz bizonyos globális kihívások megoldásához”. Az elnök a rivalizálás jegyében hárompontos tervet is hirdetett az ázsiai nagyhatalom legyűrésére: a következőkben többet akar befektetni, mint Kína, meg akarja erősíteni az USA szövetségeit, illetve világszerte szét akarja kürtölni Kína emberjogi kihágásait. Ami a kutatás-fejlesztésbe való befektetést illeti, ott igencsak van mit behozni: az 1960-as években az USA-ban a k+f költések a GDP 2 százaléka körül alakultak, most pedig 0,7 százalék ez az arány – s amíg Donald Trump és Barack Obama a környezetvédelmi előírásokkal meg a bányászattal játszottak klientúrájuk politikai érdekei szerint, Kína mind a csúcstechnológiás iparban, mind a megújuló energiaforrásokban hatalmasakat lépett előre, és a Hongkong–Makaó–Sencsen-­háromszögben kiépült egy keleti Szilícium-völgy. A koronavírus-járvány tovább rontotta az amerikai pozíciókat: a kínai volt a világ vezető gazdaságai közül az egyetlen, amely növekedést tudott felmutatni a bruttó hazai össztermékben, a 2,3 százalékos kínai bővüléssel szemben az USA össz­terméke 3,5 százalékkal csökkent. A Nomura japán pénzügyi holding korábban 2030-ra jósolta azt, hogy Kína GDP-je nominálisan is lehagyja az USA-ét, de a covid-19 hatására ezt az időpontot előre hozta 2028-ra azzal a megjegyzéssel, hogy a jüan erősödésének függvényében akár már 2026-ban is bekövetkezhet a nagy előzés – amely egyébként vásárlóerő-paritáson számolva már 2017-ben megtörtént.

„Az Egyesült Államok egyedül nem fogja tudni megállítani Kínát, a belső erőforrásokon alapuló kínai növekedés tartalékai még jelentősek. A kulcs az lenne, hogy az USA a szövetségeseit és az ingadozókat állítsa a saját oldalára” – véli Ugrósdy. Szerinte erre Délkelet-Ázsiában több, Európában kevesebb esélyük van az amerikaiaknak. „Az EU-nak inkább az az érdeke mind az orosz, mind a kínai relációban, hogy minél tovább halogassa a választ az USA által feltett »vagy velünk, vagy ellenünk« kérdésre, mert mi Európában nem engedhetünk meg magunknak egy ilyen teljes szakítást. Már csak azért sem, mert másnap Európa keleti felén nem lenne mivel fűteni” – fogalmaz a szakértő. A Kínával szembeni keménykedés politikai legitimációja nem kétséges, mert az amerikai választók többsége is ellenséget lát a keleti óriásban – az azonban sokkal kevésbé egyértelmű, hogy a percről percre változó közvélemény előtt népszerű politika-e a jó politika, és érdemes-e demokráciát exportálni abba a Kínába, amely maga egyébként nem exportál kommunizmust.

Oroszország a hidegháborús reflexek miatt szintén rendkívül hálás ellenségkép az amerikai politikában – akkor is, ha a két ország ereje valójában összemérhetetlen. Az elnök március közepén különösen folyékonyan kezdett a ruszofóbia nyelvén beszélni, amikor az ABC-n George Stephanopoulos műsorvezető egy gyenge pillanatában rábírta arra, hogy Vlagyimir Putyint lelketlen gyilkosnak nevezze, és kijelentse, hogy az orosz államfő „meg fog fizetni” tetteiért. (Biden korábban sem rejtette véka alá Putyinnal szembeni antipátiáját, egy 2011-es tárgyaláson még Obama alelnökeként azt mondta neki, hogy „miniszterelnök úr, a szemébe nézek, és azt gondolom, hogy önnek nincs lelke”, mire Putyin állítólag azt válaszolta, „értjük egymást”. 2020-as elnökjelölti kampányában Biden „KGB-s gengszterként” hivatkozott az orosz elnökre.) Vlagyimir Putyin természetesen nem hagyna ki egy hidegháború-ízű szócsatát, így szűkszavúan azt válaszolta új amerikai kollégájának, hogy „legyen egészséges, jó egészséget kívánok neki”. Ezután azt kezdte fejtegetni, hogy az amerikai vádakból leginkább az amerikaiak személyiségére lehet következtetni, végtére is aki mondja másra, az mondja magára – mégiscsak az indiánokkal szembeni népirtással indult az amerikai történelem, majd a feketék elnyomásával folytatódott, és mindmáig csak az amerikaiak használtak a világon atombombát, ráadásul civilek ellen. „Bár azt gondolják, hogy ugyanolyanok vagyunk, mint ők, más emberek vagyunk. Más a genetikai, kulturális, morális kódunk. De tudjuk, hogy védjük meg az érdekeinket. És együtt fogunk működni velük, de csak azokon a területeken, amelyek nekünk érdekesek, és olyan feltételek mellett, amelyeket mi a magunk számára hasznosnak látunk. És ezzel meg kell barátkozniuk” – fogalmazott Putyin.

Az orosz kormány Biden interjúja után visszahívta washingtoni nagykövetét, Anatolij Antonovot, Szergej Lavrov külügyminiszter pedig kínai kollégájával, Vang Jivel közös sajtótájékoztatón jelentette be: „Mindketten úgy gondoljuk, hogy az USA desta­bilizáló szerepet játszik.” Putyin ezután élőben közvetített virtuális találkozóra hívta Bident, amelyet az elutasított – ezután az orosz külügy úgy fogalmazott, az orosz–amerikai kapcsolatok zsákutcába jutottak. Ugrósdy Márton azonban úgy látja, még korai temetni a viszonyt, a 2008-as grúziai és a 2014-es krími háború, illetve az őket megelőző NATO-terjeszkedés idején sokkal rosszabbnak látta az orosz–amerikai viszonyt. „Most még nem tartunk ott, hogy hasonló, emberéleteket követelő eszkaláció legyen, egyelőre csak a szájkarate zajlik” – figyelmeztet a szakértő. Hogy beszállnak-e a csatába egyéb testrészek is, az hamarosan kiderül.

Röviden megjegyzem

Nyitóképen: Régi motorosok: Joe Bident fogadja Vlagyimir Putyin Moszkvában 2011 márciusában. Fotó: Reuters / Alexander Natruskin