Pisztolyt a bankok fejéhez: így kampányol a Linkspartei

Péntek délután négyre hirdették meg a frankfurti Konstablerwachéra a nyugatnémet idealista újbaloldali WASG és a keletnémet állampárt utódpártja, a PDS egyesülésével létrejött Linkspartei EP-kampányos nagygyűlését. A baloldaliak a legnagyobb ellenzéki párt azóta, hogy a CDU és az SPD ismét nagykoalícióban vezeti Németországot. A rendezvény helyszíne egy hatalmas piactér a bankárváros forgalmas bevásárlóutcájának közepén. Négy előtt pár perccel jövök fel az S-Bahn mozgólépcsőjén, de semmi nyomát nem látom baloldali demonstrációnak, csak a szokásos Primark-, Zara-, H&M- és Karstadt-szatyros arcok vonszolják át magukat a tömegen, hogy kimaxolják az itt gyakorlatilag állandósult leárazási szezont. Nem az a tipikus baloldali törzsközönség.

Olcsó a sör, remek a hangulat

Természetesen itt is meg szokás hirdetni a tüntetéseket a Facebookon. Jött is egy komment arról, hogy lesz-e valamilyen kedvezményes fuvar a híveknek, mert a párt reménybeli koalíciós partnerének – itt a most Angela Merkel CDU-jával nagykoalícióban kormányzó szociáldemokrata SPD-re utal a hozzászóló – eddigi kormányzati tevékenysége miatt már rengeteg pénznek számít az, hogy még a legközelebbi szomszédvárosokból is 8,50 euróba kerül az oda-vissza menetjegy Frankfurt-Citybe a helyi közlekedési cég járataival. Nem volt kedvezményes fuvar: délután négykor egy Bohemian Betyars-típusú balkáni skazenekar ugrabugrált a színpadon, és jó, ha ötven ember hallgatta. A színpad háttere egy szivárványszínű molinó Peace, Demokratie és Solidarnost feliratokkal, tőle balra szórólapos és pólóárus pavilon, jobbra sörcsap fiatal aktivistalányokkal. Két euró a Hasseröder, a kávét és az ásványvizet ingyen adták.

„Kedves polgártársaim, kedves barátaim, kedves elvtársnők és elvtársak!” – szól bele hirtelen egy érces hang a ska zene utáni jóleső csendbe. „Már most sokan vagyunk! De 500 méterrel arrébb, a Hauptwachén aktivistáink még harcban állnak a jobboldali AfD szimpatizánsaival! Így kívánjon az ember baloldali várost!” – indította be az eseményeket a Linkspartei frankfurti helyi szervezetének vezetője, aki mindössze ennyit beszélt a rendezvényen. A színpad elé két sörpadot állítottak fel: az első sorban a kistérségi nyugdíjasválogatott, mögöttük söröző futballszurkolók foglalnak helyet, most álltak neki a második rekesznek. Michael Erhardt, a Linkspartei hesseni EP-képviselőjelöltje kapja meg a szót, aki mikor megemlíti, hogy éppen a közeli Offenbachból jött, rögtön az erre gyorsan felpattanó szurkolók kedvence lesz: két percen keresztül az ottani focicsapat ritmusát skandálják.

Gyönyörű időnk van, süt a nap és vége a hétnek.

A már most kitűnő hangulat ellenére Erhardt nem oldódik fel, konkrétan semmiről nem beszél, közhelyeket puffogtat az EP-választás fontosságáról. Valószínűleg az volt a dolga, hogy felvezesse a közönségnek a párt EP-listájának első helyén álló képviselőnőt, Gabi Zimmert. A rövidhajú, szemüveges középkorú politikusnő nem egy néptribün-alkat: kifejezetten szakszerűen érvel az USA és az EU közötti szabadkereskedelmi megállapodás ellen, a német parlamentben és az utcán szereplő párttársainál jóval higgadtabb, visszafogottabb stílusban.

Az egyre duzzadó, felerészt láthatóan szegényebb rétegekből érkező, felerészt modern kommunista-hippikből álló közönség szívét két témával tudja csak megérinteni. Az egyik egy beszólás a Frankfurtban székelő Európai Központi Banknak: hogyan mer demokratikus felhatalmazás nélkül, pénzpiaci eszközökkel dönteni országok sorsáról? A másik az, amikor ehhez kapcsolódóan Görögország kihúzását jelenlegi állapotából nem forradalmi tettnek, hanem normális, minimálisan elvárható emberi segítőszándéknak nevezi: „Olyan nincs, hogy ne legyen alternatíva! Kikérem magamnak, hogy EU-ellenes párt lennénk! Azok a valódi EU-ellenes erők, akik ebbe a válságba sodorták Európát!”

Gabi Zimmerre alig figyel a közönség – inkább egymással beszélgetnek, sztorizgatnak, ismerkednek. Minden második ember kezében sörösüveg van, mellém beáll egy középkorú férfi, leteszi bevásárlókosarát a földre, majd előhúz onnan egy tetrapakos spanyol vörösbort. Gabi Zimmer egyre többet bírálja a pénzpiacokat és a frankfurti bankokat, majd hirtelen beléfojtják a szót: először a hesseni EP-képviselőjelölt Michael Erhardt kéri a mikrofont, hogy közölje a helyi aktivisták hatalmas sikerét, akik olyan hangosak voltak, hogy a jobboldali populista AfD jelöltje, Hans-Olaf Henkel nem tudta megtartani beszédét ötszáz méterrel arrébb. „Ez az! Erről van szó, ilyen Németországot szeretnénk” – ünnepelteti magát, de nem világos, milyen Németországra gondol: ahol nem beszélnek jobboldali populisták, vagy ahol belefojtják a szót az emberbe.

„Tessék, már itt is vannak az elvtársak” – mutat egy, a magasba emelt táblára Erhardt, aminek egyik felén az AfD elnöke, Dr. Bernd Lucke portréja szerepel „Jawohl, mein Führer!” felirattal, míg a hátoldalon az ízléses „Heil Henkel!” szlogen.

Ezt figyeld, Gabi, kapunk egy banánt

A közönség tapsol és ünnepel, a magasba emelt táblák pedig egyre csak közelednek a színpad felé. Napszemüveges, öltönyös arcok tartják őket, feliratok alapján a németországi viccpárt, a Die Partei aktivistái. Az AfD-s kamutáblát számos vicces-meghökkentő üzenet követi: „Dobjuk ki Svájcot Európából!” vagy „Merkel kövér!”, illetve „Frontex helyett Baywatch” – utóbbinál a Frontex az európai határrendészetet jelöli, akik nem engedik be az EU területére a Földközi-tengeren illegálisan átkelő afrikai menekültek csónakjait, akik így gyakran vízbe fúlva végzik. Gabi Zimmer gyorsan közli, hogy utóbbi szlogennel maximálisan egyetért ő is, mire a táblások az első sor elé furakodnak, és hirtelen elővesznek egy hatalmas képkeretet, benne az NDK állampártját sok éven át vezető Erich Honecker portréjával.

Gyorsan előkerül pár kosár banán is, és sorban odamennek mindenkihez: „Ön ugye keletnémet? Tessék, itt egy banán. Vagy nem ezért van itt ekkora tömeg?” – céloznak a viccpárt aktivistái a szocializmusban megszokott, ritka javakért folytatott sorbanállásra a Linkspartei utódpárti kötődése kapcsán. A színpadon álló két politikus inkább lekeveri magát, visszajön zenélni a skazenekar, a viccpárt pedig szisztematikusan végigfésülve a tömeget szétosztja a banánokat.

Jellemző a német viszonyokra, hogy míg Magyarországon egy hasonló poént követően két heten keresztül válogatott Mandiner-kommenteket megszégyenítő anyázás menne a sajtóban, itt azonban mind a színpadon lévők, mind a közönség kíváncsian, mosolyogva, már-már szimpatizálva figyelte a viccpárt akcióját. Gabi Zimmer a zene alatt elvegyül a közönségben, épp mellettem sétál, mire látom, hogy valaki odamegy hozzá, hogy megigazítsa a politikusnő elcsúszott inggallérját. Aki mosolyogva megköszöni.

Sok ahhoz a nyugdíj, hogy meghaljunk

A kőkemény baloldali kontent csak ezután következett. A párt elnöke, Bernd Riexinger jutott szóhoz, aki mellett a hazai baloldali politikusok közül talán Gyurcsány Ferenc tudna megszólalni. Riexinger mesterien vegyítette a káromkodást, az egyszerű köznyelvet és az ígérgetést. Beszédét azzal kezdte, hogy szolidáris a bányabalesetben nemrég elhunyt törökökkel, akiknek az értelmetlen kapitalista profitéhség miatt kellett meghalniuk. Alig végzett mondatával, egy hatfős török család vonult végig a színpad előtt, mindannyiuk kezében tömött Primark-szatyorral, csak úgy.

Riexinger minden baloldali toposzt felvonultatott, szó esett a német elit jachtjairól, a világ városaiban fenntartott luxuslakásokról, a bankoknak az adóelkerülésben nyújtott segítségéről, a 67 éves nyugdíj-korhatár embertelenségéről: „Ahhoz sok a nyugdíj, hogy meghaljunk, de ahhoz kevés, hogy éljünk belőle!” Nagyjából minden negyedik mondatát így zárta: „És mindezt a világ egyik leggazdagabb országában!”

A Linkspartei elnöke a leghevesebben a bérmunkát alkalmazó vállalatokat kritizálta. „A felső 10%-é a javak több mint fele, az alsó 50%-nak pedig semmije sincs ebben az országban! Mikor lesz már végre népfelkelés?” – tette fel a kérdést. Feltűnt neki, hogy a mostanság felszínre kerülő adóelkerülős botrányok során egy érintett nem állt ki és indokolta meg svájci bankszámláit azzal, hogy „azért vittem ki az országból adózatlanul a pénzemet, mert pont leszarom a hozzájárulást a közösség dolgaihoz!”

Riexinger szerint ez legalább őszinte beszéd lett volna, de Uli Hoeneß és társai még ehhez is gyávák voltak – ezért a párt azt javasolja, vegyék el az engedélyt azoktól a bankoktól, akik bizonyíthatóan közreműködtek az adózatlan pénzek külföldre menekítésében. Beszédét azzal zárta: „Mi lenne, ha a politikusok csak egyszer nem a pénzpiacokra hallgatnának, hanem az emberekre? Szavazzanak ránk, mert mástól úgysem várhatnak semmi jót! Ne hagyjuk, hogy kibasszanak velünk!” Hosszasan megtapsolták.

Sahra rendszer (bocsánat)

A nagygyűlés fő szónoka a Linkspartei nagy reménysége, a párt parlamenti frakcióvezető-helyettese, Sahra Wagenknecht volt, aki amellett, hogy rengeteget publikál a párthoz közel álló lapokban, a Schröder-kormány egykori pénzügyminiszterével, Oskar Lafontaine-nel él, aki anno pont azért lépett az SPD-ből, hogy beszálljon a Linksparteibe. Sahra Wagenknecht szűk piros ruhában lépett színpadra, majd azzal kezdett, hogy nemrég érkezett, így beszédének témáit már említhették mások, de sose baj, ha az ember többször is hallja az igazságot, hát még a média által agymosott kapitalizmusban.

Meggyőzően, magyar baloldali politikusokhoz képest hihetetlenül okosan, végig jól érvelve beszélt Sahra Wagenknecht. Többször bedobott apró poénokat, beszólogat a sajtónak, nevetségessé teszi a kormány politikusait, és a hosszabb mondatokat is végig tudta mondani egy levegővel – mindezt úgy, hogy a közönség is követni tudja. „Kire szavazzanak? Ha azt akarják, hogy ne változzon semmi, szavazzanak a többiekre! A CDU-ra, amely leépíti a szociális államot, az SPD-re, amely segédkezik benne, a Zöldekre, akik legfőbb álma egy CDU-val való koalíció. Sőt, tudják mit? Az FDP-re!” – mondja, a szebb napokat látott liberálisok említésével hatalmas nevetést kiváltva a tömegből.

Egyszerű, de nagyon meggyőző 

Az, hogy pártja mást akar, szerinte az orosz-ukrán konfliktushoz való hozzáállásuk is példázza. „Azt írja rólunk a sajtó, hogy mi vagyunk az orosz érdekek nagy megértői. De ez miért baj? Miért baj, ha meg akarjuk érteni Oroszországot? Miért szitokszó a megértés? Meg kell érteni a másik felet, nem pedig ráküldeni a hadsereget! A háború nem ultima ratio: ultima irratio!” – harsogja Wagenknecht, majd eljut a németországi fegyverexportok leállításának követeléséig, ami pártjának egyik fő külpolitikai üzenete. Ukrajna kapcsán sem túl bonyolult amúgy a Wagenknecht-recept: „Ne a fasisztáknak adjunk pénzt. Vegyék el ők saját oligarcháiktól!”

Itt arra leszek figyelmes, hogy három fagyit nyaló öltönyös, Commerzbank-belépős bankár lép mögém. Kicsit hallgatják a beszédet, készítenek egy szelfit a színpad előtt, majd továbbsétálnak. A tömeg közben sokszorosára nőtt az eredetinek.

Gazdasági kérdésekben pörgött csak fel rendesen a populizmuságyú: „Ha nem a gazdagok számára kedvezően alakították volna át az adórendszereket Európában, most sehol nem lenne akkora államadósság! Pont az a kieső pénz hiányzik, amit ők ezzel és bankjaik segítségével kinyertek a rendszerből. Rakjunk végre pisztolyt a bankok fejéhez, hogy közöljük velük: aki csal, az repül!” Sahra Wagenknecht remekül ért ahhoz, hogy megfogja a közönség szívét: „Merkel cinikus, amikor azt mondja, jól megy Németországnak. Miközben az emberek félnek a számláktól, félnek a saját jövőjüktől is? Nevetnem kell, mikor azt magyarázzák neves gazdasági szakemberek különböző neves lapokban, hogy azért csökken a fogyasztás az országban, mert már nem trendi annyit konzumálni. Hát hol élnek ezek? Nem a kedvünk ment el tőle, a pénzünk nincs meg hozzá!”

Itt vége is lett, én pedig fogtam magam, és vettem egy 99-ről 29 euróra leárazott öltönynadrágot. Piros lapot a nagykoalíciónak, kiáltották még utánam.