Hét szűk esztendő?

Gazdasági konjunktúra idején a kultúra szereplői sikeresebben lobbiznak forrásaik növeléséért. Az utóbbi hét bő esztendőben a magyar gazdaság teljesítményének, az európai uniós támogatási rendszernek köszönhetően a kormány szívesen növelte a kulturális, különösen a művészeti terület állami hozzájárulásait. A háborúval, az energia­válsággal és a robbanásszerű inflációval ránk szakadó nehézségek idején a költségvetési források szűkülnek, az uniós támogatások – a brüsszeli döntéshozók méltatlan politikai nyomásgyakorlásának jegyében – egyelőre elapadtak, így a kulturális kormányzat is rákényszerült a nadrágszíj össze­húzására. Utólag mindenki okos, így most már azon folyik a vita, hogy a forrásbőség idején kinek nem kellett volna kapnia, azaz most kitől vegyünk el azért, hogy a mi pénzünk megmaradjon. A vita sajnos a szokásos törésvonalak mentén kristályosodik ki, azaz nem lép túl a szekértáborok logikáján, nem hallani a struktúrát megreformáló javaslatokat. Pedig dekonjunktúra idején lehetőség lenne arra, hogy a dolgok mélyére nézzünk, s a források fűnyíróelvszerű csökkentése helyett alapvető változásokat hajtsunk végre, amelyek a nehéz időszak után is érvényesek maradhatnak.

A digitalizáció mindent megváltoztatott. Miközben a filmgyártás szárnyal, és a filmes nyelv minden korábbinál több embert tud ma megszólítani, aközben a hagyományos mozinak leáldozott a napja. Még a közpénzből támogatott művészmozik is keresik a helyüket, az egyedüli kitörési pont a közösségi élmények nyújtása, filmklubok szervezése lehet, ahol beszélgetésekkel, az alkotókkal való találkozásokkal lehet teljessé tenni a filmnézés élményét – ehhez ugyanis a streamelési szolgáltatásokat otthon igénybe vevők nem juthatnak hozzá.