Második emberi jogi forradalom? – II. rész

Cikkünk korábban megjelent első része arra mutatott rá, hogy a második világháborút követő emberi jogi forradalom és az emberi jogok egyre mélyrehatóbb nemzetközi szabályozása azt a mítoszt építette fel, hogy az emberi jogokat leginkább az állam ellenében kell érvényre juttatni. Ez a felfogás pedig egyre inkább az államot állította középpontba, ravasz módon elleplezve azt, hogy az ember belső értékéből fakadó elidegeníthetetlen jogok elsősorban mégiscsak magáról az emberről, nem pedig az államokról vagy az őket újabban kontrollálni törekvő nemzetközi jogról szólnak. Az új évezred hajnalának olyan kihívásai, mint a gazdasági globalizáció megerősödése vagy a digitalizáció, folyamatosan azt igazolják, hogy hamis – és éppen ezért veszélyes is – az

A globalizáció megerősödése és a digitálizáció ugyan kétségtelenül új jelenségek, ám az üzleti befolyás megnövekedésének dilemmája azért mégsem teljesen új keletű. Abraham Lincoln az amerikai polgárháború alkonyán, 1864 novemberében William F. Elkins olajmágnásnak és üzletembernek címzett levelében a következőképpen fogalmazott: „I see in the near future a crisis approaching that unnerves me and causes me to tremble for the safety of my country …” vagyis „nyugtalanító válságot látok közeledni, ami aggódással tölt el országom biztonsága iránt”. A levél második részéből – némi meglepetést okozva – az is kiderül, hogy Lincoln elnök nem a konföderációs államok elszakadási törekvései, a polgárháborúban átélt borzalmak vagy a rabszolgaság kérdése miatt aggódik. Attól félt, hogy

a polgárháború nyomorúságából hasznot húzó vállalatok uralmának korszaka veszi kezdetét, ami végső soron az ország elpusztulásával fenyeget.

A 19. század végi Amerikában az egész iparágakat – majd pedig az ország közérdekvédelmi szabályalkotását és közpolitika alakítását is – maga alá gyűrő trösztösödés és a „rablóbárók” virágzása egyértelműen igazolta, hogy aggodalma nem volt alaptalan. Adam Winkler jogászprofesszor a „We the Corporation” című, nemrégiben megjelent könyvében szemügyre véve ezt a korszakot is, arra a beszédes megállapításra jut, hogy az amerikai alkotmányt és annak jogvédelmét „túszul ejtették” a nagyvállalatok. Egy világválság kellett akkor ahhoz, hogy az amerikai kormányzat és demokratikus közpolitika alakítás úrrá lehessen ezen a befolyáson.

A világ az 1970-es évektől kezdődően, majd pedig a ’90-es évektől már egyre látványosabb mértékben az állami közérdekvédelmi szabályalkotás és közpolitika alakítás hasonló jellegű erodálási törekvéseinek lehet tanúja. A két időszak közötti különbség abban áll, hogy ezúttal ez nem egyetlen ország belügye, hanem éppen a globalizációnak köszönhetően immáron szinte valamennyi államot érinti. Ehhez biztosít táptalajt még az első emberi jogi forradalom eredményeként az állam és annak polgárai közötti kapcsolatot egyre jobban szabályozni törekvő nemzetközi jog. A nemzetközi jog ilyetén szerepváltozása, valamint vele együtt a szuverenitás fogalmának folyamatos átformálási törekvései – az első emberi jogi forradalom eredeti értelmétől elszakadva – előszeretettel festik le a nemzetállamokat olyan „fő gonoszként”, amelytől az embereket „meg kell menteni”. Ebből a hamis felfogásból kivezető út megleléséhez elsőként azt a kérdést kell megválaszolni, hogyan is történhet mindez?

A nemzetközi jog különös sajátosságai közé tartozik, hogy bár elsődlegesen államok alakítják, a formálásában mégis szerephez juthatnak a különféle magánszereplők és magánhatalmak. Befolyásolják a jog alakítását a nemzetközi bírák a döntéseiken és a döntéseikben megfogalmazott – sok esetben elvont ideológiákat érvényre juttató – doktrínákon keresztül, továbbá a nemzetközi bíróságok eljárásában résztvevők. Befolyásolják a nemzetközi szervezetek is a határozataikon és cselekvéseiken keresztül, de ugyanilyen hatással van rá a jogtudósok véleményformálása is. Minél mélyrehatóbb igényt formál a nemzetközi jog az embert is érintő olyan állami közérdekvédelmi vagy közpolitika alakítási szabályozások mércéinek meghatározásában, amelyek például a természeti erőforrások kitermeléséhez vagy hasznosításához, az egészségvédelemhez, a környezet- és természetvédelemhez kapcsolódnak, annál erősebb ezeknek a nem állami szereplőknek és érdekcsoportoknak a – sok esetben ideológiákon alapuló – befolyásolási törekvése a jog meghatározása, illetve ezzel együtt az államok rendszabályozása felett.

Ezt igazolja például a Nemzetközi Bíróság korábbi brit elnökének, Rosalyn Higgins-nek a megállapítása, amely szerint a transznacionális vállalatok a nemzetközi jog tényleges résztvevőivé váltak. A vállalatok például jogvédelmi igénnyel léphetnek fel az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt államok közpolitikai intézkedései miatt, vagy az Európai Unió Bírósága előtt az uniós intézmények intézkedései ellen. Ezen kívül a beruházó vállalatok közvetlenül fordulhatnak nemzetközi fórumokhoz az őket beruházásvédelmi és kereskedelmi tárgyú nemzetközi szerződések alapján megillető jogok megsértése miatt. Ezen felül az ilyen fórumok döntéseinek végrehajtását egészen példátlan módon a világ szinte valamennyi országában foganatosíthatják. Az államok közpolitikai intézkedéseinek korlátozását pedig a vállalatok úgy kérhetik ezektől a nemzetközi fórumoktól, hogy közben őket magukat nem terheli semmiféle nemzetközi jogi kötelezettség, illetve tetteikért nem viselnek nemzetközi jogi felelősséget. Ezek a jog befolyásolásának olyan erős eszközei, amelyek azt is megakadályozhatják, hogy az államok a saját lakosságuk védelme érdekében cselekedhessenek.

A nemzetközi jog egyik legkülönösebb története zajlik az 1990-es évek eleje óta, amelynek során az üzleti, vállalati érdekek teret nyertek a jog alakítása fölött.

A nemzetközi jog olyan felfogása érvényesül ma, amely könnyebb és hatékonyabb érdekérvényesítési lehetőséget garantál például egy üzleti beruházónak, mint amelyet a legszörnyűbb emberi jogi jogsértések áldozatainak nyújt.

Ha pedig így áll a helyzet az első emberi jogi forradalmat követően, akkor minél hamarabb bele kell vágni a másodikba. Ehhez mindenekelőtt azt kell belátni, hogy nem járható az az út, amely az embert az állam ellenében kívánja megvédeni. Nem védhető az a felfogás, amely az emberi jogokat (vagy bármilyen más „nemzetköziesített” jogot) a nemzetállamok kezéből kiszakítva, meghatározott ideológiák mentén kíván érvényre juttatni. Tűnjenek bármilyen vonzónak is az ideológiák és utópiák, történelmi tapasztat bizonyítja, hiú remény abban bízni, hogy majd – a „gonosznak” kiáltott államok helyett vagy azok ellenében – ezek óvják meg az ember méltóságát, szabadságát és környezetét. Az emberi jogok védelmének ugyanis nem ideológiákról, hanem az emberről kell szólnia. Ezekben a kérdésekben az ideológiák – és az általuk éltre hívott, divatosan csengő, de valójában megfoghatatlan fogalmak, mint például a globális kormányzás (global governance) – helyett egyedül a politikai közösségek megszervezésére és érdekeik képviseletének felkarolására hajlandó és képes nemzetállamoktól és az ő együttműködésüktől várható értelmes és hatékony, legfőképpen pedig az emberek érdekeit szolgáló, és az ő jogaikat tényleges védelemben részesítő cselekvés.

Ezért be kell látni azt is, hogy a nemzetközi jogot nem lehet államok ellenében alkotni, és éppen ezért nem is lehet érdekelt az államok legyengítésében, ugyanis a nemzetközi jog elsődlegesen magukról az államokról szól. A józan ésszel ellentétes az a felfogás, amely szerint a nemzetközi jog feladata az államok és az államok lakosságának érdekeivel ellentétben álló eszmék képviselete és terjesztése. Éppen ezért

a második emberi jogi forradalom során vissza kell szorítani a nemzetközi jog alakítása terén a különféle érdekcsoportoknak és magánhatalmaknak a ’90-es évek óta látványos mértekben előretörő befolyását,

valamint ezzel együtt elejét kell venni annak, hogy a nemzetközi jog meghatározott ideológiák terjesztésének eszközévé váljon. Az államoknak emellett ténylegesen vissza kell szerezniük a nemzetközi jog alkotásának monopóliumát. Ez nem azt jelenti, hogy rajtuk kívül senki más ne hallathatná a hangját vagy ne fejthetné ki akár formális keretek között a véleményét a nemzetközi jogalkotás vagy döntéshozatal során. Ugyanakkor annyit mindenképpen jelent, hogy ne lehessen az államok, illetve a lakosságuk érdekeivel szemben álló nemzetközi jogi normákat alkotni vagy döntéseket hozni. Fontos látni, hogy különösen a 21. század kihívásainak fényében egy ilyen felfogás érvényre juttatása közel sem a nemzetközi jog legyengítését szolgálja, hanem éppen ellenkezőleg, annak megerősítéseként értékelendő.

Az új évszázad kihívásai, így a gazdasági globalizáció, valamint a digitalizáció és a vele együtt járó információs globalizáció olyan összetett emberi jogi, versenyjogi, adatvédelmi, környezetvédelmi és sok más kihívás elé állítják az államokat és azok lakosságait, amelyek alapvetően transznacionális jellegűek. Ennek megfelelően fontosak és nélkülözhetetlenek, de ma már közel sem elégségesek ezekre az új kihívásokra egyesével adott nemzetállami válaszok. Az emberi jogok szinte teljes spektrumára hatást gyakorló és önálló globális intézményekké erősödő transznacionális vállalatok ma már a világgazdaság szerves részeit alkotják. Ugyanakkor az állami határokat átívelő és így több joghatóságot egyszerre érintő működésük éppen azért fenyegető, mert a gazdasági valósággal szemben az állami jogok szemében nem egyetlen egységként, hanem ezernyi vagy tízezernyi korlátolt felelősségű jogi személyként jelennek meg. A digitális közvetítő vállalatok pedig még a hagyományos transznacionális vállalatoknál is nagyobb mértékben függetlenek a nemzeti alkotmányok értékeitől és az annak megóvására törekvő állami szabályozástól. Ezeknek a kihívásoknak az orvoslására ezért kizárólag nemzetközi együttműködés útján, és a nemzetközi jog keretében nyílhat lehetőség.

A nemzetközi együttműködés szükségességéből kiindulva ezért

a második emberi jogi forradalom határozott nemzetközi jogi szabályozásban, illetve erős Európai Unióban és európai jogban érdekelt.

Nem olyan nemzetközi vagy európai jogban, amely egységesítő ideológiát vagy hegemónia törekvéseket képvisel, hanem olyanban, amely a politikai közösségek érdekképviseletét megszervező nemzetállamokra támaszkodva, és velük szövetségben cselekszik többek között az embert a természeténél fogva megillető jogok megóvásának, a szabadság garantálásának vagy a környezeti és természeti értékek védelmének ügyében. A nemzetközi jog ilyetén felfogását kell kiindulópontnak tekinteni abban a jelenleg zajló nemzetközi szerződés előkészítésére irányuló folyamatban, amely a transznacionális üzleti magatartások, és az emberi jogok kapcsolatának szabályozására törekszik.

Ennek a nemzetközi szerződésnek a jelenkori kihívások leküzdéséhez egyidejűleg több kérdést is rendeznie kell. Ezek közé tartozik többek között

az emberi jogok védelmében játszott állami szerepvállalás pontosabb meghatározása.

Ennek során szabályozási megoldást kell találni arra, milyen módszerrel lehet a transznacionális vállalatokat a jogi szabályozás és a jogi felelősségre vonás szempontjából is egységesebbnek tekinteni. Emellett ide vonható a jogsértések áldozatainak hatékonyabb jogorvoslathoz jutását előmozdító nemzetközi együttműködés elősegítése, valamint ehhez a kölcsönös jogsegélynyújtás feltételeinek megkönnyítése. Ezzel kapcsolatban további kulcskérdésként említhető a transznacionális üzleti magatartással összefüggésbe hozható emberi jogi jogsértések miatt eljárásra jogosult állami bíróságok körének bővítése, valamint az ítéletek végrehajthatóságának az erősítése. Végül pedig a nemzetközi szerződés előkészítése során meg kell vizsgálni egy olyan szupranacionális fórum létrehozásának a lehetőségét is, amely egy nemzetközi büntetőbíróság mintájára a transznacionális vállalatokkal szembeszegezhető közvetlen elszámoltathatóságot ír elő. A leghatékonyabb megoldást minden bizonnyal egy olyan nemzetközi szerződés kínálhatja, amely több komponenst egyszerre tartalmaz. Ezek a komponensek, vagyis az emberi jogok állami védelmének megerősítése, a jogsegélynyújtás feltételeinek megkönnyítése, illetve a vállalatokkal közvetlenül szembeszegezhető nemzetközi jogi kötelezettség megfogalmazása egymást erősítik. Ugyanakkor bármilyen nyomvonalat is kövessen a nemzetközi szerződés előkészítése, hatásos és tartós megoldást akkor érhet el, ha a nemzeti alkotmányos értékek megszilárdításához és érvényesítésének megkönnyítéséhez ad felhatalmazást. A precedens a következő írásában ad számot a szerződést előkészítő kormányközi munkabizottság őszi üléséről.

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.