„Szűk egy hónappal a szövetségi voksolást megelőzően úgy tűnik: a CDU és Angela Merkel elsőbbségét ugyan nem veszélyezteti senki, de azért még a második ciklusát záró kancellárasszony sem mehet biztosra. A CDU/CSU a legutóbbi felmérések szerint a szavazatok mintegy 40 százalékára számíthat, messze megelőzve a hozzávetőleg 25 százalékos támogatottságú szocdemeket (SPD). A Zöldek 12, a radikális baloldali Die Linke 8, míg a CDU-val kormányzó liberális szabad demokraták (FDP) 5 százalékon, a választási küszöbön állnak. A jelenlegi erőviszonyok alapján a kereszténydemokrata-liberális koalíció folytatása, avagy – ha az FDP kiesik a parlamentből, vagy nem elegendő a támogatásuk a parlamenti többséghez – a CDU–SPD nagykoalíciója a legvalószínűbb. Elméletileg nem zárható ki persze az sem, hogy egy többpárti balos koalíció esetleg le tudná váltani Angela Merkelt – csak hát több baloldalon belüli hátráltató tényező mellett a kancellárasszony megkerülése szinte lehetetlennek tűnik mind a német, mind az európai és a világpolitikában.
Az ellenzéki pártok persze igyekeznek fogást találni a CDU-n és annak elnök-kancellárján. Angela Merkel ugyanakkor a 21. század egyik legkülönösebb világpolitikusaként pontosan arról ismert, hogy szinte lehetetlen rajta fogást találni. Ehelyett ő sakkozza ki szinte láthatatlan tevékenységével és politikai érzékével hazai és nemzetközi ellenlábasait a közéleti játszmákban. Rendkívül óvatos politizálásával elérte, hogy a válság évei alatt Németország folyamatosan erősítse megkerülhetetlenül vezető szerepét a hol itt, hol ott recsegő-ropogó Európai Unióban. Ezt a német vezetést pedig nemcsak Európának, hanem magának Németországnak is újra meg kell szoknia.
A választások előtt Németországban mindig fontos vitapont az Európa-politika. »Ha a nemzetállamról vallott zavaros elképzelésektől nem szabadulunk meg, ha a nemzet- és sorsközösség politikán túli mankóit nem dobjuk el, akkor nem tudjuk folytatni a rég elkezdett utunkat a multikulturális társadalom, a regionálisan erősen felszabdalt, föderatív szövetségi állam és mindenekelőtt az egyesült Európa állama felé” – aggódott Jürgen Habermas, a német szellemi elit doyenje az újraegyesítés idején. Lassan negyed évszázad telt el azóta, és láthatjuk, Habermasnak fölösleges volt nyugtalankodnia emiatt. Az Európát évtizedekre szétszakító hidegháború végét jelentő germán újraegyesülés nem hozta magával a mélyen nacionalista eszmék újraéledését Németországban. Ami megtörtént, az mindösszesen egy lassú társadalmi ráébredés volt arra, hogy nem kell szégyellni a németséget önmaguk és a világ előtt. A kétezres években épp a szocdem Schröder kancellár használta fel érvként a »patriotizmust« az egyre önállóbb és önjáróbb német politika magyarázatára, majd a németországi foci-világbajnokságon csodálkozott rá a világ a nemzeti himnuszt éneklő, zászlót lobogtató, jókedvű germánokra. Mintha a 20. századi tragikus tévutak és a történelmi büntetésül járó szétszakítottság után a németek megbékéltek volna önmagukkal.”