Új korszak az amerikai legfelső bíróság alkotmányjogi felfogásában

A hétvégén az Egyesült Államok Szenátusa 50 – 48 arányban legnagyobbrészt republikánus és demokrata párthovatartozás mentén zajló szavazással pontot tett a keserű küzdelmekbe torkolló, illetve botrányokba fulladt főbírói meghallgatásnak és megerősítette Brett Kavanaugh – t. A nyáron nyugdíjba vonult Anthony Kennedy helyére Donald Trump elnök által kinevezett új bíró így már az őszi terminusban részt vehet az immáron ismét kilenc taggal működő amerikai legfelső bíróság ítélkezésében.

Bár az 1950-es évekbeli „mccarthyzmus” légkörét idéző szenátusi küzdelem ugyan meglehetősen kivételes jellegű, de semmiképpen sem példa nélkül való az amerikai politikai életben. Az Egyesült Államok történetében az egyik legnagyobb hatású progresszív legfelső bírósági bírójának, Louis D. Brandeis – nak a szenátusi meghallgatása 1916 – ban például kerek négy hónapon keresztül tartott. A Szenátus bírósági ügyekkel foglalkozó bizottsága elsőként ekkor tartott nyilvános ülést, amelynek során tanúkat hallgatott meg. Ennek oka nem más volt, minthogy Theodore Roosevelt és Woodrow Wilson elnökök progresszivizmusának képviselőjeként Brandeis – ben az akkori gazdasági és politikai elit, illetve a laissez–faire típusú kapitalista berendezkedés megingadhatatatlan kritikusát látták. A kinevezés sikerének tétje tehát egy szellemi korszak meggyengítése és egy következő megnyitásának megalapozása volt. A történelem pedig hűen igazolta mindezt. A közhatalom szerepét átszabó, valamint a társadalom etatista elvek mentén történő megszervezésére és folyamatos jobbítására törekvő progresszivizmus ugyanis nem sokkal később Franklin D. Roosevelt elnökségében, majd pedig Earl Warren vezette legfelső bíróságban aratott győzelmet a huszadik század derekán.

Hasonlóan kemény szenátusi küzdelem zajlott Robert Bork megerősítése körül is, akit Ronald Reagan elnök kívánt kinevezni az 1980-as évek közepén. Bork volt az a konzervatív körökben elismert és rendkívüli népszerűségnek örvendő gyakorlati és egyúttal elméleti jogtudós, akitől méltán várták egy újfajta konzervatív korszak kezdetének kikövezését. Originalista alkotmányértelmezésével az alkotmány eredeti tartalmához nyúlt vissza, szemben a progresszívek által vallott „elő alkotmány” doktrínával, amely ideológiai alapot nyújtott a társadalmat folyamatosan „jobbítani” kívánó szabályalkotási és ítélkezési törekvéseknek. A korábbihoz hasonlóan, a tét ekkor is egy ideológiai korszak lezárása volt és éppen ez az, ami galvanizálta a demokrata és liberális érdekcsoportokat, akik Ted Kennedy vezetésével korábban soha nem látott éles és rágalmazó stílusú támadást indítottak Bork ellen. A demokraták támadása ekkor sikerrel járt, és a Reagan vezette Fehér Ház által magára hagyott Robert Bork kinevezését 42 – 58 arányban megakadályozták. A konzervatív köröket dühítette ez a bukás. A National Review magazin ezzel összefüggésben, a Reagan elnökség vezérmondatára utalva írta „[b]ut it’s not morning in America, baby. It’s hard-ball time”, ami körülbelül annyit jelent, hogy Amerikára mégsem köszönt a reggel. Ideje lenne keményen játszani. A konzervatívok csalódottságát pedig csak tovább fokozta, hogy 1968 és 1993 között, vagyis 25 éven keresztül egyetlen demokrata elnök sem nevezett ki bírót, miközben a republikánus elnökök összesen tizenegy kinevezettje sem volt elég ahhoz, hogy egy stabil öt fős konzervatív többséget biztosítson a teret nyert progresszív gondolkodással szemben. A progresszívek meggyengültek ugyan, de valahogy mindig akadtak olyan ingadozó bírók, akik a nap végén megmentették a progresszív törekvéseket. Ha más nem, akkor éppen a most leköszönt Anthony Kennedy.

A mostani választás tétje mindezek tükrében nem kevesebb volt, minthogy a jelenleg négy originalista alkotmányértelmezést képviselő bíró mellé sikerül-e az állandó és megbízható többséget biztosító ötödik bíró kinevezése. Franklin D. Roosevelt elnökségre jutása óta tehát ez az első olyan történelmi pillanat, amikor valódi esély nyílik az originalista alkotmányértelmezésen nyugvó konzervatív felfogás alkotmányjogi és államszerkezeti megszilárdítására. Itt pedig nemcsak a sokak által emlegetett hagyományos konzervatív értékek közjogi érvényesítéséről, úgymint az értékalapú oktatásról, a családi kapcsolatok meghatározásáról, vagy az abortusz kérdéséről van szó, hanem sokkal többről. Az amerikai legfelső bíróság ugyanis mára kétségtelenül a tág értelemben vett kormányzás részesévé vált. Ezt a szerepet még rögtön az államalapítást követően magának vindikálta, a huszadik század második felétől kezdődően azonban már nem is volt olyan közpolitikai kérdés, amelyben a legfelső bíróság döntését meg lehetne kerülni. Emellett pedig nemcsak az egyik, hanem a legnagyobb presztízsű szereplője is az amerikai közpolitikai életnek, amit igen jól jellemez, hogy olyan súlyú kérdésekben mondja ki a végső szót, mint a nemzeti botránnyá dagadt elnökségért folyó küzdelem ifjabbik Bush és Al Gore között, valamint Barack Obama elnök átfogó egészségügyi reformja.

A kinevezés sikerének tétje így a konzervatívok által vallott hagyományos értékek erőteljesebb érvényesítésén túl a szövetségi államról, annak terjedelméről és magának a közhatalomnak a társadalomban és gazdaságban játszott szerepéről kialakított konzervatív szemléletet is átöleli. Ennek köszönhető, hogy a demokraták, illetve az olyan liberális érdekcsoportok, mint például nemrég alapított, és a progresszív bírák kinevezéseinek célját megfogalmazó Demand Justice szó szerint minden áron megpróbálták aláásni a kinevezés sikerét. Kudarcuk és Donald Trump elnök establishment-t folyamatosan kritizáló elitellenes retorikája a rendhagyó elnökségével együtt a progresszív korszak végső meggyengülését jelzi, míg az originalista alkotmányértelmezést valló bírák többségre jutása egy új korszak megalapozásának esélyét hordozza magában.

A szerző Sándor Lénárd, a a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Amerika Tanulmányok Kutató Központjának kutatója.