Az EU a Brexit során nem tartja tiszteletben a nemzeti szuverenitás elvét

Dennis Dixon alkotmányjogász és Jersey-sziget jogi főtanácsadója cikkében az Európai Unióból való kilépést lehetővé tevő 50. cikkely jogi értelmezésének megváltozását vizsgálja. A cikkely elfogadásakor a tagállamok, az EU-s intézmények és a szakmai közeg többsége is egyértelműen úgy értelmezte a jogszabályt mint a tagállamok nemzeti szuverenitásának  elsődleges zálogát. Ezzel szemben az Egyesült Királyság kilépési tárgyalásainak megkezdése óta az 50. cikkely értelmezése jelentős fordulatot vett, elsősorban az európai uniós intézmények megváltozott jogértelmezési gyakorlatának köszönhetően.

Dixon az 50. cikkelyt bizonytalan megfogalmazású rendelkezésnek tartja, amely meglehetősen homályos,  így tág értelmezési lehetőségeknek ad teret.  Éppen ezért vizsgálja meg, hogy 2016 előtt a szakirodalom, a tagállamok alkotmánybíróságai, illetve kormányai, valamint az európai uniós intézmények hogyan értelmezték a cikkely fontosabb rendelkezéseit. Ezeket az értelmezéseket pedig összevetette a Brexit-tárgyalások gyakorlatával, és azt találta, hogy a tárgyalások során az EU sokkal szigorúbban értelmezi a cikkely rendelkezéseit, mint korábban, sőt sok esetben el is tér a korábbi közvélekedéstől. Az alábbi fő pontokban talál jelentős eltéréseket:

• A tárgyalások menetének  kettéválasztása. Az 50. cikkely szövegében és a korábbi értelmezésekben nem találni olyan rendelkezést, amely alapján bármilyen értelemben indokolt lenne kettéválasztani a kilépési tárgyalásokat. Az EU ezzel szemben konkrétan meghatározta, hogy milyen ügyeket kell előrevenni, és csak ezek lezárása után kezdődhetett meg a két fél közötti jövőbeni kapcsolatok megfelelő tárgyalása. A szerző szerint az EU egyértelműen arra használta fel ezt a lehetőséget, hogy a számára fontos ügyeket előrevegye és külön tárgyalja, holott erre semmilyen konkrét rendelkezés nem hatalmazta fel.
• A kilépési tárgyalások során a tagállam által jogilag köthető aktusok. A szerző itt elsősorban azt nehezményezi, hogy az Európai Unió nem engedélyezte az Egyesült Királyság számára, hogy a kilépési tárgyalások során harmadik országgal kereskedelmi tárgyalásokba bocsátkozzon. Ez jelentősen korlátozza az ország kereskedelmi lehetőségeit, szűkítve annak nemzeti szuverenitását.
• Az Egyesült Királyság jelenlegi és jövőbeni pénzügyi kötelességei. Dixon szerint az 50. cikkely egyik legsúlyosabb hiányossága  hogy szinte egyáltalán nem szabályozza azt, hogy a kilépő tagállamnak milyen pénzügyi kötelességei vannak a szervezettel szemben. Ezt a hiányosságot kihasználva az EU a tárgyalások során egyértelműen zsarolási szándékkal használta fel az úgynevezett „válási számlát”, melyet folytonosan változó számítási módszerekkel számítottki..

A fentiek fényében a szerző úgy látja, hogy a felek közötti egyenlőség elve látványosan sérült. Elismeri, hogy egy ilyen tárgyalási helyzetben szinte lehetetlen, hogy a felek teljesen egyenlők maradjanak, azonban a Brexit során az EU részéről még csak törekvés sem volt arra, hogy a kilépő országot egyenlő félként kezelje. A kilépési tárgyalások során az EU az 50. cikkelyt szándékosan úgy értelmezte, hogy büntető szándékkal tudjon fellépni a szervezetet elhagyó tagállammal szemben. Ezzel látványosan szembement a cikkely korábban elfogadott értelmezésével. Ha azonban a szervezet elhagyása automatikusan büntetést von maga után, azzal sérül az EU egyik alapelve, az úgynevezett „összevont szuverenitás” elve. Ennek lényege, hogy az EU nem más, mint a tagállamok szuverenitását egybeolvasztó és azt minden tag rendelkezésére bocsátó szervezet. Ez azonban csakis abban az esetben érvényesülhet maradéktalanul, ha a kilépő tagállam minden büntetés nélkül bármikor visszanyerheti szuverenitását, hiszen a tagállam a csatlakozással nem feladta a szuverenitását, mindössze ideiglenes átruházta azt az Európai Unióra.

Az Európai Unió ellenséges hozzáállása a brit kilépési tárgyalások során azonban aláássa ennek az elvnek a gyakorlati megvalósulását, ez pedig magával vonja azt is, hogy az 50. cikkely kiüresedik és elveszíti szimbolikus jelentőségét. Paradox módon tehát az a rendelkezés, amely elvben a leginkább védené a tagállamok szuverenitását, a gyakorlatban szuverenitásuk egyik legfontosabb akadálya lehet. Hiszen, ha a tagállamok azt látják, hogy a szervezet elhagyása súlyos büntetéseket von maga után, a kilépési tárgyalások megkezdése idővel csak kiüresedett lehetősséggé válik, amit a valóssgban egyetlen tagállam sem mer majd követni. Ez a szerző szerint erősen ellentétes az Európai Unió eredeti szellemével, pontosan ezért az 50. cikkely értelmezését újra a Brexit-tárgyalások előtti megközelítéseknek kellene uralniuk.