„Az alkotmányos ismeretek bővítése kulcsfontosságú” – beszélgetés professzor Jeffrey Rosennel

Sándor Lénárd: Először is hadd idézzem fel azt  tényt, hogy Philadelphia az Egyesült Államok történelmi hagyományokban leginkább bővelkedő városai közé tartozik, otthont nyújtva az Indepence Hallnak, ahol a Függetlenségi Nyilatkozatot megfogalmazták, megvitatták és aláírták; az Egyesült Államok Első, majd pedig Második Bankjának; valamint a Christ Churchnek, vagyis annak a templomnak, amelyet egykoron az alapító atyák látogattak. Ez a város az új ország szülőhelye. Ezenkívül szintén ez a város ad otthont egy új és rendkívül aktív, egyre nagyobb népszerűséget élvező intézménynek, a Nemzeti Alkotmányközpontnak. Jeffrey Rosen professzortól, az Nemzeti Alkotmányközpont elnökétől elsőként azt kérdezem, mi motiválta ennek az intézménynek a megalapítását?

Jeffrey Rosen: Az Egyesült Államok alkotmányának kétszázadik évfordulója alkalmából egy dicsőséges pillanatban, a Kongresszus kétpárti többségében fogant meg a Nemzeti Alkotmányközpont megalapításának gondolata. Az intézmény küldetése, hogy „az alkotmányról pártatlanul szolgáltasson információt, így bővítve az amerikai lakosság ismeretét és tudását”. Igazán figyelemreméltó, hogy a demokraták és a republikánusok képesek voltak együttműködni annak érdekében, hogy ezzel a magasztos küldetéssel megalapítsák ezt a privát és nonprofit szervezetet. A szükséges forrást részben a szövetségi kormányzat, részben pedig magánadományozók teremtették elő, és ennek eredményeképpen az Alkotmányközpont 2004-ben nyithatta meg kapuit. Ma nehéz lenne elképzelni, hogy a alkotmányos ismeretek bővítése érdekében a Kongresszusban újfent efféle egyetértés kovácsolódna. Nagyszerű, hogy az Egyesült Államok − miközben a 200. születésnapját ünnepelte − fontosnak tartotta az Alkotmányközpont létrehozását.

S. L.: Ez valóban lelkesítő! Ha jól értem, akkor az intézmény küldetése az, hogy az amerikaiak ismereteit bővítse az alkotmányról és az alkotmányjogi kultúráról. Milyen megkerülhetetlen eszközöket használnak a cél eléréséhez? Hogyan tudja az Alkotmányközpont közelebb hozni az emberekhez az alkotmányt?

J. R.: A képzési küldetésünknek három formában teszünk eleget. Az egyik ilyen pillér a „Mi, a nép” [az Egyesült Államok alkotmányának bevezető szavai, amelyek a népszuverenitást fejezik ki] nevű múzeum. Az intézmény egyszerre ad otthont amerikai alkotmányos vitáknak, s végez polgári ismereteket oktató tevékenységet. A „Mi, a nép” múzeumnak Ieoh Ming Pei kínai származású amerikai építész által tervezett gyönyörű épülete ad otthont és izgalmas programokat kínál minden tanulni vágyó korosztálynak. Itt található az Egyesült Államok alkotmányának öt, valaha írt legkülönlegesebb tervezete, ideértve James Wilson eredeti javaslatát, valamint a Jognyilatkozat (Bill of Rights) egyik eredeti példányát is. Ezenkívül közszolgálati műsorokat is szervezünk Philadelphiában és Amerika-szerte egyaránt, amit „Városháza-programoknak” nevezünk. E programok mindegyike online is elérhető. Ezenfelül jómagam heti rendszerességgel vezetek „Mi, a nép” podcast-adásokat, amelyekben Amerika vezető konzervatív és liberális jogi szakértői vesznek részt. A hírekben felbukkanó olyan alkotmányjogi kérdésekről vitáznak a meghívott felek, mint például, hogy „kihirdetheti-e az elnök a rendkívüli állapotot annak érdekében, hogy határzárat építhessen” vagy „a jogegyenlőséget garantáló alkotmánykiegészítést lehet-e, és kell-e megkésve ratifikálni”.

Végezetül pedig, mi vagyunk az Egyesült Államok polgári ismereteket terjesztő központja is. E tekintetben az erőfeszítéseink gerincét az online interaktív alkotmány üzemeltetése jelenti. A tanulni vágyók világszerte elérhetik ezt az online platformot, ami a 2015-ös megalapítása óta elérte a 20 milliós látogatói számot. Az interaktív alkotmány ékköveit azok a tanulmányok jelentik, amelyeket konzervatív és liberális alkotmányjogi szakértők írtak. A Nemzeti Alkotmányközpont felkérte a Federalist Societyt, illetve az American Constitution Societyt − Amerika vezető konzervatív és liberális jogászszervezeteit −, hogy jelöljenek ki olyan jogi szakértőket a soraikból, akik aztán az alkotmány minden egyes rendelkezésével kapcsolatban megosztják, hogy mi az, amivel egyetértenek, és mi az, amivel nem. Így például rendkívül izgalmas, hogy a fegyverviselés jogáról szóló második alkotmánykiegészítésre kattintva egy ezerszavas vélemény látható a vezető konzervatív és liberális szakértőktől. Mindezt megszorozva az alkotmány nyolcvan szakaszával, egy olyan „alkotmányos lakoma” tárul elénk, amely valamennyiünk tudását gazdagítja. Ez a platform biztosít helyet azoknak a videóknak is, amelyekben a Legfelső Bíróság tagjai beszélnek az alkotmányról. Ezenfelül az általános- és középiskolások számára készített oktatóvideók is itt megtalálhatók. A platform leginnovatívabb része az, ahol olyan alkotmányjogi eszmecserék folytathatók, amelyek Amerika-szerte, így Philadelphiától Kaliforniáig és Kentuckytól Ohioig egyesítik az osztálytermeket. Ennek megfelelően a különböző osztálytermekben tanuló diákok alkotmányjogi eszmecseréit egy bíró vagy mestertanár moderálja. Reméljük, hogy ebbe az élménybe később állampolgárokat is be tudunk vonni azért, hogy népszerűsíthessük a polgárok közötti párbeszédet. Nem utolsó sorban pedig ez a platform valamennyi közszolgálati programunknak helyet biztosít, így a podcastoknak, a videóknak és a blogoknak is. Például, amikor valaki az alkotmány első kiegészítésére kattint, akkor valamennyi ezzel kapcsolatos közszolgálati program és blog láthatóvá válik. Amerika olyan vezető oktatási intézményeivel működünk együtt, amelyek diákok millióit szólítják meg a programon keresztül.

S. L.: Tehát ha jól értem, törekednek mind a konzervatív, mind a liberális nézetek artikulárására.

Valamennyi projektünkkel, így a múzeummal, a közszolgálati programokkal, valamint az oktatási kezdeményezésekkel összefüggésben fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ezek mind pártatlanok vagy többpárti jellegűek. Minden egyes programunkban különböző, konzervatív és liberális felfogású véleményformálókat, illetve polgárokat kérünk fel arra, hogy az alkotmánnyal kapcsolatban fejtsék ki véleményüket. A mi intézményünk az egyetlen az Egyesült Államokban, amelyet ez a kötelesség terhel. Jelenleg rendkívül polarizált időket élünk, a két politikai oldal alig beszél egymással. Emiatt különösen fontos, hogy különböző világnézetű és felfogású embereket ültessünk egy asztalhoz annak érdekében, hogy ne közpolitikai, hanem alkotmányos álláspontjaikat vitassák meg. Másként fogalmazva arra kérjük a polgárokat, hogy ne azt kérdezzék, vajon szerintük mit kellene a kormányzatnak tennie, hanem azt, hogy mi az, amit az alkotmány megenged, hogy tegyen. Ennek megfelelően például nem azt kérdezzük, hogy a fegyverviselés szabályozásának szigorítása vajon jó vagy rossz ötlet, hanem azt, hogy a második alkotmánykiegészítés vajon megengedi vagy tilalmazza-e azt. Az a tény, hogy azt kérjük az emberektől, hogy éppen úgy válasszák szét a politikai és az alkotmányjogi nézőpontjaikat, mint ahogyan erre a jogászprofesszorok kérik a saját hallgatóikat − és ahogyan erre a bírák is törekednek −, azt reméljük, hogy az alkotmányos érvelés pártpolitikamentes változatát tudjuk meghonosítani.

Jeffrey Rosen (a kép jobb oldalán)

S. L.: Mindazok alapján, amit az imént elmondott, úgy tűnik, hogy az Alkotmányközpont meglehetősen gazdag eszköztárral, illetve igen változatos formákban igyekszik közelebb hozni az alkotmányt a lakossághoz. Ez az intézmény bizonyára más országok számára is jó példaként szolgálhat. A pártatlanságot, mint az Alkotmányközpont működésében meghatározó szerepet játszó szempontot említette. Ugyanakkor a külső szemlélő szemében az amerikai politika egyre inkább megosztottá vált az elmúlt évtizedek alatt. Tulajdonképpen az érdekelne, hogy az Alkotmányközpont hogyan tudott semleges és pártatlan maradni ebben az időszakban?

J. R.: Amikor a semlegességünk megőrzéséről van szó, akkor a legfontosabb, hogy a vezető konzervatív és liberális jogászkörök által kinevezett, különböző felfogásokat képviselő jogász szakértőket lássunk vendégül. A semlegesség garanciájaként szolgál, hogy számos programunkat a konzervatív Federalist Society, illetve a liberális American Constitution Society egyaránt támogatja. Ez a két oldal néha egyetért, néha vitázik, de mi mind a két nézőpont bemutatását egyaránt garantáljuk. Néha inkább liberális, néha pedig inkább konzervatív perspektívából készítünk egy-egy programot, de összességében a kiegyensúlyozottságra törekszünk. Ugyanakkor nem félünk határozott véleményt alkotni azokon a területeken, ahol az alkotmányjogi követelmények világosak. Így például egyértelműen fogalmazhatunk, amikor az alkotmány első kiegészítéséről tanítunk, hiszen a Legfelső Bíróságunk számtalan alkalommal kimondta, hogy Amerikában csak akkor lehet tilalmazni a szólást, ha annak célja vagy valószínű hatása közvetlenül erőszak okozására vagy előidézésére irányul. Nem félünk elemezni egyetlen témát sem, ugyanakkor kizárólag alkotmányjogi perspektívából vitatjuk meg őket, és amikor egyszerre több olvasat is lehetséges, akkor megpróbáljuk azokat kiegyensúlyozott módon bemutatni.

S. L.: Az Alkotmányközpont vezetése mellett a George Washington Egyetem jogászprofesszora is, illetve számos, a Legfelső Bíróságról szóló könyv szerzője egyaránt. Számomra az volt a legérdekesebb könyve, amelyben korszakonként, az egymással ellentétes bírói filozófiákon keresztül vizsgálja meg a legfőbb bírói fórum történetét. A Legfelső Bíróságot érintő aktuális események fényében úgy tűnik − például a legutóbbi kinevezési eljárások esete alapján −, hogy az intézmény egyre erőteljesebben sodródik a politikai harcok felé. Emellett a Legfelső Bíróság mind jelentősebb szerepet játszik az amerikai alkotmányosság és a közpolitikai kérdések formálásában. Hogyan látja a Legfelső Bíróság jelenlegi szerepét az Egyesült Államok közjogi rendszerében?

J. R.: Helyesen utal arra, hogy a Legfelső Bíróság egy változás felé sodródik. Az amerikai kormányzat valamennyi intézménye ostrom alatt áll ebben a polarizált korszakban. A Bíróság számos, rendkívül szokatlan és igencsak megosztott bírói kinevezési meghallgatást tudhat maga mögött. Ezért John Roberts elnök − az ideológiai spektrum mindkét oldalán helyet foglaló többi bírótársával együtt − aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a polgárok esetleg már nem hisznek a Legfelső Bíróság pártpolitikától független legitimációjában. Továbbá abban sem, hogy döntései inkább a jogban, semmint a politikában gyökereznek. Mi itt, a Nemzeti Alkotmányközpontban örülünk John Roberts elnök abbéli törekvéseinek, amelyek a Legfelső Bíróság pártpolitikától független legitimációjának megerősítésére és a bírói függetlenség megóvására fókuszálnak. Roberts elnök példaképének az Államok legnagyszerűbb legfelsőbb bíróját, John Marshallt tartja, akire hasonlóan nehéz feladat hárult a saját korában, amikor a bíróság legitimációja ostrom alatt állt. Így tehát van már történelmi előzménye az ilyen helyzetnek. Roberts elnök, illetve valamennyi bírótársa tisztában van azzal, hogy most kihívásokkal teli időt élnek, és mi minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy az emberek ismereteit bővítsük a törvények bírói felülvizsgálatának történetéről és hagyományairól. A közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy azok a polgárok, akik többet tudnak a bírói felülvizsgálatról, könnyebben elfogadják és támogatják a Legfelső Bíróságnak azt a hatáskörét, amelyben alkotmányellenes jogszabályok alkalmazását tilthatja meg. Ezzel szemben azok, akik kevesebbet tudnak erről, inkább hajlandók ezeket a bírói döntéseket a többség szavazata árán megváltoztatni. E tekintetben nem a politikai hovatartozás, hanem az alkotmányos képzettség a döntő. Éppen ezért olyan sürgetően fontos, hogy mi itt a Nemzeti Alkotmányközpontban bővítsük az emberek ismereteit a történelemről és a döntésekről annak érdekében, hogy el tudják fogadni, hogy a bíróság tevékenysége a jogon és nem a politikán alapszik.

S. L.: Örülök, hogy szóba hozta John Marshallt, illetve a törvények bírói felülvizsgálatának intézményét. Úgy látom, hogy az Egyesült Államok történelmének legfontosabb vitái az egyes államok és a szövetségi kormányzat közötti hatalmi megosztásról szóltak. Itt gondolhatunk John Marshallra vagy akár az Alexander Hamilton és Thomas Jefferson közötti vitára. Esetleg az amerikai polgárháborúra vagy az azt követő újjáépítési korszakra, az annak során elfogadott alkotmánykiegésztésekre, illetve végül, de nem utolsó sorban a „roosevelti forradalomra” a New Deal-programmal együtt. E történelmi fordulópontok mindegyikében a szövetségi kormányzat szilárdította meg a befolyását, sok esetben az egyes államok szabályozási autonómiájának rovására. Ugyanakkor a tagállamok autonómiája mégis szerves része az úgynevezett „fékek és ellensúlyok” rendszerének. Hogyan látja a Legfelső Bíróság szerepét ezen a területen? A Legfelső Bíróság a tagállamokat a szuverenitás hordozójaként ismeri el és megpróbálja megóvni autonómiájukat? Vagy inkább a szövetségi kormányzat „ügynökségeinek” látja, amelyek szerepe a nagy szövetségi programok végrehajtására redukálódott, és ennek megfelelően a Bíróság sem hajlandó fellépni autonómiájuk védelme érdekében?

J. R.: Helyesen azonosította az amerikai történelem azon korszakait, amelyeket leginkább alkotmányos válságokként jellemezhetünk. Ha az alkotmányos válságokat olyan korszakokként határozzuk meg, amelyekben a hagyományos alkotmányos döntéshozatali mechanizmus néha erőszakba torkollóan összeomlik, akkor jól fogalmazta meg: az alkotmány eredeti ratifikációja, a polgárháborúhoz, illetve a polgárháborút követő alkotmánykiegészítések kiüresedéséhez vezető úgynevezett „nullifikációs válság”, valamint a New Deal-válság felelhet meg leginkább ennek a feltételrendszernek. Ezek közül valamennyi a vertikális, vagyis az államok és a nemzeti kormányzat közötti hatalommegosztás dilemmáját vetette fel. Kis túlzással úgy lehet fogalmazni, hogy John Marshall volt a nemzeti hatalom „ministránsa”, akit Alexander Hamilton és az elfeledett, ámde döntő fontosságú pennsylvaniai alapító atya, James Wilson karolt fel. Wilson volt az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy „Mi, az Egyesült Államok népe” mint egész legyünk a szuverenitás hordozója, nem pedig „Mi, az egyes államok népei”. A szuverenitást a nemzeti lakossághoz rendelő wilsoni ragaszkodásra hivatkozott Abraham Lincoln, amikor megtagadta a déli államoktól az elszakadáshoz szükséges hatáskört. Így fogalmazott beszédében: „Mi, az Unió népe” mint egész alkottuk meg az Uniót, így „Mi, az Unió népe” mint egész kellene, hogy a beleegyezésünket adjuk ahhoz, hogy az Uniót meg lehessen változtatni. Ebből következően az egyes államoknak nincsen szuverén hatalmuk az elszakadáshoz. Marshall emellett ekképpen fogalmazott a Washingtonhoz intézett búcsúbeszédében: „a háborúban egy nép vagyunk, a békekötésben egy nép vagyunk, és minden kereskedelmi szabályozásban egy és ugyanaz a nép vagyunk.” Érdekes, hogy Marshall ezt a szövetségi államiságot nem egy vertikális, hanem egy horizontális küzdelem kontextusában említette. Marshallnak két nagy csatája volt. Egyfelől a Madison kontra Marbury ügy, amelyben megalapozta a törvények bírósági felülvizsgálatának lehetőségét, másfelől pedig az Egyesült Államok Bankját megalapító törvény alkotmányosságának megállapítása.

S. L.: Ez valóban nagyszerű leírása annak, hogy John Marshall zsenialitása hogyan emelte a törvények bírósági felülvizsgálatát az alkotmányosság alapvető elvei közé. Ugyanakkor ennek lehet egy hátulütője is. Mégpedig az, hogy az egyre aktívabbá váló bíróság fenyegetést jelenthet a demokratikus döntéshozatalra, a demokratikus megfontolás elfojtásával. Az egyre hangosabbá váló európai kritika arra mutat rá, hogy ahelyett, hogy a törvényhozás kontrollja maradna, a bírósági aktivizmus a társadalmi változások egyik fő hajtóerőjeévé válik. Az Egyesült Államok is átélt egy ehhez hasonló korszakot Earl Warren elnökségének időszaka alatt az 1960-as évek során. Mit gondol az Egyesült Államok jelenkori bírói aktivizmusáról?

J. R.: Ez fontos vita Európában, amely kapcsán Amerika kétszáz éves tapasztalatának megismerése és megértése talán hasznos lehet. Először is, nem lehet az aktivizmusról vitázni anélkül, hogy ne definiálnánk. A legsemlegesebb meghatározás az, amit Ön is használt. Ez azt sugallja, hogy önmagában egy jogszabály megsemmisítése már aktivizmus. Az aktivizmus igazolható azzal, hogy azt az alkotmány írja elő, vagy éppen ellenkezőleg, indokolatlanná teheti az, hogy a bírók olyan jogokat találnak ki, amelyeket nem lehet ésszerűen az alkotmányból kiolvasni. Az Egyesült Államokban nagyjából a progresszív korszakban − a XIX. század vége felé − indult meg a vita az aktivizmusról. A Legfelső Bíróság ugyanis mindösszesen két szövetségi törvény alkalmazását tette félre az 1803-as Marbury kontra Madison, és az 1857-es Dred Scott döntések között. Csak a progresszív érában kezdett egyre több állami jogszabály alkalmazásának félretételéről rendelkezni a Bíróság arra hivatkozva, hogy azok sértik a gazdasági szabadságjogokat. Ez végül a New Deal-válsághoz vezetett. A későbbiek során a Legfelső Bíróság számos szövetségi törvényt azzal az érveléssel érvénytelenített, hogy vagy a gazdasági szabadságjogokat, vagy pedig a hatalmi ágak elválasztásának elvét sértették. A New Deal-re adott válaszként az − 1930-as évek második felétől kezdődően − a Legfelső Bíróság többé már nem érvénytelenített jogszabályt a gazdasági szabadság alapján, hanem nagyobb figyelmet szentelt azoknak a jogszabályoknak, amelyek a Jognyilatkozatban felsorolt szabadságjogokat sértették.

Ez vezetett az úgynevezett „Warren-korszakhoz” [Earl Warren által vezetett Legfelső Bíróság 1953–1969. között], amelyet a kritikusok példaként említenek arra, amikor a Legfelső Bíróság társadalmi változás előidézésének az élére állt. Némely szakértő ennél árnyaltabb álláspontot fogalmaz meg erről a korszakról, mondván, hogy a Bíróság a „Warren-korszak” legtöbb ügyében tulajdonképpen az elnök és a Kongresszus partnereként, nem pedig ellenlábasaként cselekedett, ugyanis ritkán erősített meg olyan szabadságjogot, amelyet a közvélemény vagy a többi hatalmi ág ne támogatott volna. Igaz azonban, hogy a Legfelső Bíróság meglehetősen aktivista felfogást képviselt − sőt némely döntése ellentmondásos volt −, mégsem vezetett szabadságjogi forradalomhoz. A konzervatív kritikusok ezzel nem értenek egyet, és azt mondják, hogy az Earl Warren távozása után eldöntött Roe kontra Wade ügybe torkolló gyakorlat olyan jogokat talált fel, amelyeket észszerűen nem lehet az alkotmányból kiolvasni. Ezzel megérkeztünk az úgynevezett „Rehnquist-korszahoz” [William H. Rehnquist által vezetett Legfelső Bíróság 1986–2005. között], majd pedig a jelenlegi, úgynevezett „Roberts-korszakhoz” [John G. Roberts által vezetett Legfelső Bíróság 2005-től]. Itt fordult a kocka, és a liberálisok állították azt, hogy a konzervatívok aktivisták, mivel a Citizens United kampányfinanszírozási döntéstől kezdve egészen a választójogi törvényig jogszabályok sorát döntötték le. A legidősebb bíró, Ruth Bader Ginsburg szellemi vezetésével a liberális bírák azzal vádolták a konzervatívokat, hogy ugyanahhoz a bírói aktivizmushoz folyamodnak, amelyet egykoron éppen ők ítéltek el. A 2016-os választásokat követően a progresszívok ismét felismerték az olyan „aktív bírók” előnyét, akik kordában tudják tartani a hatásköreit túllépő elnököt. A bírói visszafogottságról folytatott vita később heves követelésekbe csapott át, miszerint a Bíróságnak mind a Kongresszust, mind pedig az elnököt az alkotmány szerkezete szerint számukra kijelölt korlátok között kell tartania. Mindez azt sejteti, hogy nem lehet az aktivizmust elválasztani az éppen aktuális politikai kérdésektől. Ugyanakkor az amerikai tapasztalat azt mutatja, hogy a bírók bizonytalan talajon járnak, ha olyan jogokat kényszerítenek ki, amelyeknek rendkívül laza kapcsolatuk van az alkotmány szövegével és történetével. Ezeket legtöbbször a közvélemény sem támogatja. Ezzel ellenkezőleg, megalapozottan járnak el akkor, ha tiszta alkotmányjogi elveket kényszerítenek ki azzal a hatalmi ággal szemben, amelyik nyilvánvalóan túllépi a hatáskörét. Ennek kapcsán példaként említhető az úgynevezett Steel Seizure ügy, ahol a Legfelső Bíróság megakadályozta Harry S. Truman elnököt abban, hogy főparancsnoki hatáskörében államosítsa az acélműveket.

Jeffrey Rosen és Doris Kearns Goodwin

S. L.: Köszönöm ezt a tartalmas kifejtést! Végül, de nem utolsó sorban, ki szeretnék térni egy nem kevésbé érdekes modern dilemmára. Nemrégiben megjelent egy írása, amelynek az „Amerika James Madison rémálmát éli” címet adta. Ebben a véleménycikkben a szabályozatlan médiafelületekre hivatkozva azt az álláspontot fogalmazza meg, hogy bizonyos platformok ahelyett, hogy megfontolásra és mély, tartalmas közéleti vitára sarkallnának, inkább olyan visszhangzó teremként szolgálnak, amelyek megszilárdítja a politikai előítéleteket. A demokratikus párbeszéd minőségének javítása helyett valójában csak erodálják azt. Nem gondolja, hogy a technológiai újítások fényében érdemes újragondolni a véleménynyilvánítási szabadság elveit? Mit gondol arról, hogy a szólásszabadságnak nagyobb felelősséggel kellene járnia a digitális korszakban?

J. R.: Nem gondolom, hogy a Legfelső Bíróságnak újra kellene gondolnia azokat az alapvető elveket, amelyeken az amerikai szólásszabadság hagyománya nyugszik. Ezeket az elveket elsőként James Madison és Thomas Jefferson fogalmazták meg, majd Louis Brandeis karolta fel őket az 1927-es Whitney kontra Kalifornia ügy döntéséhez fűzött párhuzamos indokolásában. Végül pedig a Legfelső Bíróság fogadta el az 1969-es Brandeburg kontra Ohio ügyben hozott döntésében. Ez voltaképpen az alapítóknak az érzelmek helyett az érvelésbe vetett hitét tükrözi. Úgy gondolták, hogy amíg elég idő áll rendelkezésre a megfontoláshoz, addig a gyűlöletkeltő beszédre adott legjobb válasz a „jó beszéd”. Ugyanakkor a közösségi médiaplatformok kihívást jelentenek a madisoni elvek tükrében. Madison félt a demagógoktól, akikről úgy gondolta, hogy az olyan demokratikus testületekből kerülnek ki, mint amilyen az athéni népgyűlés volt. És éppen ez az oka annak, hogy az egész amerikai alkotmányt úgy tervezték meg, hogy lassítsa a megfontolást. Itt senki sem dönthet gyorsan. Így például egy Brexithez hasonló lépés elképzelhetetlen lenne az amerikai alkotmányos struktúrában, ugyanis mi nem tesszük lehetővé azt, hogy mély alkotmányjogi kérdésekről egy egyszeri népszavazással lehessen dönteni. Rengeteg vargabetűt kell leírni ahhoz, hogy az Egyesült Államok alkotmányát módosítani lehessen. Még a hagyományos törvények elfogadásához is mindhárom hatalmi ág egyetértésére szükség van. Ebből következően igazi madisoni problémát jelent az a sebesség, amelyet a közösségi média diktál. A vélemények mindenféle szűrő nélkül száguldanak világszerte. Nem hiszem, hogy van egyszerű megoldás erre a problémára. Nem gondolom azt sem, hogy a legjobb megoldás a szabályozás, és nem vagyok teljesen meggyőződve arról sem, hogy a közösségi média területén megtalálható szolgáltató cégek kormányzati szabályozása valóban megoldást kínálna erre a problémára, hiszen az sem világos, hogy milyen irányban kellene szabályozni őket. A gyűlöletbeszéd tilalmazása nem igazán kínál megoldást, hiszen a felgyorsult és érzelmekkel teli online környezetben a kiszűrésük szinte lehetetlen. Egyetértenék azonban azzal a gondolattal, hogy a platformok önkéntesen fogadják el az amerikai alkotmányjogi elveket.

S. L.: Véleménye szerint melyek azok a kihívások, amelyekkel az amerikai Legfelső Bíróságnak, valamint általánosan az alkotmánybíróságoknak szembe kell nézniük napjainkban?

J. R.: Úgy gondolom, az a tény, miszerint életünknek egy jelentős része olyan helyeken zajlik, ahová az alkotmány már nem ér el. Például a magánplatformok gyakran azon jogi korlátok nélkül járnak el, amelyek egyébként kötik a kormányzatot. Ez pedig egy olyan dilemma, amelyet a bíróságok nem tudnak saját maguk megoldani. Leginkább azért, mert nincs hatáskörük azok felett a magáncégek felett, amelyek azokat a tereket és helyszíneket testesítik meg, amelyek véleménykifejezéseink és magánszféránk jövőjét meghatározzák. Erre a madisoni problémára nincsen egyszerű válasz. Ugyanakkor felismerhető egy világos és sürgős szükség az alkotmányos ismeretek bővítése tekintetében. Madison azon az állásponton volt, hogy a köztársaság összeomlik, ha az állampolgárok nem lesznek kiműveltek az államelméleti ismeretek terén. Ez az oka annak, hogy a Nemzeti Alkotmányközpont küldetésére ilyen jelentős szükség mutatkozik, és ez az oka annak is, hogy az alkotmányos ismeretek bővítése kulcsfontosságú a jelenkor alkotmányos dilemmáinak kezelésében. Úgy gondoljuk, hogy nem kevesebb, mint a köztársaság jövője forog kockán. Ezért vagyunk olyan lelkesek aziránt, hogy az alkotmányos ismereteket a különféle háttérrel rendelkező polgárok között terjesszük. Arra sarkalljuk az embereket, hogy képezzék magukat, és bővítsék ismereteiket az Egyesült Államok alkotmányáról.

Az interjú angol nyelvű verziója itt érhető el. 

***

A cikk a Pallas Athéné Domeus Educationis Alapítvány támogatásával valósult meg.