„Az én meggyőződésem szerint a politizálás nem a tanórára való” – beszélgetés Varga István professzorral

Orbán Balázs: Ha bárki végignézi Varga István professzor életrajzát, egyértelmű német kötődés tűnik ki sorok közül. Honnan származik ez az érdeklődés a német nyelvterület iránt? Ez egy otthonról hozott hagyomány vagy egy általad megtalált út?

Varga István: Ez kifejezetten egy általam megtalált út, amelynek megkezdéséhez és bejárásához persze nagyban hozzájárult a családi indíttatás, valamint egy máig kedves gyermekkori élmény. A családban németül ugyan nem beszélt senki, de a kultúra, a zene és az olvasás szeretete hangulatilag mindig meghatározó volt. Édesapám jogász és gimnáziumi magyar-történelem szakos tanár volt, édesanyám pedig a titkárnői lét mellett is rajongó olvasó. Gyerekkoromban az orosz volt a kötelező idegen nyelv az iskolában, jól is ment, de én éjjel-nappal az iskolában akkor még nem tanított némettel foglalkoztam. Ennek intenzitása megelevenedik például abban a – nem egyedi – jelenetben, amikor már a gimnáziumban egy orosz órán a tanárom elvett tőlem egy papírt, amelyen az óra alatt szépen előre haladott fordításom állt Friedrich Nietzsche Vereinsamt-járól.  Mindig természetes része volt az életemnek a német kultúra, amelyhez a nyelven keresztül vezető utat részben az említett élmény mutatta meg: A gyermekkoromnak otthont adó békéscsabai négyemeletes bérházban a lépcsőházunkban lakó szomszéd néninek német volt az anyanyelve, hozzá jártam magánórákra. Amikor először beléptem hozzá, egy új, addig ismeretlen távolságokat és mélységeket ígérő világ sejlett föl előttem: a lakása tele volt könyvespolcokkal, amelyeken nagyrészt régi, gót betűs német könyvek álltak. Meg is tanultam tőle a fraktúr olvasást és kézírást, amit még egyetemi tanulmányaim – például a történelem segédtudományai órán – és azóta is olvasmányaim során jól tudtam és tudok hasznosítani, hiszen a német klasszikus könyvkiadás tartalmi és formai csúcsán, azaz a XIX. században és a XX. század elején még minden így jelent meg. Ilyen indulás után talán nem meglepő, hogy érettségi után az ELTE történelem-német szakára vettek föl, és csak egy évvel később – barátom példáját és azóta hasznosnak bizonyult tanácsát követve – felvételiztem a jogi karra. A jogi egyetem nagy részét Németországban végeztem, ahová autóstoppal és értelemszerűen olyan hátizsákkal érkeztem, amelyben ruhadarabok elvétve, ezzel szemben viszont Goethe, Hoffmann, Nietzsche, Wagner és Spengler művei nagy számban voltak.

O. B.: Jogászként milyen pluszt jelent, ha van egy másik terület is, ami legalább annyira az ember sajátja? Az esetedben ez a bölcsészet. Segítenek egyáltalán a bölcsészismeretek a jogi hivatás gyakorlásában? Én a jogászi végzettség mellett politológus is vagyok, s úgy érzem, hogy a politológia átalakította a jogászi felfogásomat, kicsit kívülről is tudom szemlélni a jogászi hivatást. Lehet hasonlót tapasztalni mondjuk bölcsész-jogász relációban is?

V. I.: Igen, több értelemben is, azaz életvezetésileg és szakmailag egyaránt. Arra törekszem, hogy folyamatosan kívülről is szemléljem azt, amivel foglalkozom. Úgy gondolom, hogy elengedhetetlen egyfajta kulturális kiegyensúlyozó tényező jelenléte, ha úgy tetszik egy szakmán kívüli, másik szellemi élet. Én magam nem is tartok otthon jogi témájú könyveket, inkább történelem, irodalom, és filozófiai témájú könyvek vannak a saját polcomon. A jogi könyveimet az egyetemen és az ügyvédi irodában tartom, ezzel bizonyos értelemben formálisan is védekezve a szakbarbárság ellen. Ez azonban csak az egyik vetülete a kérdésnek. A másik, hogy másképp közelítünk a megismerés tárgyához, ha rendelkezünk más érdeklődési körrel. Nyelvész végzettséggel a jogszabályokat is máshogy elemzem. Úgy élem meg, hogy a két végzettség ezen a ponton határozottan kiegészíti egymást. Hiszen a pontos fogalmazás nemcsak a jogszabály szövegezésénél, hanem annak értelmezésénél is fontos. Ez utóbbi folyamatban a nyelvészeti képzettség értékes segítséget nyújt.

O. B.: Milyenek a német jogászok? Szinte közhely, de igaz, hogy a magyar jogi gondolkodásban a német hatás igen jelentős. Viszont a negyven év kommunista szövegpozitivizmusa nálunk is éreztette hatását, a rendszerváltoztatás óta pedig érezhető egy markáns angolszász hatás a hazai jogásztársadalomban. Mennyire erős a német hatás a mai magyar jogi gondolkodásban? Egyáltalán, milyen a német jogi gondolkodás?

V. I.: Ha ilyen módon definiálni szeretnénk akár a német jogi gondolkodást, akár a német jogászságot, akkor az imént említett szerzők közül kettőnek egy-egy mondata jut eszembe: „Wer definiert, der kennt das Schicksal nicht.” – írja Oswald Spengler a Nyugat alkonyában, azaz aki definiálni próbál, az nem ismeri a sorsot. Goethe pedig az Eckermann-beszélgetésekben vagy talán valamelyik levelében valahogy így fogalmaz: „Die Menscheit ist ein Abstraktum, es hat von jeher nur Menschen gegeben.” – azaz az emberiség egy absztrakció, mindig csak emberek voltak. Szóval azt akarom mondani, hogy a kérdésedre nem adható egységes válasz. Értelemszerűen a jogi gondolkodásmód már kivételt képez a spengleri szabály alól, hiszen folyamatosan fogalom-meghatározásokkal dolgozunk. Az biztos, hogy magyar nézőpontból létezik egyfajta kettősség a német jog megítélésével kapcsolatban. Mert valóban igaz, hogy a magyar jogfejlődésben tetten érhető egy hagyományosan erős német hatás, sok kodifikációnknak és jogintézményünknek az igazi forrásvidéke a német jog területén lelhető fel, amely azonban maga is római- és kánonjogi hagyományokat közvetít és több tekintetben más nyugati jogrendszerekből merített saját fejlődéstörténete során. Ugyanakkor látni kell, hogy a magyar jog – hasonlóan más kelet-európai jogrendszerekhez – nem minden területen implementált és implementál külső – így német – hatásokat, sőt egyes területeken ezekkel szemben kifejezetten rezisztensnek mutatkozik. Hogy milyenek a német jogászok? Ha erre akarunk választ kapni, mindenképpen érdemes tekintettel lenni arra, hogy egy német jogász karrierje már az egyetemi évektől kezdve teljesen másképp alakul, mint egy magyar társáé. Nincsenek a hazaihoz hasonló klasszikus vizsgaidőszakok. Persze vannak vizsgák, de azok más logika szerint szerveződnek, mint itthon. Az első szóbeli, nyilvános és komoly téttel rendelkező megmérettetés egy német joghallgató életében az első államvizsga. Ezen a vizsgán rendkívül magas a bukások és a kifejezetten rossz, a munkaerőpiacon kevéssé felmutatható eredmények aránya, részben a vizsgarutin hiánya miatt.

Heidelbergben és Saarbrückenben tanultam német jogot, és ezeken a helyeken a számonkérés nem az elméleti tudásra összpontosított, hanem konkrét jogeseteket, feladatokat kell megoldani. Az ilyen jellegű vizsgafeladatok Magyarországon lényegében teljesen hiányoznak. Ennek eredményeképpen nálunk csak a tényleges karrierjük legelején találkoznak konkrét jogesetekkel a jogászok, esetleg gyakornokként, de ez utóbbi esetleges.

O. B.: Mielőtt rátérnénk a jogi oktatás kérdéseire, muszáj visszatérnem Oswald Spenglerre. Egyszerűen nem tudom megkerülni most, hogy a neve elhangzott a beszélgetésben! Spengler ugye a Nyugat alkonyában ugyanúgy civilizációkra bontja az emberiséget, hasonlóképpen, mint később Huntington. Ebben a felosztásban Spengernél a mai modern európai ember megkülönböztető jegye az úgynevezett „fausti szellem”. Ez a szellem viszi előre. Ennek sajátja, hogy mindig többre tör, de gyakran Ikaroszként túl közel kerül a naphoz, ahonnan aztán visszaesik, s lényegében ez a körforgás ismétlődik.

Persze Spenglernek ezt a kijelentését sokan vitatják, de az tagadhatatlan, hogy mint gondolatkísérlet, a felvetése felettébb érdekes és értékes. Ugyanis akarva-akaratlanul arra késztet minket, hogy a Spengler által megfogalmazottakat a saját helyzetünkre vonatkoztassuk. Mintha az Európai Unió mai integrációs folyamata is egyfajta fausti kísérlet lenne. Az egyre inkább egységesedő Európa politikai projektje, amelyet ráadásul inkább a jogászok, mintsem a politikusok propagálnak. Tartalmi értelemben az Európai Unió mint kísérlet a jogi, és ennek örvén a kulturális különbségek meghaladására irányul. Nekem viszont az az érzésem, hogy ezzel a kísérlettel ismét túl közel repülünk ahhoz a mítoszbeli naphoz. Érzékeled Te is ezt a folyamatot, és ha igen, mi a véleményed magyar jogászként?

V. I.: Itt vitatkoznom kell!

O. B.: Helyes!

V. I.: Nem vagyok biztos benne, hogy a spengleri gondolatot ilyen direkt módon le lehet fordítani azokra a kortárs folyamatokra, amelyek ma az Európai Uniót jellemzik. A faustische Seele, azaz a fausti lélek, mint a nyugati kultúra jellegadó ismérve való igaz, hogy Spengler gondolkodásában egy folyamatosan visszatérő elem, ő azonban ennek a legmarkánsabb megnyilvánulásait épp a magas kultúra fázisára datálja: európai középkor és koraújkor, a transzcendencia, vagy a végtelen, vagy az Isten felé való feltétlen törekvés mind fizikai (gótika), mind szellemi (misztika) értelemben.  Ezzel szemben jelen korunkra Spengler olvasatában már nem annyira a fausti lélek, hanem a civilizációs szellem a jellemző, amelynek egyik záró akkordja szerinte az úgynevezett cézárizmus korszaka. Nála ez a korszak a Római Birodalom kései korszakával áll párhuzamban, amelyet nietzschei áthallással dekadens kornak nevez. Ennek jellemzője a materiális javakban való elmerülés, és azzal párhuzamosan a tradicionális értékek tudatosulásának eltűnése, egyfajta fásultság a mélyebb szellemi tartalmakkal kapcsolatban, hangsúlyeltolódás a felszínesség felé. Ha az Európai Unió kedvenc és nem véletlenül mindenek felett favorizált jogalkotási vezérszavával akarjuk ezt körülírni, akkor a fogyasztó és a fogyasztás tág értelemben vett uralmáról, és ezzel egyenes logikai összefüggésben a fausti lélek értéktartalmának alámerüléséről beszélhetünk. Spengler szerint ebből a fásultsági szakaszból a modern embert a cézárizmus egy-egy feltűnő erős egyénisége tudja ideig-óráig kirántani, majd ezt követően a végső enyészeté az adott civilizáció, amely átadja a színpadot a soron következő – és a saját fausti szakaszában lévő – szereplőnek. Ha mindezt a jog területére kivetítjük, akkor úgy gondolom, hogy az uniós folyamatok szintén az említett irányba mutatnak: Az európai közjog és magánjog egységesítése és az ennek logikai előfeltételeként megjelenő fokozatos szuverenitás-feladás a tagállami szereplők részéről mindenképpen a késői, az ő szavával „kimerült” civilizációs szakasz jellemzője. Mindezért azt gondolom, hogy az Európai Uniót nem lehet a faustische Seele paradigmájával magyarázni, és az Uniót jelenlegi állapotában Spengler is feltehetőleg egyfajta záróakkordnak látná.

O. B.: Akkor, ha jól értem a helyzetértékelést, azt mondjuk, hogy a spengleri körforgásban az európai civilizáció egy későbbi állapotban, az értékvesztés állapotában van. Ebben, mint helyzetértékelés, szerintem egyetértünk.

V. I.: Igen, a helyzetértékelésben egyetértünk. Valószínűleg Spengler maga is elfogadná ezt a helyzetértékelést, de én mégis ódzkodnék attól, hogy kizárólag az ő szavaival próbáljuk értékelni a kortárs folyamatokat. Hiszen arra már nincs lehetőség, hogy ő maga állást foglaljon a kérdésben.

O. B.: Ezt az általunk megfogalmazott, értékvesztésre vonatkozó helyzetértékelést egyébként vallja a német vagy a magyar jogászok többsége?

V. I.: Nem!

O. B.: Én is így látom. De vajon miért nem?

V. I.: Sokan nem helyezik ezt a dilemmát ebbe az összefüggésbe. Talán itt visszakanyarodhatunk a bölcsészettudomány hasznára is, hiszen a dilemma ilyen megfogalmazásához szükség van egyfajta jó értelemben vett „bölcsészkedésre”.

O. B.: Ez biztosan így van, de túllépve Spengleren, a mai jogászokra szerintem kifejezetten jellemző az univerzalizmusra való törekvés. Ennek van közjogi és magánjogi leágazása is. Amikor olyan fogalmak merülnek fel egy szakmai párbeszédben, mint a jogegységesítés vagy több szintű alkotmányosság, akkor ezek mind ennek a jogi univerzalizmusnak a vetületei. A legtöbb alkotmányjogász ma arra keresi a választ, hogy miként lehet az Európai Unió jogát, a nemzetközi jogot és a nemzeti jogot összehangolni. Az erre a dilemmára adott válaszok pedig leginkább az egységes jog irányába mutatnak. De ugyanígy igaz ez a magánjogra is. Én azonban arra vagyok kíváncsi, hogy szerinted vannak-e a német és a magyar jogászok között olyanok, akik kritikusabban viszonyulnak ehhez a kissé utópisztikus jogi korszellemhez?

V. I.: A magas jogászságban megvannak az egyértelműen kritikus hangok. Minél részletesebb egy szóbeli megnyilvánulás vagy egy tudományos publikáció, annál több kérdőjel merül fel az integrációba vetett feltétlen hittel kapcsolatban. Egy-egy havi szaklapban megjelenő tanulmány tipikus esetben nem elég arra, hogy ezeket a kritikákat árnyaltan tálalja. Ezzel szemben a legfontosabb jogi kommentárok már kritikusabbak. Az én szakterületem a polgári perjog, erről a területről akár példát is tudok mondani. Ez a terület ugyanis az állam és a jogkereső állampolgár viszonyát hivatott szabályozni. Éppen ezért elképzelhetetlen, hogy az egységesítés olyan szintjére jusson el, amely megfosztja a jogot a nemzetállami keretekből fakadó sajátos karaktertől.

Így az egyes államok jogászai egészen eltérő szerepfelfogással rendelkeznek, amelyek csak nemzeti keretek között képesek működni. Államról államra más a jogászi hivatásrendek közötti munkamegosztás, más a hatósági és bírósági fórumrendszer, és fontos eltérések tapasztalhatók az egyes eljárásjogok formalisztikusabb vagy tartalmibb céltételezése között is. Az elmúlt évtizedben több kísérlet is volt európai szintű polgári perrendtartás kidolgozására, ezek a kísérletek azonban rendre elbuktak. Úgy gondolom, nem véletlenül. Be kellett látni, hogy a perjog területén nem lehet felülírni az egyes nemzetek jogászi hagyományait és felállt intézményi struktúráit.

Ez a gondolat – mint utaltam rá – a jogi kommentárirodalomban is megfogalmazódott, és nem is csak Európára vonatkoztatva, hanem világviszonylatban is. Például a vezető, Thomas Rauscher-féle európai kollíziós- és eljárásjogi kommentár, amely az összes hatályban lévő EU-s kollíziós és eljárásjogi tárgyú jogszabályt több ezer oldalon, dogmatikai, hatékonyságelemzési és a tagállami nemzeti tradíciókkal való összhangra való képesség szempontjait is alkalmazó mélyelemzésnek veti alá, egyenesen egy uniós „kölcsönös bizalmi dogmát” (Vertrauensdogma) lát érvényesülni az uniós jogalkotásban, értsd az európai jogalkotót az a messze nem valós, de erőltetetten valósként feltételezett kiindulópont vezérli, hogy a tagállamok igazságszolgáltatásai egyenértékűek. Azaz: a még messzi távolban lévő, elérendő cél a jogalkotás politika által definiált, meglévő kiinduló feltételévé avattatott és ilyenként legitimál egy sor uniós jogalkotási aktust az adott területen. Talán nem véletlen, hogy a befolyásos kommentár főszerkesztője, Rauscher professzor támadások kereszttüzébe került, amikor e szakmai Unió-kritika mellett másfél évvel ezelőtt a német mainstream közpolitika egyes irányaival kapcsolatban is kritikus hangot ütött meg. Visszatérve a kommentárhoz és ezzel a kérdéseddel érintett kritikai hanghoz: az Európai Unióban a magánjogi jogérvényesítés szabályozásának  egyik legfontosabb eleme és egyben a fentiek szerint tételezett előfeltétele – a tagállamok igazságszolgáltatásai közötti egyenértékűség és az erre alapozott, egymás jogrendszerébe vetett bizalom – a gyakorlatban jelenleg nem érvényesül. Az egyenértékűség és a ténylegesen arra épülő (tehát már nem csak dogmaként tételezett) kölcsönös bizalom híján azonban olyan alapvető tételek sem érvényesülhetnek kielégítően, mint a tagállami határozatok kölcsönös elismerése és végrehajtása, ami végső soron az uniós szabadságok és az egységes belső piac diszfunkcióktól mentes működésének szavatolója.  Ha nem telik meg tényleges tartalommal és nem érvényesül az eljárásjogi egyenértékűség, azaz nem működik egyenértékűen az egyes uniós szabadságok (munkaerő, tőke stb. szabad áramlása) kikényszerítésére, érvényesítésére kialakított eljárásjogi rendszer, akkor maguk az uniós alapszabadságok is kiüresednek.

Praktizáló jogászként láttam el jogi képviseletet mind az Egyesült Államokban, mind Németországban, mind az Egyesült Királyságban – és természetesen folyamatosan Magyarországon is. A tapasztalatom, hogy az egyenértékűség kritériuma nem érvényesül. Megjegyzem, sajnos ez esetenként az országokon – és országunkon – belüli bíróságok eljárásai kapcsán is elmondható.

O. B.: Ezt a kérdést feltettem már másnak is, de egy polgári perekkel foglalkozó jogásztól ezt mindenképpen meg kell kérdeznem: igaza volt-e a Babitsnak, amikor azt mondta, a magyar ember még a fülemüle füttyét is perli? Ha hátrébb lépünk, nyugodtan értelmezhetjük ezt egy néplélekre vonatkozó kérdésnek.

V. I.: Azt gondolom, hogy igaza volt, de azért nem szűkíteném ezt az attitűdöt csak a magyarokra. Az biztos, hogy az igazságkeresés, az igazságérzet kielégítésének igénye része a magyar népléleknek. Sok olyan polgári perrel találkozom, amikor nem is az anyagi érdek, hanem a peres felek igazságérzete a per fő motiváló eleme. Még a kiemelkedően magas pertárgyértékű eljárásoknál is igaz, hogy végső soron az igazságérzet és az igazságkeresés nem múló igénye áll a per mögött. Ez a motiváció gyakran olyan erős, hogy a racionális szempontokat is felülírja. Gondolok itt arra, hogy adott ügyben mind jogi, mind gazdasági megfontolások alapján komoly esély nyílna a peren kívüli megegyezésre, de a felek igazságérzete és a pertörténet során szerzett élmények vagy sebek elkerülhetetlenné teszik, hogy a feleken kívül álló, hivatalos fórum szolgáltasson igazságot. De más országokban is megfigyelhető ilyen trend: Az Egyesült Államok a perjogi szakirodalomban gyakran a litigious society, tehát a pereskedő társadalom megjelölést kapja. Elsősorban a szövetségi és a tagállami perjogok nagyvonalú tény- és bizonyítékfeltárási szabályrendszere (pre-trial discovery) hagyományosan vonzza az amerikai bíróságok elé a felpereseket, mind belföldről, mind külföldről. Nem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben is a kiemelt értékű és határon átnyúló vonatkozásokkal is bíró perek jelentős része amerikai bíróságok előtt indult, gondoljunk akár a gyógyszeripart vagy a dohányipart érintő termékfelelősségi, kártérítési ügyekre, vagy akár a Holokauszt-perekre.

O. B.: Talán annyiban más a magyar nép viszonya az intézményes igazságkereséshez, hogy itthon a nemzet szuverenitását célzó küzdelmek is jogi köntöst öltöttek magukra, például a dualizmus korában. Lényegében mindennapos mikrocsaták folytak az osztrák és a magyar fél között, amelyek többsége jogi természetű volt. Ilyen trendeket látsz-e ma is, vagy ez a hagyomány már elkopott?

V. I.: Azt gondolom, mindenkinek az életében megvannak azok a sarokpontok, vagy patetikusabban akár szentségek, amelyeket várként védelmezhet. Az én életemben ez – az egyetemi és magánpraxis miatt is – a polgári perjog, tágabb értelemben a polgári eljárásjog. Minél minőségibb egy adott jogterület szabályozása, annál jobban működik a jogrendszer egésze. Egy társadalomban bárki válhat hirtelen jogkeresővé, azaz bármikor előfordulhat, hogy bíróság előtt kell bizonyítania az igazát. Ezért kiemelten fontos, hogy a bíróságok társadalmi megbecsültsége, legitimitása kiemelten magas legyen. Ennek egyfelől része a bírósági intézmények megbecsültsége, de legalább ennyire része, hogy a polgárok legitimnek tekintsék azokat az eljárási jogszabályokat, így elsősorban a perrendi kódexeket, amelyek alkalmazása során a bíróságok végül eljutnak az ítéletekhez meghozataláig. Ha egy ilyen, jól működő és a jogérvényesítést jól szolgáló alrendszert tudunk kialakítani, az mindenképpen megvédendő eredmény az én megítélésem szerint.

O. B.: Mennyiben fontos tényező a polgári peres eljárások esetén az egyéni felelősség? Van ezzel kapcsolatban egy munkahipotézisem, miszerint a kommunizmus évei alatt a peres eljárásban részt vevő jogászok igyekeztek elhárítani magukról a személyes felelősséget. Ez egyrészt a jogi környezet jellegének volt köszönhető, másrészt az erősen centralizált struktúrákban elkerülhetetlenül az intézményi felelősség eszméje lett domináns. Ez a fajta felelősségelkerülés érződik még a mai jogásztársadalmon?

V. I.: Ez olyan téma, amelyről napokat lehetne vitatkozni, de megpróbálok röviden válaszolni. Összességében azt kell mondanom, hogy ez végső soron személyfüggő. Ha valaki egy paternalisztikus környezetben kell dolgozzon, akkor erre két választ adhat: vagy alkalmazkodik, vagy pedig tudatosan készül azokra az időkre, amikor végre jobban kibontakoztathatja saját kvalitásait. Nekem számos olyan tanárom, példaképem volt, akik képesek voltak megőrizni integritásukat és elhivatottságukat a szocializmus évei alatt is. Ők ügyeltek arra is, hogy a fiatal tanítványaikat a személyes felelősségvállalásra is megtanítsák.

O. B.: Hadd mondjak egy provokatív példát. Többször visszatérő téma, hogy a magyar bíróságok – különösen az új polgári perrendtartási törvény elfogadása után – hajlamosak formai okokra hivatkozva elutasítani a kereseteket. Egyfajta magyarázatként említhető a bíróságok túlterheltsége, valamint az is, hogy az eljárási hibákra hivatkozva sokkal egyszerűbb érdemi döntés nélkül eldönteni egy ügyet. Hogy látod, ez nem a felelősség nem vállalásának egyik megnyilvánulása?

V. I.: Ezt nem a rendszerváltás előtti 40 év számlájára kell írni, és nem is az azt követő időszakokéra. A mostanra kialakult helyzet okozója egyértelműen a 2016. évi CXXX. törvény, tehát az új polgári perrendtartásról szóló jogszabály.. Nincs tehát általános felelőtlenség a jogásztársadalomban, és kifejezetten a bíróságok esetében sincs jelen a probléma paradigmaszerűen. Az általad felvetett kérdés személyi értelemben abban fogható meg, hogy bíróról-bíróra különböző intenzitásúvá válhat a gyors formai – és nem tartalmi – elintézés csábítása akkor, ha egy törvény kifejezetten táptalajt teremt a minden áron való formalisztikus elintézésnek – és ezzel természetesen ilyen értelemben a felelőtlenségnek is.

Ebből kifolyólag a fő problémát nem a bírósági jogalkalmazásban látom, hiszen az már hála Istennek el is kezdte – törvény adta lehetőségei korlátai között – korrigálni az akadálypályát, hanem abban, hogy olyan táptalajt nyújt a törvény, amely megteremti a lehetőséget az ilyen értelemben vett felelőtlenség eluralkodásához. Jelenlegi formájában a – jogtörténeti és nemzetközi összehasonlításban is – sebtében elfogadott jogszabály több összefüggésben is a joghoz jutás akadályaként, nem pedig eredeti funkciója szerinti elősegítőjeként jelenik meg, ezért mielőbbi átfogó módosítása szükséges.

O. B.: Kicsit hadd világítsak rá más szempontból a kérdésre. Az Alaptörvény egyértelművé teszi, és a legnagyobb felelősséget adja a jogalkalmazóknak abban a kérdésben, hogy objektív, teleologikus gondolkodással kell megközelíteni a jogi kérdéseket. Sokan azt mondják, hogy nincs olyan bírói kar, amely ezen jogértelmezések mentén működne. A másik oldal pedig azt állítja, hogy a törvényhozói rész alakított ki túl sok akadályt, formai előírást és nehézséget.

V. I.: Több évtizedes, nemzetközi oktatói, kutatói és gyakorlati tapasztalataim alapján csak azt tudom megismételni, hogy az új polgári perrendtartás jelenlegi formájában nem felel meg a követelményeknek, ezért a meglévő diszfunkciók elhárítását nem az azt alkalmazó bírói kar, hanem a minőségi jogalkotás számonkérésével kell kezdeni.

O. B.: Lezárásként arra szeretnék rákérdezni, hogy szerinted milyen az igazi professzor? Milyen a jó oktatói minta?

V. I.: Számos példát tudnék említeni a kérdésed kapcsán, de most csak villanásszerűen megemlítek pár olyan professzort, akik nagyban befolyásolták tudományos és oktatói munkámat. Magyarországi szeretett és nagyra becsült tanítómesterem Németh János professzor, tanszéki elődöm, neki nagyon sokat köszönhetek nemcsak szakmailag, hanem a professzori kép kialakításában egyaránt. Szintén nagyon fontos személy volt e kép kialakítása terén számomra Vékás Lajos professzor és Harmathy Attila professzor. Meghatározó német professzorom pedig Gerhard Lüke volt. Az 1990-es években találkoztam vele idős, már nyugdíj előtt álló tanárként, aki a még tizenévesen a második világháborúban szerzett súlyos sérülésének nyomait egész életén át alázattal viselve alapított máig meghatározó polgári perjogi kommentárt, jogi szaklapot és vett részt közvetlenül a háború után jogi karok újjáélesztésében és részben újjáépítésében. A polgári eljárásjogba és annak anyagi joggal alkotott szerves kapcsolatába hihetetlen átlátással avatta be a hallgatókat.

Az említett professzoraim felfogását és tevékenységét szem előtt tartva én is nagyon sok időt és energiát fektettem abba, hogy a szakterületemen tudást halmozzak fel. A kérdésedben foglalt professzori ismérvet így nagyon egyszerűen látom: Azért tanítok itt az egyetemen, hogy a saját felhalmozott tudásomat minél teljesebb mértékben átadjam a hallgatóimnak, és ezzel az ő szellemi gazdagodásukat szolgáljam.

O. B.: Miben áll egy tanár felelőssége a katedrán? Saját szubjektív – akár politikai tartalmú – véleményét kell kifejeznie, vagy ennél egy komolyabb távolságot tartva kell a tudást átadni? Melyik út a helyes?

V. I.: A politizálás nem a tanórára való. Az az egyetemi oktató, aki közéleti vagy politikai témában szeretne megnyilvánulni, azt az óra keretein és az egyetem falain kívül, tehát ahol nem a szakmai tekintély tanórán természetes igényével lép föl – minden további nélkül, szabadon megteheti. Én ennek megfelelően arra kértem a Tanszékemen oktató kollégáimat, hogy a polgári perjogi előadásokon és szemináriumokon – az imént említett hitvallásomat is komolyan véve – kizárólag az elméleti és gyakorlati tudásuk átadásával és a szaktárgy megismertetésével töltsék ki az időkeretet.   A Tanszéken oktató, világnézetileg és politikailag homogénnek nem nevezhető személyi körben e kérésem teljesítése eddig senkinek nem okozott nehézséget.