Miért nem töltünk több időt a természetben?

Ha valaki a Bükk-fennsíkon sétál, gyönyörű táj tárul a szeme elé. A terület egy hosszúkás formájú úgynevezett „földrajzi kistáj” a hegység központi részén. Miskolcról csak egy fél óra, Lillafüredről talán ha tíz perc felérni autóval. A bőséges csapadéknak köszönhetően a növényzet tavasztól őszig a zöld megszámlálhatatlan színében pompázik, s a bükkös, néhol fenyves erdőben igéző szépségű tisztások, rétek bukkannak ki itt is, ott is. A fauna egy jottányit sem marad el a flóra mögött. A terület rendkívül gazdag nagyvadban, s a figyelmes (és csendes) kiránduló könnyen összeakad számtalan apró termetű erdőlakóval is. Bátran állítható: a Bükk-fennsík hegyvidékeink egyik legpazarabb része és ennek megfelelően számos turistaút találkozópontja is. Ha valaki tökéletes nyugalomra vágyik, bátran látogasson el ide, mert emberrel alig-alig lehet találkozni. 

Sajnos.

De nemcsak a Bükkben van ez így. Az elmúlt év hétvégéin – amikor csak lehetett –bakancsban jártuk be Magyarország számos kirándulóhelyét s azt tapasztaltuk, hogy a turistautak egyformán kihaltak voltak a Bakonyban, a Börzsönyben, a Cserhátban, és az Aggteleki-karszton is, dacára annak, hogy ezek természeti szépségei páratlan élményt tartogatnak mindannyiunk számára. Elég csak a Cuha-patak völgyére, a kemencei kisvasútra, vagy a jósvafői hucul ménesre gondolni. Mégis, turista jó, ha mutatóba akadt.

Ésszerűen adódik tehát a kérdés: miért nem mozgatja meg a természet az embereket manapság? A természet veszítette volna el a vonzerejét vagy bennünk csúszott valami félre, ami miatt nem keressük fel gyakrabban?

A magyarországi természetjárás régi múltra tekint vissza. Itthon Frölich Dávid, későbbi késmárki rektor, már a XVII. században a Lomnic csúcsait mászta meg, majd 1873-ban megalakult az első magyar természetjáró klub is, a világon egyébként ötödik ilyen egyesülésként. (A klub a kommunista rezsim általi feloszlatását követően később újjáalakult, s ekként ma is működik Magyarországi Kárpát Egyesület néven.) Ars poeticájában az egyesület célként tűzte maga elé, hogy országszerte turistautak és -házak épüljenek, annak érdekében, hogy hazánk természeti kincsei széles körben megismerhetőekké váljanak. Magyarország természeti szépségeinek szervezett keretek közötti felfedezése iránti igény tehát jelen volt a köztudatban már jó százötven évvel ezelőtt. 

A természet gyalogszerrel történő bejárásának pozitív élettani hatásai vitathatatlanok s mindannyiunk előtt ismertek: ez a szervezetet a legkevésbé megterhelő, mégis a legjobban megedző, kitartásra nevelő tevékenység. Emellett

az erdő csendje és egyúttal mégis sajátos hangjai, a legkülönfélébb illatok, s a számtalan szín bárkit lenyűgöz. Jelen van azonban egy természetes lelki vágyakozás is a „kint-lét” (ma kedvelt angol terminológiával: az „outdoor”) iránt. Talán azért, mert az ember a természettel önkéntelenül – ha úgy tetszik tudat alatt – összekapcsolja a nyugalmat és a lelki békét. Nincs senki, akinek egy erdei kirándulás, egy naplementében játszó bérc, vagy egy csillogó hegyi patak kapcsán valamiféle viharos, zaklatott állapot jutna eszébe. Nem meglepő ez, hiszen az ember, akárhogy is, de természeti lény. Onnan jön, s bár a civilizáció behajtotta a városba, megnyugodni, feltöltődni mégis oda vágyik vissza.

S dacára mindezen közkeletű bölcsesség igazságtartalmának, miért találkozunk a sok ezer (!) kilométer hosszú (s döntő többségében jól jelzett és szépen karbantartott) magyarországi túraútvonalakon mégis csak elvétve más kirándulóval?

Manapság, úgy tűnik, a figyelem az élet megannyi területén a természetestől a mesterséges felé fordul.

Mintha nem tudnánk magunkkal saját akaratunkból mit kezdeni, mintha nem lenne elképzelésünk arról, hogy a szabad időnkben mit is kellene csinálni, mintha a „szép új világ” menthetetlenül eredménnyel tudná kipróbálni rajtunk mesterségesen kreált termékeit áruló minden marketing-fogását. Tömegek töltik szabadidejüket a különféle bevásárlóközpontokban, olyan termékekre költve pénzüket, amelyekre nem, vagy aligha van szükségük. Nem csoda ezek után, ha az emberekben konstans hiányérzet alakul ki. „Ha egyszer egy cselekvés rossz megoldásra vitt, akárhányszor ismételjük azt újra és újra, mindig ugyanarra a rossz megoldásra fog vezetni” - tartja a régi bölcsesség. Pusztán azáltal, hogy még többet vásárolunk, nem leszünk boldogabbak, s nem lesz a hiányérzetünk kisebb, hiszen nem a megfelelő megoldást találtuk meg a problémára. Csakhogy nem vagyunk tisztában azzal, mi mást kellene kipróbálni ahelyett, hogy a boldogságot pénzen kíséreljük meg megszerezni.

A boldogtalanság egyik forrása évszázadokon át az volt, hogy az embernek tartania kellett az éhezéstől, vagy attól, hogy ha volt neki, azt mások elveszik.

Ma, amikor a nyugati világ szinte minden médiuma a fogyasztás „kultúráját” hirdeti, az embernek nem az a baja, hogy éhes, hanem éppen ellenkezőleg: az, hogy megcsömörlött.

A liberális életfelfogás „élj a mának” és a „csak egyszer élsz” szemlélete könyörtelenül önti ránk a „fogyassz!” utasítását, mint legfőbb parancsot s egyben egyedül üdvözítő megoldást minden testi-lelki bajunkra.

Ennek hála elfordultunk a vallástól, s pénzzel vagy pénzen, de mindenképp komforttal próbáljuk a lelki nyugalmat megszerezni. Elfordultunk a természettől, s megint csak materialista módon igyekszünk testünk fittségét és frissességét megvásárolni vagy megőrizni. A tapasztalatok azt mutatják: nem fog menni.

Nem fog menni az embernek úgy természetesnek lenni, hogy a természetnek hátat fordít.

Nem fog menni úgy egészségesnek lenni, hogy nem ott keressük az egészséget, ahol az megtalálható, hogy úgy élünk, hogy mindig a könnyebb, a kisebb ellenállás felé megyünk, hogy a fogyasztás kultúráját helyezzük előtérbe az élet kultúrájával. A természet nem hirdeti magát. Nem ígéri, hogy vele fogjuk magunkat jól érezni, hogy csak a benne fogjuk magunkat csinosabbnak, fittebbnek, menőbbnek látni. S ami a legfőbb „baj” vele: a természetet nem lehet házhoz szállíttatni. El kell menni hozzá, hogy találkozzunk vele. Akármennyit is fizetnénk érte, a természet egy tapodtat sem jön közelebb. Arra vár ugyanis, hogy erőfeszítést tegyünk: akarjuk megismerni, akarjuk felfedezni, vegyük fel a túracipőnket és látogassuk meg. Mindez kétségkívül szembemegy a globális trendekkel és így az emberek szabadidejéért folytatott versenyben a természet hátrányból indul. Látni kell azonban, hogy nem a természetnek teszünk jót azzal, ha felkeressük, hanem saját magunknak.

A járvány első hullámának lecsengésével sajátos esélyt kaptunk: itthon maradhatunk.

Nem „kell” távoli vidékre menni, mintegy „szükségképpen”, vélt vagy valós elvárásként. Lehetőségünk van arra, hogy felfedezzük Magyarország csodáit, megismerjük hazánk szépségeit, s idén nyáron néhányat megtegyünk magunk is Rockenbauer Pál másfélmillió lépéséből.

Nem lehet Gárdonyi Gézánál szebben megfogalmazni: „Azt mondjuk: a csodák világa lejárt. Azt mondjuk: nincsen Isten, és puszta véletlenség szülte és kormányozza a világot. Bizony mondom: soha nem látódott még annyi csoda a világon, mint attól az időtől kezdve, amikor az emberi szem a természetre fordul.”

Kíséreljük meg tehát a szemünket a természetre fordítani, s bizonyos, hogy soha nem látott csodákkal fogunk találkozni.

A szerző a Miniszterelnökség miniszteri biztosa.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.