Klaus Geiger: „A szolidaritás ma Európában egyet jelent a pénzosztással elnyert rokonszenvvel”

Klaus Geiger, a Die Welt külpolitikai szakértője véleménycikkében a koronavírus-válság kapcsán előirányzott 750 milliárd eurós európai helyreállítási terv (NextGenerationEU) veszélyeire hívja fel a figyelmet.

Teszi ezt Olaf Scholz, a német szociáldemokraták (SPD) kancellár-aspiránsának egyik nyilatkozatára reagálva, miszerint az Európai Unió koronavírus-alapjának elfogadása Európa „hamiltoni pillanata” lehet. 

Noha Scholz fenti nyilatkozatában bizonyára pozitív párhuzamot szándékozott vonni az Amerikai Egyesült Államok sorsának felfelé ívelése és az Európai Unió mostani történelmi hitelfelvétele között.

Csak röviden: Alexander Hamilton, az amerikai szövetségi kormányzat első kincstári államtitkára, még a 18. század végén bocsátott ki rendeletet arról, hogy ettől kezdve a szövetségi kormányzat vállal felelősséget a tagállamok tartozásaiért.

Ma Scholz e mozzanat mentén látja az analógiát beteljesedni az Amerikai Egyesült Államok és az Európai Unió történetének vonatkozásában (sugallva azt, hogy a közös eladósodás a föderalizálódás motorja lehet, amelynek lehetséges végpontját az Európai Egyesült Államok létrejötte jelentheti).

Csakhogy – mutat rá Geiger – Hamilton „eladósodási uniója” annak idején majdnem összeroppantotta az Amerikai Egyesült Államokat. Éppen ezért,

– állítja a szerző.

A koronavírus-válság csakugyan szükségállapotot hozott a kontinensre, amelynek következtében, különösen a járvány első hullámának alkalmával, több jelentős nemzetgazdaság stabilitása is veszélybe került (lásd például Franciaország, Spanyolország és Olaszország esetét). Az események pedig, Angela Merkel német kancellárral az élen, vitathatatlanul az adósságunió irányába terelték Európa döntéshozóit – most pedig úgy tűnik, hogy Brüsszel készen áll arra, hogy uniós szintű kötelezettségvállaláshoz asszisztáljon.

Ugyanakkor – emeli ki Geiger – a szándékokat és a járvány második hullámának tendenciáit is figyelembe véve, most úgy tűnik, hogy a közös adósságvállalás majdhogynem teljes mértékben adósságfékek nélkül történne. Még aggasztóbb, hogy döntési pozíciókban lévő prominens politikusok – így az olasz származású David Sassoli, az Európai Parlament elnöke – láthatóan olyan további reformokban gondolkodnak, amelyek tovább bonyolítják a közös pénzügyi kötelezettségvállalás mikéntjét.

Számos bajba jutott tagállam ugyanis már a már említett szociáldemokrata kancelláraspiránsra, Olaf Scholzra tekint, akitől Geiger szerint ma nemigen várható prudens hozzállás e körben.

Geiger a mai politikai felállást a következőképpen értékeli: az a narratíva az uralkodó, miszerint északi, déli és keleti nacionalisták fenyegetik az Európai Unió egységét, s csakis a szolidaritás mentheti meg Európát. Amit azonban sokan elhallgatnak, hogy a szolidaritás ma Európában egyet jelent pénzosztással elnyert rokonszenvvel, mindez pedig a populista tendenciákat erősíti csupán a kontinensen.

Ma ugyanis Geiger szerint két tagállam (Magyarország és Lengyelország) a politikai vétón keresztül közvetlenül, két tagállam (Franciaország és Olaszország) pedig a tagállami parlamentek euroszkeptikus retorikájának felerősítésén keresztül közvetetten „vesztegeti” az Európai Uniót. Az északi tagállamok pedig szintén a korlátok nélküli hitelfelvételt opponálják, szintén erősítve az Unió-ellenes tendenciákat ezeken a helyeken.

A fentiekből következően – vonja le a következtetést Geiger – bárki, aki hisz az Európai Unió víziójában, annak nem szabad támogatnia a közös adósságvállalást. Továbbá, bármiféle kötelezettségvállalás csakis átlátható feltételrendszer útján eszközölhető, a zabolátlanság ugyanis még kilátástalanabb pénzügyi helyzetbe sodorhatja a tagállamokat. Szerinte ugyanis az európai szolidaritás azt jelenti, hogy mindenki a saját kötelezettségeiért felel.

Dobozi Gergely