A Floyd halála miatti vandalizmusnak épp a legelesettebbek látják a kárát

George Floyd kivégzése Egyesült Államok-szerte kirobbanó tüntetéshullámhoz vezetett. A rendőri erőszak ellen tiltakozók egységesen követelték a közhatalmi intézmények – így különösen a rendvédelmi szervek – leépítését, ami több helyen meg is valósult.

Adam Minter véleménycikkében arról ír, hogy Minneapolisban például a tüntetéseket követően áldatlan állapotok köszöntöttek be, s a település ma inkább hasonlít egy háború sújtotta területre, mint egy civilizált nagyvárosra. 

Minter elemzésekre hivatkozva állítja, hogy ennek oka a vagyon elleni bűnözés és a rablások száma az ötéves átlaghoz képest szemmel láthatóan megnövekedett (előbbi tekintetében 11, utóbbiéban pedig 25 százalékkal), s az emberölések száma is 1998 óta a legmagasabb Minneapolisban (Minter 59 esetről számol be).

Ahogy arra Minter rámutat, George Floyd kivégzése kettős üzenettel bír: egyrészt vitathatatlanul felszínre hozta az egyébként Amerika-szerte jelenlévő társadalmi és faji egyenlőtlenségeket, másrészt azonban rávilágított arra is, hogy a választott progresszív vezetők képtelenek arra, hogy megvédjék állampolgáraikat (Minnesotát a Demokrata Párthoz kötődő vezetők irányítják).

Ezt Minter azzal magyarázza, hogy

A minneapolisi rendőrség tevékenységét még az utóbbi időben végrehajtott reformok ellenére is rendszeresen kísérték a fajgyűlölethez köthető botrányok, s habár az írott jog egyre inkább az elesettek védelmét szolgálta, a tények szintjén maradt a rasszizmus és az ahhoz szorosan kötődő rendőri brutalitás.

Minter szerint azonban Minneapolis Floyd esetét követően helytelen válaszokat adott a jogos felvetésekre – a 12 helyhatósági képviselő közül

kilencen álltak ki amellett, hogy leépítsék a minneapolisi rendőrséget, miközben nem rendelkeztek forgatókönyvvel egy potenciálisan rendőrmentes társadalomról sem.

A leépítés pedig annak rendje és módja szerint meg is kezdődött: ahogy arról Minter is beszámol, 2020 első negyedévében a 830 fős rendőrségből 100-an hagyták el az állományt – azon az átlagosnak mondható 42 főn túlmenően, akik egyébként is hiányoznának a kötelékből egyéb okok miatt. A sort pedig Minter beszámolója szerint követik azok, akik egyéb költségvetési megfontolásból távoznak a minneapolisi rendőrség soraiból.

Ennek pedig Minter szerint a legsérülékenyebbek látják a kárát: ahogy arra rámutat,

azok a lakosok, akik eddig a rendőrség beszüntetését követelték, most az állomány felbővítését kérik a város vezetésétől. 

Ez az igény Minter szerint leginkább a bevándorlókból álló közösségek és épp a fekete lakosság oldalán merül fel, akik mindamellett, hogy a koronavírus miatt egyre rosszabb kilátásokkal vezetik vállalkozásaikat a környéken, már a növekvő erőszakkal is számolniuk kell.

Egy marokkói emigránst meginterjúvolva Minter arról számol be, hogy az illető bevételei a koronavírus miatt 70 százalékkal estek vissza, s a Floyd-tüntetések kapcsán ez a bevételkiesés csak rosszabbodott. 

Az Egyesült Államokban élő bevándorlók – legalábbis a minneapolisi lakosok – tehát kettős nyomás alá kerültek.

Egyrészt számolniuk kell a rendőrség működését övező anomáliákkal, másrészt pedig az általános társadalmi kiszolgáltatottsággal, amelyet az előbbi tényezők csak súlyosbítanak.

Minter szerint kiszolgáltatott csoportok kilátástalannak látszó helyzetére ma két lehetséges megoldás mutatkozik: egyrészt, minden marad a régiben. Ez természetesen a közhatalmi intézmények tekintélyének további leépülését jelenti, amelyre egyedüli orvosságot a szervezett önbíráskodás jelenthet.

A másik lehetőség, hogy a közeli St. Paul mintájára a rendőrség konstruktív reformon megy keresztül, ahol a meglévő struktúrák a közösség irányából jövő kezdeményezésekkel erősödtek meg, így garantálva a közrend és az igazságosság kényes egyensúlyát. 

Dobozi Gergely

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.