Mire jutott a Közel-Kelet az arab tavasszal?

A 2011-es közel-keleti és észak-afrikai társadalmi megmozdulás-sorozat, az úgynevezett arab tavasz tektonikus mozgásokat eredményezett az iszlám világ e régiójában,

Az újra és újra felgerjedő tömegtüntetések okairól rendezett a téma szakértőivel kerekasztal-beszélgetést a Külügyi és Külgazdasági Intézet.

A szervezők az Arab Tavasz 2.0? címet adták a megbeszélésnek, és nem véletlenül: a kutatók között sincs egyetértés, hogy a jelenleg zajló új megmozdulások vajon egy újabb „forradalom” eseményei vagy a régi arab tavasz újabb menete.

Csicsmann László szerint az utóbbi: még nem zárult le az első arab tavasz, 2011 óta tart a folyamat, viszont egységes „arab” jelenségről, egy regionális trendről nehéz beszélni, mivel minden érintett országban egyedi okok állnak a tüntetések mögött. A Budapesti Corvinus Egyetem docense úgy látja, hogy a jelenleg érintett államok, Algéria, Szudán vagy Irak mind úgynevezett „járadék államok”, vagyis közös jellemzőjük, hogy olajértékesítésből származnak a fő bevételeik, de egy esetleges olajárcsökkenés esetén a gazdaság megtorpanásával a társadalmi feszültségek azonnal nőnek, „az íratlan társadalmi szerződések felborulnak”.  

Csicsmann szerint a jelenlegi demonstrációk más típusúak tüntetések, mint 2011-ben, hiszen „tanulnak a rezsimek és tanulnak a tüntetők is”, ugyanakkor most is vezető nélküli tüntetéseket látunk, és most is része a követeléseknek az a

Az arab tavasz nagy reményeket keltett, hogy elindulhat az arab államok a demokratizálódás. A szakértők szerint azonban valójában egyik állam sem volt demokratikus, nem történt demokratikus átmenet, ugyanakkor a politikai jogok valóban szélesedtek (például Egyiptomban újabb pártok alakulhattak). Ezzel összefüggésben kiemelte, hogy ezzel együtt az iszlamisták népszerűsége is csak időleges volt (Egyiptomban a Muszlim Testvériség előretörése, majd megbuktatása), hosszabb távra nem tudták megragadni a kezdeményezést.

A kutató előadása végén felvetette a talán legfontosabb kérdést: hova vezethetnek ezek a folyamatok? Sok kifejlete lehet, de a szíriai példa, a polgárháború elkerülendő.

az ilyen hatalmi helyzet válik igazán veszélyessé – tette hozzá Csicsmann.

Sayfo Omar, Csicsmann László, Szalai Máté moderátor, Elias Dahrouge és N. Rózsa Erzsébet a kerekasztal-beszélgetésen a Külügyi és Külgazdasági Intézet előadótermében

N. Rózsa Erzsébet Irán-szakértő szintén arról beszélt, hogy a megmozdulásokkal megbomló hatalmi struktúrák miatt új társadalmi szerződésekre lesz szükség ezekben az országokban. A helyzetet bonyolítja, hogy

a helyi közösségek számára, amelyek számára a törzsi szerveződések ősiek, az új államiak viszont máig megszokhatatlanok, és „erre a feszültségre a különféle politikai és gazdasági modellek sem tudtak feloldódást hozni”.

A Nemzeti Közszolgálati Egyetem tanára a régió három nem arab államának szerepét elemezte a továbbiakban. Izrael – a térség talán legfejlettebb állama technikailag, a védelmi képesség tekintetében – az elmúlt 15 évben új stratégiát követ: kivárja, hogy mi történik a régió országaiban, és ebben nemcsak az Egyesült Államok, de újabban Oroszország is támogatja, valamint szorosabbra fűzte kapcsolatait az öböl menti arab országokkal. A második állam Irán, amely a régió egyik nagy befolyásoló hatalma, amely a szövetséges síita szervezeteken keresztül érvényesíti érdekeit, és amelynek nem felejthető történelmi kapcsolatai vannak más országokkal, például Libanonnal. A harmadik nem arab szereplő Törökország, amely számára például Irak biztonsága létfontosságú, hiszen a regionális ügyeket igazából egy szempontból nézi: a kurd kérdés felől.

Sayfo Omar felszólalásában emlékeztetett, hogy kezdetben voltak hasonlóságok az arab tavasz színterei között, egyfajta transznacionális jellege volt a felszínen, ugyanakkor az igazi konfliktusok szintjén a hirtelen népességnövekedés, a városiasodás, a klímaváltozás vagy a gazdaság mélyrepülése volt a lényegi tényező. A demográfiai robbanást a gazdaság növekedése nem tudta követni,

az elit vagyonosodott, míg a leszakadó rétegek tömegei nem tudták tartani az életszínvonalukat.

A Külügyi és Külgazdasági Intézet külső szakértője ENSZ-statisztikákat idézett, amelyek szerint a régió országaiban a társadalom 67 százaléka leszakadó rétegekhez tartozik, a társadalom nagy része nem bízik a kormányzatokban, az államapparátusban, a huszonévesek fele pedig a kivándorláson gondolkodik. A rezsimek nem tudják a korábbi hatalmi mechanizmusokat fenntartani, gazdasági okokból a klientúra felduzzasztása nem működik. Ugyanakkor szervezeti struktúra hiányában az utcai mozgalmak nem tudnak politikai tényezővé válni, így nem tudnak igazi alternatívát jelenteni a rezsimmel szemben.

Sayfo Omar szerint 2011 után

Egyik sem lett, de mindegyik államban más és más folyamatok indultak el: Tunéziában – ahol szélesebb a középosztály, vannak  az államtól független hatalmi struktúrák – a stabilitást fenn tudták tartani, Líbia azonban szétszakadt, Szíria véres polgárháborúba süllyedt. Európa sem tudta kivonni magát a hatás alól, hiszen a 2015-ben a Közel-Keletről elindult migrációs hullám már Európa politikai struktúráit is megrengette.

Elias Dahrouge, a Budapesti Corvinus Egyetem doktorjelöltje megerősítette az előtte felszólalók tézisét, miszerint

A kutató kifejtette, hogy a „járadékélvező államok” a 2014 óta jelentkező olajárcsökkenés után kevesebb bevétellel bírnak, így kevesebb a befektetés, emiatt kevesebb a munkahely (a fiatalok körében 30-40 százalékos a munkanélküliség), az életszínvonal fenntartása pedig egyre nehezebb. A gazdaság talpra állításában nagy problémát jelent a térségben a burjánzó állami korrupció – tette hozzá Dahrouge.

fotók: Maráczi Tamás