Néhányan úgy tekintenek a természetjogi gondolkodásra, mint ami a bíráknak hatalmat ad ahhoz, hogy a jogtól eltérő megfontolások alapján hozzák meg a döntéseiket. Ebben a tekintetben az originalizmus és a természetjogi gondolkodás között konfliktus érhető tetten, hiszen az előbbi azt követeli meg, hogy az alkotmányt az eredeti értelme szerint alkalmazzuk függetlenül attól, hogy ez kívánatos eredményre vezet-e vagy sem.
Ugyanakkor ez az ellentét sokkal enyhébb, mint azt sokan gondolnák. Ennek az az oka, hogy az alkotmány eredeti értelme valójában magában foglalja, illetve utal a természetjogra, valamint a természetből fakadó jogokra. Így például néhányan úgy érvelnek, hogy a 9. és a 14. alkotmány-kiegészítés a természetjogot az alkotmány részévé emeli. Mások ezzel nem értenek egyet. A saját véleményem valahol a két álláspont között helyezkedik el. Úgy gondolom, hogy az alkotmány elismeri a természetjog relevanciáját a törvények értelmezése, illetve más célok miatt, de a természetből fakadó jogokat nem tekinti alkotmányos jogoknak.
Annak idején nagy vitában álltak a föderalisták és az antiföderalisták abban a kérdésben, hogy ki is gyakorolja a szuverenitást az Egyesült Államokban. Az úgynevezett „megosztott szuverenitás” elve, a tagállami autonómia, illetve a szövetségi kormányzat korlátozott hatalma mind részei a fékek és ellensúlyok rendszerének. Ugyanakkor az elmúlt évszázadban lezajlott központosítás fényében hogyan látja a hatalom vertikális megosztásának a kérdését az Egyesült Államokban?
A szövetségi kormányzat és a tagállamok közötti hatalom megosztása valóban a fékek és ellensúlyok rendszerének az eredeti alkotmányba foglalt része. Míg a szövetségi hatalom ezen korlátai jól működtek a 19. század során, addig a 20. század derekához közeledve elpárologtak.
A Legfelső Bíróság az utóbbi években megpróbálta megerősíteni azokat a korlátokat, amelyeket a megosztott szuverenitás elve a szövetségi kormányzattal szemben támaszt. A legfontosabb példa az Obamacare alkotmányosságának vizsgálata. Ez az ellentmondásos törvény az egészségügyi politika terén rendkívüli módon kiterjesztette a szövetségi kormányzat szerepét. A bíróság négy tagja késznek mutatkozott megsemmisíteni az egész törvényt a „megosztott szuverenitás” elve alapján, ami a 20. század közepén még elképzelhetetlen volt. Ugyanakkor egyetlen szavazat hiányzott, mert a bíróság öt tagja nagy részben a törvény alkotmányossága mellett döntött. Ennek megfelelően, míg a „megosztott szuverenitás” elve ugyan teret nyer a Legfelső Bíróságon, addig ennek érvényesítése még mindig inkább szimbolikus.