Ismét gáztámadás volt Szíriában

https://www.youtube.com/watch?v=LUlSEg2pp3o

Emberi Jogok Szíriai Megfigyelő Központja Ez jól hangzik, de valójában csak egy szír férfi, aki Coventryben lakik. Semmiféle szervezete nincs.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát; az gyárat lát a látcsõn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdõt, füttyös gyümölcsöst, szöllõt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntrõl pusztítandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter elõtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én, ím itt e kõ, de föntrõl e kõ se látható, nincs mûszer, mellyel mindez jól megmutatható. Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen, és csecsszopók, akikben megnõ az értelem, világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek. Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg. A fene egyen meg benneteket.

Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra, s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, befonták életét vad kényszerképzetek. Oly korban éltem én e földön, mikor besúgni érdem volt s a gyilkos, az áruló, a rabló volt a hős, – s ki néma volt netán s csak lelkesedni rest, már azt is gyűlölték, akár a pestisest. Oly korban éltem én e földön, mikor ki szót emelt, az bujhatott, s rághatta szégyenében ökleit, – az ország megvadult s egy rémes végzeten vigyorgott vértől és mocsoktól részegen. Oly korban éltem én e földön, mikor gyermeknek átok volt az anyja, s az asszony boldog volt, ha elvetélt, az élő írigylé a férges síri holtat, míg habzott asztalán a sűrű méregoldat. Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak hallgatott, és várta, hogy talán megszólal ujra – mert méltó átkot itt úgysem mondhatna más, – a rettentő szavak tudósa, Ésaiás.