A Dél keresztjei – Új-zélandi politikus kereszténységről és bevándorlásról a Mandinernek

Európát többször is a „távoli Nyugat”-nak nevezi, számunkra azonban az Ön hazája a „messzi Dél”. Milyen a politikai környezet most Új-Zélandon?  

Kilenc évig voltam miniszter egy olyan jobbközép kormányban, aminek legnagyobb pártja a National, ami olyan, mintha a CDU és az FDP ötvözete lenne, egy mérsékelt liberális-konzervatív párt. Az ellenzék a National hagyományos ellenfele, a Munkáspárt, ami német analógiával az SDP lehetne. Ahogy a legtöbb országban, nálunk is megerősödött a Zöldek pártja, és van egy nacionalista párt is, a New Zealand First, ami olyan, mint egy Nigel Farage-féle Brexit-párt, enyhébb változatban. A National kilenc éven át az őslakosok pártjával, a Maori Párttal, valamint egy kisebb liberális párttal kormányzott. Az új-zélandi parlament 120 fős, a választás pedig ugyanolyan rendszerben megy, mint például Németországban. A 2017-es választásokon az én pártom 57 mandátumot nyert, de a sorban utána következők, a Munkáspárt, a Zöldek és a New Zealand First koalícióra léptek. Ami a szavazatokat illeti egyébként, mi 10 hellyel kaptunk többet, mint a Munkáspárt.

Miről zajlanak a legaktuálisabb viták a szigetországban?

Jelenleg a legfontosabb politikai témánk elsősorban az, hogy miként alakítjuk a gazdaságunkat 21.századi gazdasággá. Új-Zéland nagyon hosszú időn át volt Nagy-Britannia élelmiszer-ellátója, ma már azonban ez nincs így. Oda kell figyelnünk a környezetvédelemre, és nagyon fontosak az őslakosokkal összefüggő feladatok, ezekért voltam én is felelős kilenc éven át. A negyedik legfontosabb pedig – amivel minden következő kormánynak számolnia kell – a nemzetbiztonság kérdése, különös tekintettel Kína megerősödésére.

és arról is, hogy a pártoknak meg kell tiltani, hogy kínaiaktól, pénzt, párttámogatást fogadjanak el. 

Chris Finlayson

A legtöbb téma globális, de a maorik kérdése csak Új-Zélandra jellemző.

Ami az őslakosokat illeti, nos, ők úgy 600 éve élnek az én hazámban – Magyarország már egy jól szervezett, fejlett állam volt, amikor Új-Zélandon még senki sem élt. Elég fura is lenne nálunk például a bevándorlás-ellenességről beszélni, hiszen ha nem lett volna bevándorlás, akkor még mindig lakatlan lenne a sziget, a maorik még mindig Polinéziában élnének, én meg talán Skóciában. El kell fogadni a tényt, hogy Új-Zéland létrejötte első napjától kezdve bevándorlóország. 

Hogyan bántak az évtizedek során a maorikkal?

A maorik ma a népesség 15%-át teszik ki, és más, általam ismert nemzetközösségi országokkal ellentétben a maorikkal 1840-ben a brit korona aláírt egy egyezményt, ami kimondja, hogy megkapnak minden, a brit állampolgárokat megillető jogot és kedvezményt, cserébe az ország irányításáért. A britek megígérték, hogy megvédik a természeti kincseket, de sajnos az idők folyamán bebizonyosodott, hogy ezt nem tartották be. A maorik elveszítették a földjeiket, vagy csak nagyon kevés pénzt kaptak értük. A kormánynak két választása volt ezzel a 15%-os népességgel kapcsolatban: vagy minden marad a régiben és kockáztatjuk a társadalmi nyugtalanságot, vagy szembenézünk a történtekkel – és ez utóbbi mellett döntöttünk.

Ez azt jelenti, hogy elismertük azokat az igazságtalanságokat, amik történtek, bocsánatot kértünk, pénzügyi jóvátételt adtunk, visszaadtunk olyan területeket, amiknek nagy kulturális jelentősége volt; és igyekeztünk együttműködéseket kialakítani a helyi törzsekkel az állam számára fontos kérdésekben, mint a környezetvédelem. És oda kell figyelnünk arra is, hogy a jelenlegi és eljövendő kormányok is folytassák ugyanezt. 

Jacinda Ardern újszülöttjével az ENSZ közgyűlésén

A legismertebb és egyben legnépszerűbb új-zélandi politikus Jacinda Ardern miniszterelnök, aki egyben a világ egyik legnépszerűbb baloldali liberális politikusa, a nyugati világ nem-vallásos, nem-keresztény politikusi vonalát erősítve.

Abszolút, és erre a saját országomat is példának hozhatom, ahol a parlamenti ülést minden nap, a kezdetektől, azaz 1854 óta közös imádsággal kezdtünk, és azzal a formulával zártuk, hogy „… a mi Urunk, Jézus Krisztus által.”. Ez utóbbi formulát nemrég eltörölték. A tendencia látszik abban is, hogy a parlament milyen témákat vitat meg. Az egyik legfontosabb kérdés például az abortusz témája, hogy az abortuszt egészségügyi kérdésként kezeljék, ne pedig bűncselekményként. Tárgyalnak az eutanáziáról is: egyszerűen látni lehet azt, hogy

Jó az, ha a politikának keresztény gyökerei vannak?  

Az én hazámban a politikai pártok hagyományait mind nagyon nagy mértékben meghatározta a vallásosság. A Munkáspárt például nálunk keresztény gyökerekből indult ki, leginkább a metodista és a római katolikus egyházból; és hasonlóan erős vallásos hagyományai vannak a jobboldalnak is, anglikán és presbiteriánus kapcsolódással. Ami Európát illeti, Németországban a CDU/CSU pedig jelentősen veszített támogatottságából. Vannak változások, de ez természetes, semmi nem marad állandó.  Szerintem az a jó, ha a jobb és a baloldalon is vannak keresztény látásmódú emberek, és igenis hozzá kell idomulni az új világhoz úgy, hogy közben megtartjuk a változatlan alapelveket: az egyén méltóságát, a közösség jelentőségét és az egymással való törődést – ezek az alapelvek hihetetlenül fontosak egy sikeres társadalom felépítésében, és nagyon fontosnak tartom, hogy ezeket a keresztény alapelveket visszahozzuk a mainstreambe. 

Maorik és misszionáriusok

A budapesti nemzetközi keresztény konferencián a keresztényüldözésről szóló panelbeszélgetésen vett részt, amin szó esett a katolikus egyház válságáról is. Mit gondol, mik ma az Egyház legnagyobb kihívásai? 

Új-Zélandon az első keresztény istentiszteletet 1814-ben tartották, míg például Magyarországon az első keresztény mise körülbelül egy évezreddel korábban volt. El kell fogadni, hogy az én látásmódom ezért talán kissé eltér a hagyományosabb társadalmakból érkezőkétől. Úgy gondolom, hogy

és vannak olyan kérdések – és itt azt az egyházat értem, ahová én is tartozom, azaz a Katolikus Egyházat – amikről muszáj beszélni. Ha ezeket a szőnyeg alá söprik vagy nem vesznek tudomást róla, az súlyos károkat okozhat az Egyházról alkotott képben.A legfontosabb kihívások: először is a gyermekmolesztálások ügye, amihez szorosan kapcsolódik a papság megfiatalítása, újraépítése, ugyanis nagyon-nagyon fontos napjainkban, hogy a papság ne veszítse el a reményt. Ők is ugyanolyan emberek, mint mi, és nekünk vigyáznunk kell rájuk, gondoskodnunk kell róluk. De – mint mondtam – fiatalítani kell, és újra vonzóvá kell tenni a papságot.

Mit gondol, az Egyház és vezetése most jó irányba halad ebben? 

Azt hiszem, nagyon igyekeznek ezeknek a kérdéseknek a többségével foglalkozni, ez nyilvánvalóan nagy bátorságot igényel; és biztosan lesznek olyanok, akik megsérülnek ebben a folyamatban, ez elkerülhetetlen. De ha az Egyház releváns akar lenni, el kell ismernie a múltban történteket, meg kell birkóznia a következményekkel, majd továbbmenni, erre építkezni, ahogyan ez már a múltban is többször megtörtént. Mindent egybevetve, pozitívan látom a dolgokat, mert ha esetleg nem is tudnánk minden nehézséggel megbirkózni, de a spirituális megújulásra koncentrálunk, akkor az Egyház jelentősége folyamatosan erősödni fog.

A konferencián szó volt az üldözött közel-keleti keresztényekről, különösen arról, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben vannak sokszor, még a többi menekült között is.  

Igen, nagyon sok történetet hallottam menekültektől arról, hogy milyen szörnyű tapasztalataik voltak a menekülttáborokban. Sok esetben még ott sem merték azt elmondani, hogy keresztények, mert féltek attól, hogy a táborokban is üldözni fogják őket. Úgy gondolom, a jelenleginél sokkal többet kell tenni, hogy segíthessük ezeket a nagyon nehéz helyzetben lévő embereket. Az országoknak, különösen Nyugaton, segítséget kell nyújtaniuk, mert ezek az emberek a lehető legjobb bevándorlók, erre a szülővárosomban láttam bizonyítékot. Teljesen idegen környezetbe érkeztek oda is olyan menekültek, akik aztán letelepedtek és sikerült csodálatosan beilleszkedniük. Mi annyit tehetünk, hogy odafigyelünk rájuk, beszélünk a problémákról és felhívjuk rájuk a kormányok figyelmét. De nem lehet minden felelősséget rátolni a kormányokra: mindegyikünknek megvan ebben a saját felelőssége, és mind hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy segítsük ezeket az embereket.

Interjúfotók: Ficsor Márton