Érdemes figyelni Magyarországra

Sokan varázsszóként tekintenek a változás fogalmára. Vajon minden változás előrelépés? Egyenlőségjelet lehet tenni az állandó változás és a fejlődés közé?
Az Edmund Burke, Benjamin Disraeli, Margaret Thatcher és Roger Scruton által megtestesített brit konzervativizmus egyik jelentős sajátossága az az alapvető optimizmus, amivel a haladás lehetőségére és a nyugati kultúra folyamatos fejlődésének vívmányaira tekintettek. Azonban még a brit konzervatívok is felismerték a változás veszélyeit, nem utolsósorban azért, mert olyan folyamatokat szabadíthat el, amelyek eredményét senki nem tudja megjósolni. Ez kedvező lehet az erőseknek és a szerencsésebbeknek, de veszélyeztet mindent, ami régi, gyenge vagy titokzatos. Bizonyára minden, ami évszázadok vagy akár csak évtizedek óta fennáll, megérdemli, hogy alaposan átgondoljuk, mielőtt feladnánk.

Ez látható a versengő alkotmányértelmezések terén is. Egyesek úgy vélik, hogy az alkotmány az állandó fejlődést segíti elő, mások ragaszkodnak ahhoz, hogy megőrizzék azt, amit az alaptörvény eredetileg rögzített. Ön szerint mi az alkotmányok szerepe Európában?
Minden alkotmány folyamatos fejlődésben van. Ez már csak azért is így van, mert olyan szavakból állnak, amelyek jelentése változik, illetve olyan fogalmakból, amelyekről viták zajlanak. Magyarország történeti alkotmánya tanulságos példa. Ahogy régi tanárom, Péter László meggyőzően érvelt, a magyar alkotmánytörténet középpontjában az uralkodó vagy általában a Habsburgok és az ország vagy az országgyűlés közötti állandó tárgyalási folyamat, a diætalis tractatus állt. Ez a folyamat tette lehetővé, hogy az ország a stabilitás és a fejlődés sikeres egyvelegét élvezze. Minden alkalommal, amikor az alkotmányos kormányzás megszűnt, így 1849-ben, 1918–19-ben, 1944–45-ben és 1948-ban, az ország válságba süllyedt. Szerencsére Nagy-Britannia a 17. századi zűrzavar óta kitartóan ellenállt a radikális változások jelentette kísértésnek. Úgy gondolom, ez az egyik döntő oka az ország tartós sikerének.

A nyugati világban azonban mind többen egyfajta poggyásznak, sőt szükséges rossznak tekintik a saját kulturális örökségüket, igyekeznek minél kevesebbet átadni belőle, s közben a „self-made man” hozzáállást támogatják. Milyen következményekkel jár, ha nem akarjuk vagy nem tudjuk átörökíteni a kultúránkat egyik nemzedékről a másikra?
A nyugati kulturális örökség elvetése elsősorban a történelmi tudatlanság és a történészeket is rabul ejtő azon kísértés furcsa egyvelegéből fakad, amely nem a sikerekre, hanem a múlt hibáira irányítja a figyelmet. Engedje meg, hogy két példát említsek: Nagy-Britannia a 18–19. században a rabszolgaság eltörlésére irányuló nemzetközi kezdeményezés élére állt, Közép-Európa, nevezetesen Erdély és Lengyelország pedig a vallási tolerancia modelljévé vált a kora újkorban. Méltóképpen kell megemlékezni a Nyugat figyelemre méltó gazdasági növekedéséről, szellemi és művészi kreativitásáról, valamint azon képességéről, hogy az egymást követő válságok után mindig talpra tudott állni. Ennek alternatívája az, hogy olyan kulturális pesszimizmusba, sőt nihilizmusba zuhanunk, amely a múlt félreértelmezésén és a jövőtől való félelmen kívül semmit nem kínál a következő generációnak.

Egy új keletű ideológiai irányzat azt hirdeti, hogy minden nyugati hagyomány menthetetlenül bűnös, és ezért fel kell adni. Hogyan erodálja a woke kultúra megerősödése a nyugati társadalmakat és életmódot?
Az udvariasság és a tolerancia érték, ezzel szemben a radikális woke mozgalom agresszív, intoleráns, és gyűlöli a hagyományokat. Ez nem új dolog, a korai bolsevik rendszerek a Szovjetunióban és 1919-ben Magyarországon is támadták a hagyományos értékeket: a családot, a nemi szerepeket és természetesen a keresztény egyházakat. A woke legradikálisabb képviselői az új bolsevikok. Biztos vagyok azonban abban, hogy a régi bolsevikokhoz hasonlóan az ő támadásaik is kudarcot fognak vallani végül. A legtöbb ember, és ami a legfontosabb, a legtöbb szavazó alapvetően konzervatív marad. Az agresszív woke mozgalom csak nem demokratikus környezetben, például az iskolákban és egyetemeken virágzik, és minimális sikert arat a demokratikus választásokon mind Nagy-Britanniában, mind pedig Magyarországon.

A nyugati világban tanúi lehetünk az „akárhol” és a „valahol” típusú emberek közötti szakadásnak: előbbiek elveszítették kötődésüket a helyi közösségekhez, utóbbiak viszont ragaszkodnak gyökereikhez és hagyományaikhoz. Mi a helyi közösségek és a patriotizmus jelentősége a nyugati társadalmak értékeinek megőrzésében? Milyen szerepet játszanak ebben az országok?
A modern brit konzervativizmus egyik inspiráló gondolata David Cameron egykori miniszterelnöktől származik. Az ő víziója a nagy társadalomnak nevezett elképzelés. Eszerint a kormány erejét a helyi közösségek támogatására érdemes felhasználni, és a helyi egyházaktól kezdve a történelmi társulatokon és a cserkészeken át a fegyveres erőkig bezárólag a társadalom minden szintjén erősíteni kell a közösséghez fűződő érzést. A kormány azonban sokkal többet tehetne mindezért. Sajnos a hazafiság, illetve az erős nemzeti identitás előmozdítását félelem övezi. Mindkét tekintetben érdemes figyelni Magyarországra, és tanulni tőle. Az önöké egyértelműen a „valahol” típusú emberek országa. Ez nem azt jelenti, hogy Nagy-Britanniának másolnia kellene Magyarországot, de sok mindent tanulhatnánk, ha nagyobb figyelmet fordítanánk Közép-Európára.

Rátérve az európai együttműködésre, ön szerint mi köti össze a különböző nemzeteket és kultúrákat a kontinensen? Mi az a cement, amely valóban összetartja Európát?
Európát mindig is a földrajzi összefüggés tartotta össze, és formálta a mélyen gyökerező sokszínűsége: a nyelvek sokfélesége, a kultúrák csodálatos skálája és a politikaalkotás módjai ezen a kis földrészen. Sajnos túl sok uniós politikus ellenzi ezt a sokszínűséget. Egyfelől félnek a nemzeti alapú megosztottságtól, amelyről úgy gondolják, hogy a huszadik századi tragikus európai konfliktusok kiváltó oka volt, másfelől úgy gondolják, hogy minden problémára egyetlen hatékony megoldást lehet találni. Én azt szeretném, ha az EU visszatérne korábbi szerepéhez, és újra a tagországok közötti – elsősorban gazdasági – együttműködés mechanizmusává válna. Ez az a cement, amire valóban szükségünk van.

Milyen reformokat tartana célszerűnek és szükségesnek az európai integrációban?
Nem vagyok meggyőződve arról, hogy az EU jelenleg képes lenne érdemi reformokra. Mindenesetre az alapító szerződések felülvizsgálatával kellene kezdeni a reformokat, és meg kellene vizsgálni, hogyan lehetne az integrációt szuverén nemzetek szövetségeként újjáteremteni. Kedvező lépés lenne az is, ha a tagállamoknak nem kellene elfogadniuk a négy szabadság, vagyis az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad mozgásának mindegyikét. A kereskedelem szabadsága például nem követeli meg automatikusan a korlátlan migrációt egyik országból a másikba. Az egyes szabadságok összekapcsolása ideológiai döntés volt. Az EU-nak most a pragmatizmus új korszakára van szüksége, nem pedig arra, hogy megbüntessék Londont vagy Budapestet, amiért másként látja a helyzetet, és más politikára törekszik.

Hogyan látja a közép-európai országok, benne Magyarország megközelítését ebből a szempontból?
Történészként mindig megpróbálom megérteni és megmagyarázni, hogy Magyarország és Közép-Európa miért alakít ki másfajta politikát. Még az 1989-es állítólagos „liberális pillanat” sem egyszerűen az „Európához való visszatérésről” szólt, hanem a nemzeti hagyományok újbóli megünnepléséről is. A baloldalnak mindig is problémája volt a nacionalizmussal, nehezen érti meg, és rendszeresen a végleges eltűnését vizionálja. Valójában azonban rendkívüli energia fakad a nacionalizmusból, ami a 19. század óta különösen Közép-Európában mutatkozott meg, és a kommunista diktatúrák megszűnésével megfiatalodott. Nem meglepő tehát, hogy Közép-Európa vezeti az ellenállást az egyre szorosabb unióra irányuló törekvéssel szemben. Akár a multikulturalizmus előnyeiről, akár a választási rendszerek vagy a jogrendszer kialakításáról, akár az állam szerepéről folyik a vita, az országoknak joguk van nem egyetérteni, ezt jelenti a valódi tolerancia és sokszínűség.

Nyitókép: Szilágyi Dénes