Megfosztotta állampolgárságuktól - és ezáltal a nyugdíjuktól és egészségügyi ellátásuktól is - a csehszlovákiai magyarokat a 33. számú Benes-dekrétum, mely hatvanöt éve, 1945. augusztus 2-án lépett életbe - annak ellenére, hogy a postdami békekonferencia nem hagyta jóvá. Ezzel párhuzamosan a második világháború után a németekkel szemben alkalmazott kollektív felelősség elve alapján betiltották Csehszlovákiában a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit.
„1. a csehszlovák állampolgárságot csak azoknak a magyar nemzetiségű lakosoknak hagyják meg, akik antifasiszták voltak, részt vettek a Csehszlovákia felszabadításáért folytatott ellenállási mozgalomban, vagy pedig üldözték őket a köztársasághoz való hűségükért; 2. a többi magyar nemzetiségű lakos csehszlovák állampolgársága megszűnik, de lehetővé teszik nekik az optálást” - mondta ki áprilisban a kassai kormányprogram.
1946-47-ben aztán lakosságcsere követte a Benes-dekrétumokat, amely 70-70 ezer embert érintett mind a csehszlovák, mind a magyar oldalon. A HVG összeállításából kiderül, hogy míg a magyarországi szlovákok önként távozhattak, ha akartak, addig a mai Szlovákia területén élő magyaroknak kötelező volt elhagyni otthonukat. Méghozzá annyian kellett, hogy távozzanak, amennyi szlovák jelentkezett az áttelepülésre Magyarországon.