Börtönből kormányra, kormányról börtönbe – mi folyik Kirgizisztánban?

Nyitókép: tüntetők hatolnak be a kormányzati főhadiszállásra Biskekben a választási eredmény ellen tiltakozva október 5-én (REUTERS/Vladimir Pirogov/File Photo)

Ha tavasz vagy ősz, akkor szavazás, ha szavazás, akkor ég Kirgizisztán – 2005, 2010, 2017 és 2019 után a kis közép-ázsiai ország népe ismét bebizonyította, hogy a legkevésbé sem fáradt bele a zajos véleménynyilvánításba, és nem elégedett politikusai teljesítményével. A fővárosban, Biskekben a hét vége óta csak korlátozott mértékben működik a tömegközlekedés, zárva tart az üzletek zöme, és

Október 4-én választotta meg Kirgizisztán parlamentjét, a Zsogorku Kenest, avagy Legfelsőbb Tanácsot. A 120 mandátumot tisztán listás szavazással osztották ki, az eddigi hatpárti helyett négypárti parlament alakult – és csak egyetlen olyan párt került be ismét a törvényhozásba, ami már addig is bírt mandátumokkal, mégpedig a fantáziadús Kirgizisztán névre hallgató középpárt, amely harmadikként, 8,9 százalékos eredményt felmutatva 16 mandátumot szerzett. Rajtuk kívül csak új pártok jutottak be: a választásokat a balközépre sorolható Egység (Birimdik) nyerte 24,9 százalékkal és 46 mandátummal, a Hazám Kirgizisztán (Mekenim Kirgizsztan) nevű jobbközép-liberális alakulat 23,3 százalékos eredménnyel és 45 mandátummal, valamint az Egyesült Kirgizisztán (Butun Kirgizsztan) nevű nacionalista párt 7,3 százalékkal, 13 mandátummal.

A bökkenő mindössze annyi, hogy a három legnépszerűbb párt mind közel áll Szooronbaj Dzseenbekov elnökhöz: a Birimdik listáján indult az elnök testvére, a Mekenimet a vámhatóság általa kinevezett vezetője jegyzi, a Kirgizisztán pedig már az előző elnök, Almazbek Atambajev alatt is az elnökpárti koalíció része volt a parlamentben, vezetőjét, Kanatbek Iszajevet Atambajev nevezte ki a leggazdagabb, Biskek körüli régió, a Csuji terület kormányzójának.

Akik a Butun Kirgizsztan kivételével teljesen hiányoznak a tegnaphoz egy hétre megválasztott parlamentből, azok az elnökkel szemben valódi ellenzékiséget képviselő tizenhárom párt – és bár

annyira azért nem népszerű a vezér, hogy az őt támogató pártoknak kilenctizede legyen a parlamentben.

A választást tehát jó eséllyel elcsalhatták – erre utal az is, hogy a központi választási bizottság a legkülönbözőbb szabálytalanságok miatt tervez eljárásokat indítani: bejelentések érkeztek arról, hogy 10-20 ezer forintnak megfelelő szomért vásárolt szavazatokat a három legnagyobb párt, és a 2,8 milliós választóbázissal rendelkező országban, ahol 1,9 millióan mentek el szavazni, 500 ezer átjelentkezés volt – az eredetileg Oroszországban dolgozó kirgizeknek kitalált „kettes számú űrlap” segítségével tízezerszám szavaztak a nagyvárosokban vidékiek.

Szooronbaj Dzseenbekov már a harmadik kirgiz elnök, aki nem hiszi el, hogy Kirgizisztánban nem lehet megcsinálni azt, amit a posztszovjet térség nagy részében meg lehet – azaz elcsalt választásokon legitimációt nyerve hatalmon maradni.

2005-ben, illetve 2010-ben, amikor kezdeti demokratikus ígéreteik kezdtek nyílt színi lopásba fordulni. Mindketten ugyanabba a hibába estek: komoly gazdasági teljesítmény, az életszínvonal nagymértékű emelése nélkül próbáltak puha diktatúrát építeni, majd csodálkoztak, hogy a nép nem úgy bánik velük, mint a belaruszok huszonhat éven át Aljakszandr Lukasenkával, a kazahok Nurszultan Nazarbajevvel vagy az oroszok Vlagyimir Putyinnal – és a végén mind el is repültek Moszkvába önkéntes száműzetésbe, teli zsebbel, gyűlöletes emléket hagyva maguk után. Akajev ma a Lomonoszovon tanít matematikát, Bakijevet pedig Lukasenka fogadta pártfogásába.

Kirgizisztánnak szerencséje a szerencsétlenségben, hogy egymással rivalizáló, a vérségi, gazdasági, etnikai és ideológiai szempontokat ötvöző érdekszövetségei valamilyen adminisztratív módszerrel mindig egymás kezére csapnak, ha a valaki a közösbe nyúl – a köztársasági intézményrendszert nem a demokratikus meggyőződés tartja fenn, hanem ez a rivalizálás.

Kirgiz táj

Ez a helyzet azonban megszüli a maga labirintusait az ország vezető politikusai számára: akár többet lopott az ember a sokéves átlagnál, akár nem, jó lélekkel nem hagyhatja ott a posztját, mert semmi sem garantálja, hogy a következő vezető nem az ő bemocskolásával és eljárás alá vonásával akar majd népszerűséget szerezni. Erre élő példa a hivatalban lévő Zseenbekov elnök: az előző elnök, Almazbek Atambajev kifejezetten őt, a lojális miniszterelnököt jelölte ki utódjául, mert abban bízott, hogy régi barátja nem bántja majd – de nem telt bele két év, és Dzseenbekov olyannyira mentora ellen fordult, hogy tavaly Koj-Tasban, Atambajev rezidenciáján próbáltak a kirgiz hatóságok rajtaütni a volt elnökön. Ő ráküldte a karhatalomra saját testőrségét, a dulakodás egy ember halálát okozta, Atambajevet pedig valamivel később bebörtönözték korrupciós vádak miatt.

Ebben a helyzetben minden kirgiz csúcsvezető előtt ugyanaz a reménytelen feladat áll:

Ezért van az, hogy a kirgiz elnökök rendre felkínálják diktátori szolgálataikat a kirgiz nemzetnek egy-egy elcsalt voksolás formájában – a nép azonban eddig minden szerény képességű diktátorjelöltre nemet mondott, mégpedig akkorát, hogy a fal adta a másikat, tüntetve, rongálva, lázongva. A kirgiz demokráciát, a hatalmi egyensúlyt tehát nem a nép demokratikus meggyőződése tartja fenn, hanem az, hogy eddig egyik szóba jöhető államférfit sem voltak hajlandók a kirgizek kellő számban elfogadni vezetőül – így a vezércasting tovább folyik, most az eddig börtönben ülő ellenoldalnak lesz lehetősége bizonyítani.

Az elmúlt hetek eseményei gyakorlatilag egy vezető bukásának klasszikus lépései, Zseenbekov végjátéka. A választás utáni napon – október 5-én, hétfőn – választási csalást kiáltó tüntetők lepték el Biskeket, akik több kormányzati intézményt is elfoglaltak, és kiszabadítottak a börtönből több politikust, köztük Almazbek Atambajev volt elnököt és Szadir Zsaparovot, a Hazafias Párt (Mekencsil) vezetőjét. Mindketten bő tízéves börtönbüntetésüket töltötték, Atambajev korrupcióért, Zsaparov egy 2013-as incidensért – a politikus egy aranybánya államosítása után tüntetéseket szervezett, melynek során túszul ejtettek egy kormányzót. Október 6-án, kedden a választási bizottság szabálytalanságokra hivatkozva (no meg a népharagnak engedve) érvénytelennek nyilvánította a szavazás eredményét. Ugyanazon a napon benyújtotta lemondását Kubatbek Boronov miniszterelnök és Dasztan Dzsumbekov, a Kenes elnöke. Őket később három területi kormányzó távozása követte.

ez azonban részben be nem jutott, részben rég feloszlott, személyi vitáktól terhelt pártokból áll. Így fordulhatott elő, hogy az országban a politikai tempót jelenleg a tizenhárom ellenzéki pártból álló, Atambajev-közeli Nemzeti Koordinációs Tanács diktálja, amely mindenféle alkotmányos felhatalmazás nélkül „nevez ki” embereket különböző tisztségekre. Így Omurbek Szuvanalijev személyében új, önjelölt vezetője van az ország biztonsági tanácsának, és a koordinációs tanács javasolta azt is, hogy a miniszterelnök a börtönből frissen kiszabadult Zsaparov legyen. A Zsaparov-párti tüntetők egész héten blokád alatt tartották az ország parlamentje előtti teret buszokkal és autókkal; a politikust vasárnap este a 120-ból 51 képviselő jelenlétében egyhangúlag megválasztotta miniszterelnöknek a régi parlament, viszont nem volt meg a határozatképességhez szükséges létszám.

Dzseenbekov elnök mindeközben jelezte, hogy hajlandó lemondani, „miután kinevezésre került a legitim végrehajtó hatalom és visszatértünk a jogszerűség útjára”, az oroszok pedig megerősítették katonai jelenlétüket a Biskekhez közeli légibázisukon, mert a két ország között fennálló katonai szövetségi szerződés értelmében Oroszország nem hagyhatja, hogy Kirgizisztán teljes anarchiába süllyedjen. Jelenleg tehát az országnak van egy népszerűtlen elnöke, aki – miután a választási eredmény nem találkozott a választók ízlésével – kész lemondani, valamint nem tudni, hol tartózkodik, mert Biskekből biztonsága érdekében valószínűleg már elmenekült; őt a parlament elnöke hivatott helyettesíteni, de ő szintén lemondott; ha pedig ő sem elérhető, akkor a miniszterelnökön a sor, de ő is lemondott a teljes kormánnyal együtt, Zsaparov megválasztása tehát alkotmányellenes. Az ilyen helyzetet definiálja a politikatudomány hatalmi vákuumként – pár nap múlva már feltehetőleg nem fog sokakat érdekelni az, hogy hányan voltak jelen az ország miniszterelnökének megválasztásán, és az törvényes volt-e. Ha Zseenbekov nem menti meg magát egészen bravúrosan, a pálya valószínűleg Zsaparové – akkor is, ha az Európai Unió jelenleg csak Zseenbekovot ismeri el legitim kirgiz vezetőnek.

Zsaparov – akinek, mivel frissen szabadult a börtönből, saját bevallása szerint sincs programja – már kihirdette a maga alapvetéseit:

az ország Oroszországhoz fűződő viszonya nem változik, Zseenbekov ellen nem fognak „felülről” büntetőeljárást indítani, ha önként távozik, a magát diadalmasan visszatérő ellenzéki hősként láttatni kívánó Atambajev exelnök pedig, aki a héten egy megrongált autót ábrázoló képpel adta hírül, hogy rászálltak a hatóságok, Zseenbekov szerint saját testőreivel rongáltatta meg fekete Mercedesét, hogy mártírnak tűnjön.

Ezek az alapvetések – Zseenbekov leváltása a rivális, Atambajev felmagasztalása nélkül – bizakodásra okot adó jelek, de aggasztó, hogy egy emberrablás alkotmányellenesen megválasztott, jogilag továbbra is börtöntölteléknek minősülő szervezőjének szájából hangoztak el. Ha azonban az igencsak megosztó Zsaparov beváltja ígéreteit és érvényt is szerez nekik, az a független Kirgizisztán harmincéves történetének első büntetőjogi következmények nélküli kormányváltása lehet. Ennek érdemes drukkolni – no meg a kirgiz biztonsági erőknek, akik több-kevesebb sikerrel igyekeznek a tüntetőkkel betartatni a katonai parancsnokság alatt álló Biskekben kihirdetett, este 9 és hajnali 5 közötti kijárási tilalmat, valamint az alkoholkereskedelem tilalmát 18 óra után. Az új választások november 6-án várhatók – és ahogy Catherine Putz, a The Diplomat külpolitikai szaklap szerkesztője fogalmaz, Zseenbekov sorsa egész addig nem világos: „Bármelyik nap ébredhetünk arra, hogy egy repülőn ül Moszkva felé”.