Könyvajánló: a nyugati értékek és az iszlám

A vallás és a politika egységét valló iszlamizmus a modern politikai ideológiák és a gyarmatosítás hatására jött létre

Solomon és Taush nem győzik hangsúlyozni, hogy a muszlim világ napjainkban mély politikai, társadalmi és gazdasági válságon megy keresztül. Ez az oka az egyre erősebb, nyugatellenes felhangoknak is. A muzulmán közösség problémáira egyre több iszlamista csoport igyekszik választ találni. Ezen útkeresés lényegében a hetedik századi közel-keleti viszonyok minél teljesebb rekonstrukcióját tűzte ki célul. Koncepcióik alapján az iszlamisták három csoportra oszthatók. Az első csoportba tartoznak azok, akik az iszlám szellemi üzenetét oktatási és kulturális eszközökkel igyekeznek terjeszteni. A másodikba a politikai szférában aktív iszlamisták sorolhatók, akik a jog eszközével igyekeznek érvényt szerezni a „jó” és „rossz” cselekedetekről szóló muszlim felfogásnak. A harmadik kategória a dzsihádé, vagyis azok tartoznak ide, akik az iszlám ügyét készek fegyveres eszközökkel is érvényre juttatni. A szerzők kiemelik, hogy az iszlamisták e csoportjainak azonos a felfogása arról, hogy az iszlám „vallást és államot” is jelent egyszerre. Ez lényegében a politikai iszlám radikális felfogásának alapeszméje, amelynek újjászületése egészen a Muszlim Testvériség 1928-as létrejöttéig visszavezethető. 

Kibékíthető egymással az iszlám és a demokrácia, de az iszlamizmus nem

A szerzők szerint a tradicionális iszlám vallás tökéletesen harmonizálhat a liberális demokrácia alapelveivel, miközben az iszlamizmus karakterisztikája inkább olyan totalitárius ideológiákhoz hasonlít, mint a fasizmus és a nácizmus, semmint a koráni tanításokhoz. Úgy vélik, az iszlamizmus valójában nem más, mint az iszlám hit újjászületésének mellékágaként és a modernizmus, valamint a 19-20. századi politikai ideológiák hatása eredményeként létrejövő mozgalom. Kialakulásában nagy szerepet játszott a nyugati gyarmatosítás, valamint a gazdasági, kulturális elmaradottságból eredő kudarcérzés. Középpontjában egy prófétai időszak ideális közösségéről alkotott utópisztikus kép áll, amely jóval közelebb áll a mítoszhoz, mint a történelmi valósághoz.
A szerzők azonban felhívják a figyelmet, empirikus bizonyítékok támasztják alá ugyanakkor azt, hogy az iszlám híveinek jelentős része egyszerre lenne muszlim és élne demokratikusan. A muzulmán társadalmakat nem lehet a modernitás, a demokrácia és a szekularizmus ellenlábasának tekinteni. 

Az iszlamizmussal szembeni küzdelem ideológiai szinten nyerhető meg

A szerzők úgy látják, hogy a „civilizációk háborújának” rémképe miatt szükséges gondolkodni azon, hogyan demokratizálható az iszlám világ. Noha való igaz, hogy a muszlim közösség világszerte szenved a vallási fanatizmustól és erőszaktól, számos muszlim országban pedig súlyos probléma a demokrácia hiánya, ezeknek nem szükséges így maradnia. Az iszlamizmussal szembeni küzdelem elsősorban ideológiai szinten nyerhető meg. Ebben a „liberális”, vagy egalitárius iszlámról alkotott koncepció terjesztése is fontos szerepet tölthet be, továbbá a politikai demokratizációhoz nélkülözhetetlen az intellektuális szféra tekintélyének megerősítése is. A politikai tér liberalizációja nem történhet meg gazdasági növekedés nélkül sem, amihez a muszlim világnak be kell fektetnie a humán tőkébe és meg kell teremtenie a magánszektor önálló működésének feltételeit. A demokratizálási kísérletekben néhány további muzulmán alapelv átdolgozása is amolyan „ideológiai horgonyként” szolgálhat. Az egyik az ijtihad elve, amelyet muszlim jogtudósok dolgoztak ki, és amelynek alkalmazása – a szerzők szerint – lehetségessé teszi az iszlám vallás megtartását, egyúttal pedig a demokratikus kormányzást is. Az ijtihad lényege, hogy feloldja a Saría zárt rendszerét és önálló jogalkotást tesz lehetővé. Egy másik alapelv a maslaha, amely a politikai vezetőket arra készteti, hogy valamennyi polgár közös érdekeit tartsák szem előtt és érvényesítsék. Ez pedig lényegében a demokratikus gondolat egyik kiinduló pontja az egész világon