Harc egy harcias alkotmányosságért

Kéretlen tanácsok és paradox javaslatok

„A legjobb érv a demokrácia ellen egy ötperces beszélgetés egy átlagos szavazóval” – legalább is Winston Churchill így gondolta. Akár egyetértünk a korábbi brit miniszterelnök fájdalmasan őszinte és ironikus állításával, akár nem, az emberek nagy többsége valószínűleg a mai napig egyet tud érteni azzal, hogy a demokrácia – minden hibája ellenére – továbbra is a legműködőképesebb és legigazságosabb politikai rendszer. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a demokratikus berendezkedésű országoknak ne kellene időnként felülvizsgálniuk a demokrácia helyzetét és feltételeinek meglétét. Mindazonáltal

Ennek alátámasztása érdekében górcső alá vettünk egy újabb tanulmányt, amely a demokrácia leépülésének megállítása mellett kötelezte el magát. (A kísérlet előrelátható sikertelenségét már az is sejteti, hogy míg a címben az „ígéretes koncepció” kifejezés szerepel, addig az összefoglalóban már a „kijózanító eredmény” és a „kevés bizonyíték” szavakkal találkozunk). A kérdés tehát: hogyan mentsük meg azt az alkotmányos demokráciát, amely nem szorul megmentésre?
Magyarország és a „többi diktatúra”

A tanulmányt a Hamburgi Egyetem Jogi és Közgazdasági Intézete publikálta, amely az elmúlt években nagy hangsúlyt fektetett az empirikus elemzésekre és a jogi normák vizsgálatára. A szerzők, Jerg Gutmann és Stefan Voigt igyekeznek újszerű javaslatok megfogalmazni azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehet ellenállni bármely olyan leendő diktátor intézkedéseinek, aki országa alkotmányával visszaélve igyekszik saját érdekeit szolgálni. Magyarként személyes érintettségünk már az írás legelején kiviláglik, hiszen hazánkat Törökország, Venezuela, a Fülöp-szigetek és Lengyelország mellett azon országok közé sorolják, ahol a végrehajtó hatalomnak az alkotmány iránt tanúsított tisztelete folyamatosan gyengül. Előszeretettel használják hazánkat példának az olyan állítások alátámasztására, mint „napjainkban a leendő zsarnokok gyakran használják és formálják az alkotmányukban fellelhető szabályokat arra, hogy megszabaduljanak a demokráciától”. A leendő zsarnokok alatt Hugo Chavez, Recep Tayyip Erdogan és Orbán Viktor értendők a tanulmány szerint, bár a szerzők saját bevallásuk szerint „nem érdekeltek abban, hogy tisztségükből való távozásra kényszerítse azokat a „kényurakat”, akik már jelenleg is széleskörű hatalommal rendelkeznek”. Az írók az alkotmányok védelmét az úgynevezett „militant constitutionalism”, azaz „harcias alkotmányosság” koncepció keretein belül képzelik el, amely szorosan kötődik a „militant democracy”, azaz a „harcias demokrácia” ötletéhez.

Harcias demokrácia

A harcias demokrácia kifejezés és Karl Loewenstein neve mára már elválaszthatatlanokká váltak. A német filozófus és politológus volt ugyanis a legismertebb támogatója ennek az eszmének, amely igen helyénvalónak tűnt az 1930-as évek Németországában. Loewenstein egy olyan módszer felkutatására szánta el magát, amely lehetővé teszi a parlamentáris demokrácia megőrzését. Ez eddig jól is hangzik, a probléma azonban az, hogy e nemes cél megvalósítása érdekében megnevezett intézkedési javaslatok teljesen összeegyeztethetetlenek magával a céllal. A két legismertebb intézkedés, melyet Loewenstein leírt ugyanis nem más, mint: a pártok betiltásának és a gyülekezési szabadság korlátozásának lehetősége.

Ebből az ellentmondásba teljesen világossá válik az, a tény – amit maga a tanulmány is rögzít – miszerint Loewenstein nem úgy honosította meg a harcias demokráciát, mint egy szilárd elméleti indokláson alapuló új koncepciót. Nem volt ez más, mint egy összefoglalása azon különböző intézkedéseknek, amelyeket az európai kormányok hoztak a fasiszta mozgalmak hatalomra jutásának ellehetetlenítése érdekében. Ezek az intézkedések nyilvánvalóan nem voltak alaptalanok, pláne a második világháború borzalmainak fényében, ugyanakkor az is látszik, hogy a jó szándék ellenére a koncepció nem sokban segíti elő a parlamentáris demokrácia megőrzését. Aligha lehet az intoleranciát intoleranciával legyőzni.

Harcias alkotmányosság

Habár az imént világossá vált, hogy a harcias demokrácia nem egy működőképes elképzelés, hasznosnak bizonyulhat azonban a harcias alkotmányosság megértéséhez. A két koncepciót összehasonlítva rögtön megértjük, miben különböznek egymástól. Az összehasonlítást az időfaktorral kezdi a tanulmány. Míg a harcias demokrácia a megelőzésre helyezi a hangsúlyt, azaz igyekszik megakadályozni, hogy az antidemokratikus vezetők hatalomhoz jussanak, addig a harcias alkotmányosság igyekszik féken tartani a jogállamiság ellenségeit akkor is, ha azok már pozícióban vannak. A második szempont nem más, mint azok a szereplők, akik a koncepció gyakorlati megvalósításáért felelősek. Míg az előbbi elképzelés kifejezetten kormányzati fókuszú, addig az utóbbi a kormányon kívüli tényezőket helyezi a középpontba. Végül a két eszme abban a tekintetben is igencsak eltér, hogy milyen eszközöket használnak céljaik eléréséhez. A harcias demokrácia előszeretettel tilt be egyes pártokat, számoltatja el a médiát vagy éppen korlátozza a gyülekezési szabadságot. Ezzel szemben a harcias alkotmányosság arra törekszik, hogy megvédje az alkotmányt annak öncélú megváltoztatásától.

Végrehajtás és a végrehajtó

A fenti felsorolásból különösen érdekes kérdés az, hogy kitől várják az elmélet gyakorlati megvalósítását. A harcias demokrácia a kormányt jelöli meg végrehajtóként, amely nem okoz nagy meglepetést. Ami viszont ennél sokkal érdekesebb az az, hogy a harcias alkotmányosság „különféle szereplőktől”, a bíróságtól, a civil társadalomtól és a médiától várja el azt, hogy megvédjék az alkotmányt a jogállamiságot aláásni próbáló kísérletektől. Valóban a média és a civil társadalom feladat lenne az alkotmány védelme? Megvalósulhat vajon a hatalmi ágak szétválasztása (amely köztudottan a jogállamiság alapkövetelménye) akkor, ha a bírói testületet bízzuk meg a végrehajtói feladatok ellátásával?

„Kijózanító” eredmény, amely senkit sem lepett meg

A tanulmányban javasolt intézkedések empirikus vizsgálata után a konklúzióban a szerzők arra a következtetésre jutnak, hogy képtelenek bebizonyítani az általuk javasolt intézkedések hasznosságát a demokrácia védelmének szempontjából. Ugyanakkor tesznek néhány hasznos észrevételt, például hogy a felvázolt intézkedések hatékonyságát nem lehet pusztán elméletben vizsgálni, muszáj őket gyakorlati kontextusba is helyezni. Azt, hogy a harcias alkotmányosság intézkedései mennyire lehetnek eredményesek, olyan nüanszok határozzák meg, mint a szóhasználat, egyéb alkotmányos szabályok jelenléte, és ami a legfontosabb, az adott ország történelme. A harcias demokráciáról írt munkájában még maga Loewenstein is azt a következtetés vonja le, miszerint az antidemokratikus politikusok térnyerésével szemben a legjobb ellenszer az, ha egy ország hosszú időre visszanyúló demokratikus tradícióval rendelkezik.

Loewenstein után a tanulmány írói is elismerik, hogy végső soron bármilyen szabály csak akkor lesz betartva, ha a népesség jókora részét érdekli, hogy a szabályok be legyenek tartva. Ehhez a konklúzióhoz elérkezve azonban elkerülhetetlen, hogy a demokratikus visszarendeződés ellen küzdő politikusok és szervezetek szembe nézzenek azzal a ténnyel, amelyet korábban Csizmadia Ervin és Lakatos Júlia fogalmaztak meg a hvg.hu-n megjelenő „Színlelt demokrácia?” című cikkükben. „Ha valós elhatározás van a mögött, hogy az (európai) politikai elit javítsa a kommunikációt az (uniós) állampolgárokkal, akkor az elitnek avval a gondolattal is meg kell barátkoznia, hogy a „nép” teljesen más elvárásokat fogalmaz meg, mint amit ők helyesnek és követendőnek gondolnak”.

A szerzőpáros egy igen aktuális problémára hívja fel itt a figyelmet, ami nem más, mint hogy azok a vezető politikusok, akik napjainkban előszeretettel bírálnak más országokat – köztük hazánkat – jogállamiság hiányára és demokrácia deficitre hivatkozva, valójában nem a többség akaratát tartják szem előtt, hanem egyfajta kisebbség érdekeit igyekeznek érvényre juttatni. Teszik mindezt a jól hangzó „demokrácia” címszó alatt. De ahogy arra a szerzők is rámutatnak,

A politikai kérdések eljogiasítására irányuló kísérletek és az intézményközpontú elitista hozzáállás tehát nem hogy nem segítik az alkotmányos tradíciók ápolását, hanem sokszor kifejezetten szembemennek a többség akaratával. Ahogyan azonban azt Souad Mekhennet újságírónőtől már megtanultuk „A demokrácia olykor nem tesz jót a kisebbségeknek”.

Nehéz nem egyetérteni a tanulmány zárómondatával, miszerint a demokratikus kormányok feladata egy felvilágosodott alkotmányos kultúra népszerűsítése. Nem cél, hogy egy több száz éves írott dokumentum vak és fanatikus követésére bíztassák az embereket. Sokkal inkább az, hogy az állampolgárok kiskoruktól kezdve olyan oktatásban részesüljenek, amely során megtanulják a különböző alkotmányos kikötések konkrét funkcióit, és amely képessé teszi őket nyílt politikai viták lefolytatására az említett funkciók előnyeiről és hátrányairól.

Rácz Zsófia, az Alapjogokért Központ munkatársának írása