Pénzt vagy életet - avagy mi ér többet, 100 millió forint vagy 100 millió tallér?

„Dániában nagyon régen működik egy támogatási forma, amelynek az alapját a következő mondat adja: Erőfeszítés nélkül nincs nyereség! Az ottani hajléktalanellátásban ahhoz, hogy valaki igénybe tudjon venni egy segítő szolgáltatást, tallérokat kell gyűjtenie, amelyeket aztán beválthat élelmiszerre, fodrászra, fürdésre, tanulásra stb. Az Ökumenikus Segélyszervezet közel öt éve kötelezte el magát, hogy hasonló motivá­ciós rendszert alakítson ki országos intézményhálózatában. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a rendszer az egyén helyzetéhez, erőforrásaihoz és készségeihez mérten bizonyos erőfeszítést, aktivitást vár, annak érdekében, hogy tisztítószert, tüzelőt, ruhát, a gyereknek szemüveget vagy más szükséges dolgokat biztosítson. Már a rendszer kialakításába is aktívan bevonjuk a támogatott szülőket és gyerekeket, hogy közösen határozzuk meg a főbb kereteket. Ez egy családok átmeneti otthonában konkrétan azt jelenti, hogy egy munkaerőpiaci tréningen való részvételért vagy a háztájiban adódó feladatok elvégzéséért meghatározott tallérok kaphatók, amelyek beválthatók az egyén, a család szükségleteire.

Az ENSZ-nek a gyermekek jogairól szóló egyezményének vezérelve, hogy a gyerekeket érintő döntésekben a gyerekek mindenekfeletti érdekeit kell figyelembe venni. ­Átérezzük-e ezen helyzetekben ezt a felelősséget? Valóban ez vezérel bennünket döntéseinkben, érdekérvényesítő tevékenységeinkben, szolgáltatásaink kialakításában? Érvényesül a gyermek mindenekfelett álló érdeke? Valóban megfelelő védelmet és jövőt, a számára legkedvezőbb feltételeket biztosítjuk neki az élethez? Az Ökumenikus Segélyszervezet szakembereiként egyértelműen azt gondoljuk, hogy százmillió forintnyi tallér többet ér, mint százmillió forint készpénz. A tallérok motivációt generálnak, ami aktivitásra késztet és megtanítja az egyént döntést hozni. Hálót ad, amellyel nő az öngondoskodás képessége, a felelősség és az eszközrendszer a család életének jobbá tételéhez.

Ahhoz, hogy ennek a kilencéves gyermeknek az élete megváltozzon, hogy jó, jobb élete legyen, nem pénzre van szüksége, hanem társadalmi felelősségvállalásra, védelemre, segítő rendszerekre, tudatosan kialakított szociális szolgáltatásokra, olyan segítő tevékenységekre, amelyekben a szülők képesek lehetnek a változásra.”